A második világháború folyamán a magyar hadsereg egyik egysége megszáll egy orosz falut. Az egyik tiszt, aki később a csapat vezetőjévé is válik, név szerint Semetka István, a legjobb tudása szerint végrehajtja a rábízott feladatokat. Ám a partizánok felkutatása és a falusiak megfélemlítése helyett fő célja sokkal inkább a háború átvészelése, minél kevesebb konfliktus generálása, valamint úgy megfelelni az egyenruha és fegyver adta hatalomnak, hogy közben a fegyelem és az emberségesség is megmaradjon. A háború borzalmait és a civil lakosság elleni kegyetlenkedésben való bűnrészességet viszont ő sem tudja elkerülni. Vagy tán nem is akarja - ezt nehéz megmondani, ugyanis az adott bűn valódi fő elkövetőjével láthatóan igen bensőséges viszonyban van, de ennél több nem tartozik ránk. Mint ahogy Semetka életéről is csak egy beszélgetésfoszlányból tudunk meg pár banális tényt, a többiekéről még ennyit se. Mintha az egész film egy természetes fénynél lekapott pillanatkép lenne, pont mint amilyeneket maga Semetka készít a maga fotómasinájával. 

"Az igazi háborúban nincs zene" - mondta ezt egyszer valaki, és ez itt sincs másképp. (Hacsak az állandó alkonyathoz társított hangszőnyeget nem vesszük annak.) Csak szürkeség, jég, sár, és ehhez remekül illő, elnyűtt, szenvtelen arcok, egyébként amatőr szereplőké. Az akkori emberek beszédéről nem nagyon maradtak fönn nyelvemlékek, tán ezért van az, hogy néhány trágárkodásról nem tudjuk eldönteni, hogy akkoriban is beszéltek-e már így, és az ilyen mondastfoszlányok az életszerűséget szolgálják-e, vagy épp ellenkezőleg. Nem is sokat szólalnak meg, de ha igen, akkor olyan szép ízes hangon, hogy azt más körülmények között nagyon jó lenne még elhallgatni, közülük is leginkább a Semetkát alakító Szabó Ferencét. (Bár láthatóan sok a filmben az utószinkon, állítólag a szereplők az életben is pont így beszélnek.) Szabó Ferencről egyébként nem sokat lehet tudni, remélhetőleg idővel majd kiderül, hogy ki is ő, és hogyan került be mindjárt egy magyar film főszerepébe.

A háború szörnyűségét tehát itt nem a vér és a nyílt agresszió adja - pedig abból sincs kevés - hanem mindezek csöndes elfogadása, az érzelmek elfojtása, a borzasztó valóságba való belesimulás, és az emberi jelleg elvesztése - amit Semetka a maga módján próbál legalább fékezni. Hogy mennyire sikerül neki, azt a néző majd eldönti.

A magyar hadsereg Szovjetunió-beli kegyetlenkedéseiről a mai közbeszédben nem sok szó esik, egyrészt mert a szovjet hadsereg magyarországi kegyetlenkedéseinek emélke ezt jócskán fölülrta. (Utóbbiakkal egyébként az előbbieket akarták megbosszulni, ez persze nem mentesít senkit semmi alól, sőt.) Másrészt a magyar történelmi emlékezetpolitikában egyébként se nagy hagyomány a szembenézés. Így hát az alapkoncepcióból azt gondolhatnánk, hogy elkészült az újabb hiánypótló darab, a XXI. század Hideg napokja. (Vagy gondolhatnánk a közelmúltból Török Ferenc 1945-ére is, bár arra inkább ne. Akkor már a Plusz-mínusz egy napra, annak ráadásul az alaptémája is hasonló, bár az se lett Fábri Zoltán legnézhetőbb filmje.) Ami viszont ezek helyett elkészült, az a magyar Jöjj és lásd. A szovjet-belarusz filmklasszikus számos helyen visszaköszön, egyértelmű a merítés, csak itt a másik oldal szemszögéből. (Habár ott nem látunk magyarokat, itt meg nem látunk partizánokat, vagy legalábbis nem tudunk róla.) 

Nagy Dénes első nagyjátékfilmje - Závada Pál azonos című regényének egy mellékszálából - majdnem hibátlanul sikerült, megértemelten hozta el Berlinből a rendezésért járó Ezüst Medvét. Csak a vége felé az a hollywoodi filmekben is idegesítő elem, amikor egy szereplő in medias res belekezd életének egy régmúlt történetébe, majd a sztori végén kiderül, hogy az hogyan is kapcsolódik a fő konfliktushoz - szóval az nem kellett vona. Főleg mert az itteniből különösebben nem is derül ki semmi kézzelfogható - legfeljebb hogy a mesélő karakterben milyen mély emberundor dolgozik, és tán ez az a belső feszültség, amit gyilkolással szeret levezetni. Ezen a ponton talán kicsit több infó mégsem ártott volna a nézőnek, és azzal talán a cselekményt is jobban lehetett volna árnyalni, mint műkönnyes férfiszemekkel. De ezzel együtt is egy kerek, egész, nem sokat beletuszkoló, de a lényeget jól kiemelő, és a vásznat hatásos, nyomasztóan szép képekkel és arcokkal kitöltő alkotásról beszélhetünk.

Nagyon szomorú, hogy idén minden előrejelzés ellenére nem ez lett a magyar Oscar-nevezés, még szomorúbb, hogy helyette mi. Ebben nyilván annak is szerepe van, hogy a Természetes fény elég érzékenyen feszegeti az aktuális hivatalos emlékezetpolitikát. Egy olyan rendszerben, ahol ez elég egy filmnél a mellőzésre, ott ezt kétszeresen is megérte elkészíteni.