Zupasta filmélményei

Guatemala: Rita - Címszereplő lány hányattatott sorsú kiskamasz, tizenhárom éves korában kerül intézetbe. Elég fura szokások működnek itt: például a lányok szobánként különböző jelmezeket viselnek: vannak nyuszik, tündérek, farkasok... Rita az angyalokhoz kerül, és tollas szárnyakat kap a hátára. Persze már az elején figyelmeztet, hogy nem feltétlen így igaz minden, valószínűleg ez se. De az intézet borzalmait, például a bentlakó lányok szexuális kihasználását csak úgy tudja elviselni, ha a valóságot egy általa elképzelt csodavilággal keveri - ami ezzel együtt értelmezve is elég súlyos. Szóval egy fantasy-elemekkel átszőtt, igen kemény totálisintézmény-drámával van dolgunk, ami egy megtörtént tragédia feldolgozása sajátos eszközökkel.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

December 17-én kijött a 15 filmes előzetes lista, amiből az Amerikai Filmakadémia január 23-án kiválasztotta az öt jelöltet. A papírforma érvényesült: habár az összes nevezésnek csak egyharmada volt európai, a rövidített listának már kétharmada, az öt jelölt közül pedig már négy lett európai. A kivétel a brazil Ainda Estou Aqui [Már nem vagyok itt], amit jelöltek egyúttal az egész Oscar legjobb filmjének is. Sőt jelölték mindkét kategóriában a mexikói transznemű drogbáróról szóló, de francia színekben induló musicalt, az Emília Pérezt is, ami ezekkel együtt a legtöbb: 13 kategóriában kapott jelölést. Így könnyen előfordulhat, hogy - a dél-koreai Élősködők 2020-as győzelme után - az idei Oscar legjobb filmje ismét (nagyobbrészt) idegen nyelvű alkotás lesz. (A nemzetközi kategória mondhatni idén is már jó korán eldőlt.)

Legjobb nemzetközi kategóriában jelölt lett a német-iráni politikai-családi dráma A szent füge magja, a megtörtént dán gyerekgyilkos-történet Lány a tűvel, és a lett(-francia) csodás animációs Áradás is. A shortlistre ezeken kívül az északír rapes ír(-brit) Kneecap és a brit(-indiai) nyomozós Santosh is bekerültek - illetve a számomra kevésbé érthető norvég iskolás-szülős Armand vagy az izlandi öregkoros-régiszerelmes Touch. Az európaiak közül ott volt még az olasz történelmes-parasztos Vermiglio és mellettük a nagyon dicsért, az 1968-as prágai forradalomban játszódó cseh Rádió is (amit a miskolci Cinefesten még Hullámok címmel vetítettek). A maradék négy nem európai film közül Ázsia kettőt adott: meglepetésre a thai How to Make Millions-t és a palesztin From Ground Zero-t - Amerika pedig a fönti brazil mellett még egyet: a kanadai-perzsa Un langue universelle-t. Végül pedig marad Afrika, abból is az egy szem szenegáli(-benini) Dahomey. Ezek mind érdekes színfoltjai a felhozatalnak. Addig is jöjjenek a többiek.

Chile: Párhuzamos életek (El lugar de la otra) [A másik nő helyében] - Az alapja egy 1950-es évekbeli, valós bűneset: sikeres írónő Santiago legmenőbb szállodájának az éttermében, fényes nappal, mindenki előtt lelövi a szeretőjét. A kihallgatás során a bírósági titkárnő a hatása alá kerül: elbűvöli a tartása, büszkesége, és az a nagypolgári miliő, amiben az írónő alkotott. Egy intéznivaló miatt a tágas, fényes, belvárosi lakásához is kulcsot kap, és onnantól rendszeresen jár oda élvezni a másik nő életét, a jólétet, a magányt, a nyugalmat - és rádöbben, hogy a saját otthoni szegényes élete és a férjének alárendelt szerepe mennyire nem az ő világa. Jó hangulatú, aranyos, de tartalmas, könnyen nézhető, maximálisan élvezhető. Nőkről, nem csak nőknek.

A 2020-ban shortlist-es Kedves kém rendezője ezúttal játékfilmet készített, és ez sokkal jobban is sikerült. Nagyon örültem volnak, ha ez is bekerül legalább a legjobb tizenötbe, és nem csak a mezőny egy rejtett kincse marad.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [***] Humor: [*  ]  Mondanivaló: [*  ]

(Fönt van Netlixen és magyar szinkronnal Videán is, utóbbi nyilván tök illegálisan.) 

Szerettem volna még a legújabb Oscar-jelölések előtt megnézni az összes jelentősebb tavalyit. Ez sajnos nem sikerült, sőt eddig pont a győztes Oppenheimer maradt még ki, de addig is utólagosan itt van, ami van, véletlen sorrendben:

Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) - Martin Scorsese legújabb alkotása valós bűnesetet dolgoz fel: az 1910-20-as években olajat találtak a oklahomai oszázs indiánok rezervátumában, aminek köszönhetően soha nem látott jólét köszöntött a törzsre. Ez odavonzott egy William Hale nevű spekulátort (Robert de Niro) és családját, akik benősültek a gazdag indián családokba, újdonsült rokonaikat pedig kinyírták, hogy ők, és mindenekelőtt a helyi keresztapaként működő öreg Hale megszerezzék ezeket a földeket. Hogy ez az átverésekkel és mindenféle manipulációkkal hajtott folyamat hogyan kezdődött, sajnos nem tudjuk meg: csak onnantól szállunk be a történetbe, amikor is Ernest Burkhardt (Leonardo DiCaprio) hazatér az első világháborúból, és ő is beáll a nagybátyjához. Nem ő a legélesebb kés a fiókban, de fokozatosan egyre inkább a halál-olajbiznisz kulcsszereplőjévé és egyik fő tettesévé válik, miközben indián feleségét és közös gyerekeiket mégiscsak szereti - csak éppen a sógorai megölésében vállal aktív szerepet.

Ezt a kettősséget DiCaprio remekül hozza, miközben egy ékegyszerű figura emberi mivoltját is remekül kiemeli. Ő sokkal inkább megérdemelte volna a jelöltséget, mint de Niro, aki már kisujjból hozza a gátlástalan, álszent manipulátort, aki bármely két ismerősét seperc alatt kijátssza egymás ellen - márcsak mert láthatóan eleve olyan ostoba figurákkal veszi körbe magát, akik nem látják az első pillanatban, hogy az öreg Hale bármikor képes bárkit kinyíratni. És persze kiemelendő még Lily Gladstone is, aki nemcsak szintén kiválóan hozta a bízni akaró, labilis, jobbra érdemes asszonyt, de önmagában is egy különleges szépség, és az első őslakos, akit jelölnek legjobb női főszerepre. Scorsese pedig olykor brutális kegyetlenséggel állít emléket a gyilkosságok, meg egyáltalán a szélhámosság áldozatainak, valamint a húszas évek rezervátumi életének. (Oklahoma)

Izgalom: [*  ]   Érzelem: [*  ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [*  ]

Összeállt a következő Oscar nemzetközi kategóriájának a mezőnye. A nevezések elég korán, már augusztus elején megindultak. Ráadásul egyből két filmmel, hiszen Ausztria és Írország ugyanazon a napon jelentették be nevezéseiket. Új beszállók idén nincsenek, csak hiányzók: elsősorban Luxemburg, ami leginkább a nemzetközi filmalapja által tud a kategóriában alkotásokat nevezni, de olykor odahaza is egészen jókat produkál. De sajnos idén sem nevez Ausztrália, Új-Zéland, Észak-Macedónia vagy Koszovó, és - függetlenül a fennálló világpolitikai helyzettől - kicsit az orosz filmek is hiányoznak már. De addig is örüljünk annak, ami van.

Írország: Kneecap - A "Térdlövés" nevű hip-hop-trió valós alapú története. A bandát két belfasti srác alapította, akik a "tűzszüneti generációhoz" tartoznak: az észak-írországi konfliktus 1998-as lezárása után nőttek föl, ami békét ugyan hozott, de a szociális és etnikai-vallási feszültségeket nem szüntette meg. Az ezzel kapcsolatos gondolataikat öntötték rap-szövegekbe, ráadásul ír-kelta nyelven, ami nem egyszerű vállalkozás, főleg miközben az ír nyelv státusza a napi politikának is mindennapos krízispontja. Ehhez jött nekik a harmadik tag, aki tanári és rendőrségi tolmácsi állását adta föl, hogy az ír szeparatizmusnak pörgesse a keverőt. De a srácok hadartak még szexről és drogokról is, sőt utóbbit a koncerteken is tolták: így nemcsak a brit hatóságok, hanem a kábítószer-ellenes járőrszolgálattá alakult volt IRA-sejtek is fölfigyeltek rájuk. (A kábítószer-kereskedelmet egyébként már az IRA is jellegzetes módon büntette, innen az együttes neve.) Szóval ez a darab az ő kezdeti nehézségeiket és a helybeni világhírnév felé haladásukat örökíti meg, amiben a tagok önmagukat játsszák, de húzónévnek ott van Michael Fassbender is.

Esélyek: Jó kis összeszedett, nem rapperek számára is abszolút élvezhető mű, körülbelül a Trainspotting stílusában. 

Izgalom: [** ]  Érzelem: [   ] Humor: [** ]  Mondanivaló: [*  ]

(Magyarországon az első Budapest International Film Festival-on vetítették, és november végétől a mozik is adják.)

Szeretettel gratulálok Nagy-Britanniának, Jonathan Glazernek, valamint az Érdekvédelmi terület minden  szereplőének és alkotójának a 96. Oscar-gála legjobb nemzetközi filmnek járó díjáért! Kiváló alkotás, nem véletlenül jelölték legjobb filmnek is (amiből már előre lehetett sejteni, hogy a nemzetközi kategóriát ő fogja elhozni). Továbbá különösen gratulálok a 20 nap Mariupolban stábjának a legjobb dokumentumfilm szobráért, amit nem csak maguknak, hanem legalább annyira hazájuknak: a háború sújtotta Ukrajnának nyertek. Nemhiába mondta Msztyiszlav Csernov rendező, vagyis inkább fő riporter a díj átvételekor: "Ehelyett még mindig inkább az választanám, hogy Oroszország bárcsak soha ne támadta volna meg Ukrajnát." De ezeken kívül is vannak még filmek a kategóriában szép számmal.

Svédország: Motståndaren [Ellenfél] - Iráni profi birkózó családjával a skandináv országba menekül, állítása szerint az ellenzékiség hamis vádja miatt. Hogy maradhassanak, elvállalja, hogy ezentúl a svéd válogatottnak birkózzon. Az egyik új csapattársa elkezd iránta némely baráti határokat átlépve érdeklődni, és bár hősünktől kosarat kap, azért lehet sejteni, hogy nem közömbös ő se, és ez összefüggésben állhat azzal, ami miatt Iránból valójában el kellett jönnie.

Amikor pár éve az And Then We Danced meleg grúz néptáncosai után ajánlottam pár lehetséges folytatást, a biszex perzsa birkózók pont nem jutottak eszembe, de így se rossz. Komolyra fordítva: egy jól adagolt, olykor feszült, máskor kellően lassú dráma, ami remekül körbejárja a menekült-létet, az emberi dilemmákat és érzelmi hullámzásokat, a viszonyulást az új lakóhelyhez és a régi hazához - a belső vívódást pedig dinamikus párhuzamba állítja a birkózószőnyegen zajló küzdelmekkel. Emlékezetes részek a nemzetközi edzőtábor, amikor a főhős találkozik a volt iráni csapattársakkal - vagy amikor a család belopózik egy helyi üres házba, és eljátsszák, hogy milyen lehet ott igazi svéd családként élni. Ehhez az iráni film legismertebb arca, a többek között az Oscar-díjas Náder és Szimin, valamint a Camp X-Ray főszereplője: Payman Maadi kiváló alakítása is hozzájárul - illetve az operatőr is megtalálja az alkalmat a férfitest és a férfierő művészi bemutatására.

Izgalom: [** ]   Érzelem: [** ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [** ]

Utolsó bővülés: 2025. március 1.

Ahogy arra számítani lehetett, kijöttek a jövő évi Oscar-kategóriák shortlistjei, így a legjobb nemzetközi filmé is. Nagyon örültem volna, ha a legjobb tizenötbe bekerül az előző részben taglalt bolgár Blaga leckéi, vagy a lentebb tárgyalt svájci Foudre, de a nepáli Halkarának vagy a jordán Inshallah a Boy-nak is simán lett volna itt helye, az indonéz Autobyographyról vagy az észt Smoke Sauna Sisterhoodról nem is beszélve. Az eddig látottak közül azonban ott van az ukrán 20 nap Mariupolban (ami nekem nagy favoritom, habár dokumentumfilm), a marokkói Mother of All Lies, az izlandi Isten földje, nagy örömömre a német A tanári szoba, az örmény Amerikatsi, a finn Hulló falevelek (az új Kaurismäki), valamint az olasz Io Capitano. Amiket pedig még kíváncsian várok, az Wim Wenders japán filmje: a Tökéletes napok, a tunéziai Négy nővér, a dán A fattyú Mads Mikkelsennel, a francia A szenvedély íze Juliette Binoche-sal, a Höss-családot bemutató brit Érdekvédelmi terület, (ezeket adják majd a magyar mozik is), a bhutáni The Monk and the Gun, a mexikói Tótem, vagy az Életben maradtak valós sztoriját újra feldolgozó spanyol La sociedad de la nieve. 

Svájc: Foudre [Vihar] - Fiatal apácát, egy tinédzser lányt hazaküldenek nyárra az évek óta nem látott családjához, hogy segítsen a betakarítási munkáknál, valamikor a XX. század hajnalán. Ekkor értesül nővére haláláról is, akinek feltűnően ridegen bánnak az emlékével: nem beszélnek róla, még a nevét sem ejtik ki. A húg a megtalált naplóból és elharapott félinformációkból rakja lassan össze, mi is történt a nővérével, és miért emlegetik még mindig az ördög szolgájaként. Annyi történt, hogy fölfedezte magának a testi örömöket és a falu három fiatal fiúját. Az Istent a jó szexben és a poliamoriában találta meg, ezt pedig abban a bigottan vallássérült közegben nem tolerálták. Amint a húg mindezzel képbe kerül, benne is eddig ismeretlen gondolatok és ösztönök kezdenek kifejlődni - aminek sejthetően szintén nem lesz jó vége. Az anya szerepében Sabine Timoteo, akit a lett Melanija történetében láttunk, meg egyszer-kétszer Szarajevóban is.

Az alpesi ország legtöbb nevezett alkotása németül van (vagyis annak helyi nyelvjárásában), szóval üdítő most innen francia nyelvet hallani. Még inkább különleges, hogy az LMBTQ+ skálának egy olyan színe kerül a palettára, amiről nem sok szó esik, ráadásul történelmi környezetben. Érdekes, újszerű, bátor, jók az eszközök - az élbolyban lett volna a helye.

 Izgalom: [*  ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [** ]

Az Amerikai Filmakadémia kiküldte a tagjainak a jövő évi Oscar legjobb nemzetközi filmes hivatalos felhozatalát. A nevezések szokás szerint augusztusban kezdődtek: az ajtót Svájc rúgta be Foudre (Vihar) című történelmi identitás-drámájával. Ez még nem olyan meglepő, ám annál inkább a következő ország: Tadzsikisztán, ami 2005 után először nevez filmet. Van egy másik nagy visszatérő is: Burkina Faso, ami 1987 után most küld újra filmet. A harmadik ilyen ország Szudán, ami szintén másodszor indul, a Húszévesen meghalsz rendezőjének új alkotásával. És új beszálló is van: idén először Namíbia is nevez egy afrikaans nyelvű krimit.

Viszont szomorú, hogy Oroszország ismét kimarad (akármit is gondolunk az országról politikailag, a filmjeik azért általában jók), és a korábbi években egészen ígéretes Koszovó sem küld alkotást Losziba. Hasonlóan meglepő olyan, rendszeresen és olykor egészen figyelemfelkeltő alkotásokkal nevező országok kimaradása, mint Kazahsztán, Kambodzsa, Algéria, vagy ippeg Libanon.

(Apdét: Végül a tadzsik mű mégsem került föl a hivatalos listára, és így járt Hongkong, valamint Kirgizisztán nevezése is.)

Aminek van hivatalos magyar címe, forgalmazótól vagy fesztiválról, annál azt használom elsőnek. Aminek nincs, annak az eredeti címe/címei után közlöm kapcsos zárójelben a magyar nyersfordítást. Nem latin betűs nevek esetében pedig a magyar fonetikus átírást használom, kivéve ha az illetőnek van latin betűs környezetben is állandó jelleggel használt neve.

Plusz még egy megjegyzés: senki nem kérdezte, hogy honnan szerzem be a filmeket, ezért erre nem is válaszolok. Az viszont bizonyos, hogy ami Magyarországon legálisan hozzáférhető, főleg ha moziban is adják, azt mindenképpen ott nézem meg, hiszen a filmszínházak, illetve a különböző filmfesztiválok fennmaradása a magyarországi kulturális élet elengedhetetlen eleme, támogatásuk pedig elvi kérdés.

Kolumbia: Un varón [Egy férfi] - Nehéz sorsú tinédzser fiúnak egyetlen vágya, hogy a karácsonyt prostituált nővérével és börtönben ülő anyjával tölthesse. Közben belekeveredik az utca mocskába, drogok és fegyverek, valamint a mérgező maszkulinitás világába, ahol az az igazi férfi, aki hatékonyan tud terrorizálni másokat. A srác tehát megrekedt a meg nem élt gyerekkor és az egyáltalán nem vágyott férfiség között, miközben csak kötődni szeretne valahova. Ahogy az a hasonló témájú filmeknél lenni szokott, a szerepeket amatőrök, valódi utcagyerekek, tinédzser bandatagok alakítják, vagyis gyakorlatilag saját magukat játsszák. Így a reális ábrázolás adott, miközben a főhős srác emberi érzékenysége és reménytelen magánya is remekül átjön.

Esélyek: Az utcagyerekek élete a latin-amerikai filmnek egyik leggyakoribb témája. Kolumbia tavaly is hasonlóval indult, a határos Panama pedig két éve szintén ilyennel kapaszkodott föl a tizenötös shortlistre. (Három éve pedig Mexikó.) Ezen az alapon ennek a filmnek is van ugyanerre valamennyi esélye.

Izgalom: [*  ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [** ]

Apdét: Köszönöm, hogy ez az összeállítás megjelent az Index címlapján! Nem hittem volna, hogy innen kikerül oda bármi is, hiszen leginkább csak a magam filmes naplójának írom, így a teljesség vagy az aktualitás sem feltétlen szempont. Ez is itt állt piszkozatban régóta, csak most augusztusban tettem ki hozzá képeket, és állítottam nyilvánosra. És természetesen még bővülni is fog, valamikor rendszertelenül. Persze ha valaki kedvet kap a blog olvasásához, természetesen Isten hozta, lelje benne szintén kedvét. :)

A bálna (The Whale) - Biztos mindenki ismeri azt a reality-műsort, amiben óriásira hízott embereket mutogatnak, jó páran már az ágyukból sem bírnak fölkelni. Aztán rendre mindegyikükről kiderül, hogy van velük valaki, aki őket zabáltatja, nehogy elveszítse. Jelen műben ez az ember az ápolónő (Hong Chau), az alany meg egy sziporkázó irodalomprofesszor (Brendan Fraser), aki néha még gondol rá, hogy ki kéne jönni a spirálból, de alapvetően már feladta a normális élet reményét. Aztán betoppan először egy fiatal hittérítő, majd a professzor régen látott, tinédzser lánya, akik alaposan felforgatják a lakás belső rendjét (már amennyire azt lehet rendnek nevezni). Persze idővel kiderül, hogy a férfi miért is dönt a csendes halálra zabálás mellett, és hogy az ápolónőt is több szál köti pácienséhez. 

Egyetlen térben (meg a teraszon) játszódó kamaradráma, ami sajnos tartalmazza a színpadról adaptált művek gyerekbetegségeit. Pedig az alaptéma egészen jó, a karakterrajz is szépen le van kerekítve, és a két főszereplőt is joggal nevezték Oscarra (amiből aztán Brendan Fraser meg is kapta). De Darren Aronofskynak enyhén szólva nem ez a legjobban sikerült műve. (Idaho)

 Izgalom: [*  ]  Érzelem: [***] Humor: [   ]  Mondanivaló: [** ]

Utolsó módosítás: 2024. február 15.

Csehország: Il Boemo - Aki már eltűnődött, hogy Csehország régi neve: Bohémia hogyan függ össze a művészek életmódját jelölő "bohém" kifejezéssel, az most megkapja a választ: az összekötő kapocs Josef Mysliveček klasszicista zeneszerző, aki az 1760-as évektől bejárta Itália városait, operaházait és ágyait. És mivel nevét elég nehezen tudták megjegyezni, csak úgy hívták: "Il Boemo", vagyis "a cseh". Egy ünnepelt sztár portréja, aki nemcsak zeneileg végtelenül tehetséges, hanem helyezkedésben, női szíveken átgázolásban, és a rajtuk keresztüli karrierépítésben is. Végül persze neki is belépett a meghódíthatatlan nő, akibe tönkre tudott menni - ráadásul az újabb idők és újabb zenészek, például az ifjú Mozart megjelenése is gondoskodtak az ő elfeledéséről és elszegényedéséről. Érdekes, fordulatos, őszinte, és nem utolsósorban élvezetes betekintést nyújt a kései barokk-korai klasszicista zene világába, valamint a CGI-szifiliszbe. Az olasz koprodukcióban készült alkotás párbeszédei szinte kizárólag olaszul zajlanak, de egy magyar énekesnőnek, a szoprán Baráth Emőkének is van egy fantasztikus pár perce a darabban. Nem akar túl sokat markolni, mint a Farinelli vagy az Amadeus, hanem pont kényelmesen nézhető és élvezhető.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [***] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

Már megvan az idei jelölti lista is, és itt is jön mindjárt, de még ez s elég hiányos, szóval fog még bővülni. Addig is amik vannak:

Ne nézz fel (Don't Look Up) - Két csillagász (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) fölfedez egy, a Föld felé tartó üstököst, ami becsapódáskor várhatóan minden életet el fog pusztítani a bolygón. Erről próbálják első körben értesíteni az amerikai elnököt (Meryl Streep - a kabinetfőnöknek betolt fia meg Jonah Hill), de őt a világvégénél jobban lefoglalja az aktuálpolitika, és csak akkor mutat némi érdeklődést, amikor személyes üzleti és technikai guruja (Mark Rylance) meggyőzi: a becsapódó üstökösben található ásványi anyagokból még profitálhat is, eltekintve attól az apróságtól, hogy mindmeghalunk. A médiát pedig jobban érdekli az aktuális celebpár szakítása (Ariana Grande kiválóan parodizálja a saját világát, elismerés érte - a szenzációhajhász riporternő szerepében pedig Cate Blanchett), meg a szokásos öncélú majomkodás, mint hogy fél éven belül mind meg fogunk halni. A két tudós tehát megpróbálja fölnyitni az elbutult világ szemét, és talán valahogy rávenni a hatalmasokat a bolygó megmentésére. Ehelyett viszont csak politikai kampányok indulnak: a "Nézz fel!" és a "Ne nézz fel!" (utóbbi az üstököstagadók jelszava), az emberiség - kiváltképp az amerikai társadalom, annak választott vezetőivel együtt - pedig elég csúnyán leszerepel intelligenciából és felelősségtudatból.

Nagyon jó filmszatíra, ami remekül összefoglalja világunk jelenlegi állapotát. A sztori állítólag már a Covid-járvány előtt megvolt, szóval valószínűleg leginkább a globális felmelegedésről és a természetpusztításról szól, de igazát bizonyítja, hogy a vírus- és háborús helyzetre is kiválóan működik. Talán kicsit túlságosan is szájbarágós, nem hagy a nézőnek elég gondolkodást - és a Trump-párhuzamok is kirívóan egyértelműek, ami egy évvel a bukása után már inkább a döglött oroszlán rugdosása. (Habár a Biden-kormányzaton is minden bizonnyal van mit számon kérni.) És persze a sztárokkal teletűzdelés sem mindig tesz jót egy filmnek, Cate Blanchett pár jelenetnyi szerepére például nyugodtan lehetett volna valaki kevésbé ismert arcnak is lehetőséget adni. Egyébként egy abszolút nézhető, aktuális, a XXI. század második évtizedfordulójáról az utókornak (ha lesz olyan) is remek keresztmetszetet adó, Oscar-esélyes alkotás. (Michigan, Illinois, Washington D.C.)

Izgalom: [***] Érzelem: [*  ] Humor: [** ] Mondanivaló: [***]