Az Amerikai Filmakadémia kiküldte a tagjainak a jövő évi Oscar legjobb nemzetközi filmes hivatalos felhozatalát. A nevezések szokás szerint augusztusban kezdődtek: az ajtót Svájc rúgta be Foudre (Vihar) című történelmi identitás-drámájával. Ez még nem olyan meglepő, ám annál inkább a következő ország: Tadzsikisztán, ami 2005 után először nevez filmet. Van egy másik nagy visszatérő is: Burkina Faso, ami 1987 után most küld újra filmet. A harmadik ilyen ország Szudán, ami szintén másodszor indul, a Húszévesen meghalsz rendezőjének új alkotásával. És új beszálló is van: idén először Namíbia is nevez egy afrikaans nyelvű krimit.
Viszont szomorú, hogy Oroszország ismét kimarad (akármit is gondolunk az országról politikailag, a filmjeik azért általában jók), és a korábbi években egészen ígéretes Koszovó sem küld alkotást Losziba. Hasonlóan meglepő olyan, rendszeresen és olykor egészen figyelemfelkeltő alkotásokkal nevező országok kimaradása, mint Kazahsztán, Kambodzsa, Algéria, vagy ippeg Libanon.
(Apdét: Végül a tadzsik mű mégsem került föl a hivatalos listára, és így járt Hongkong, valamint Kirgizisztán nevezése is.)
Aminek van hivatalos magyar címe, forgalmazótól vagy fesztiválról, annál azt használom elsőnek. Aminek nincs, annak az eredeti címe/címei után közlöm kapcsos zárójelben a magyar nyersfordítást. Nem latin betűs nevek esetében pedig a magyar fonetikus átírást használom, kivéve ha az illetőnek van latin betűs környezetben is állandó jelleggel használt neve.
Plusz még egy megjegyzés: senki nem kérdezte, hogy honnan szerzem be a filmeket, ezért erre nem is válaszolok. Az viszont bizonyos, hogy ami Magyarországon legálisan hozzáférhető, főleg ha moziban is adják, azt mindenképpen ott nézem meg, hiszen a filmszínházak, illetve a különböző filmfesztiválok fennmaradása a magyarországi kulturális élet elengedhetetlen eleme, támogatásuk pedig elvi kérdés.
Kolumbia: Un varón [Egy férfi] - Nehéz sorsú tinédzser fiúnak egyetlen vágya, hogy a karácsonyt prostituált nővérével és börtönben ülő anyjával tölthesse. Közben belekeveredik az utca mocskába, drogok és fegyverek, valamint a mérgező maszkulinitás világába, ahol az az igazi férfi, aki hatékonyan tud terrorizálni másokat. A srác tehát megrekedt a meg nem élt gyerekkor és az egyáltalán nem vágyott férfiség között, miközben csak kötődni szeretne valahova. Ahogy az a hasonló témájú filmeknél lenni szokott, a szerepeket amatőrök, valódi utcagyerekek, tinédzser bandatagok alakítják, vagyis gyakorlatilag saját magukat játsszák. Így a reális ábrázolás adott, miközben a főhős srác emberi érzékenysége és reménytelen magánya is remekül átjön.
Esélyek: Az utcagyerekek élete a latin-amerikai filmnek egyik leggyakoribb témája. Kolumbia tavaly is hasonlóval indult, a határos Panama pedig két éve szintén ilyennel kapaszkodott föl a tizenötös shortlistre. (Három éve pedig Mexikó.) Ezen az alapon ennek a filmnek is van ugyanerre valamennyi esélye.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Taiwan: 關於我和鬼變成家人的那件事 (Marry My Dead Body) [Amikor én és a szellem egy család lettünk / Házasodj a hullámmal] - A helyi vallásban létezik a "szellemházasság" intézménye, amikor valakit egy halottal, vagyis annak a szellemével adnak össze. A halott jelen esetben egy fiatalon meghalt, meleg fiú, akinek a nagymamája egy beképzelt, kissé homofób rendőrt szemel ki szellemházastársul. (Taiwanon az azonos neműek is házasodhatnak, de ez kombinálva a szellemes verzióval azért elég szokatlan.) A rendőr vonakodva, de némi ráhatásra belemegy, és onnantól a halott fiú szelleme is megjelenik neki, prezentálva az összes, melegekkel kapcsolatos, olcsó és idegesítő sztereotípiát. Aztán persze jön az a borzasztóan eredeti fejlemény, hogy a halott fiú szelleme csak azért van még a földön, mert maradt még pár elintézetlen dolga, és a halálos balesete körülményeit is ki kéne rendesen vizsgálni - ami természetesen egészen véletlenül pont összefügg azzal az üggyel, ami miatt a rendőrt korábban lefokozták. Szóval jön a közös nyomozás, egymás agyára menés, bugyuta poénok, a végén pedig a nagy, sírós, családi egymásra borulás.
Esélyek: Sablonos kis vígjátékocska, ami nem teljesen érthető, hogy mit keres itt.
Izgalom: [* ] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [ ]
Kanada: Rojek - A szíriai polgárháború már befejeződött, az Iszlám Állam egykori harcosai pedig a mai napig börtönben ülnek. Zaynê Akyol kurd-kanadai dokufilm-rendező velük készített interjúkat, amiben megismerhetjük történetüket, hogy mi vezette őket az újkori történelem egyik legelborultabb társaságához. Különösen érdekes a nők beszámolója, akik magukat dzsihádista harcosok feleségeként érezték a legszabadabbnak és legboldogabbnak. Illetve figyelemreméltóak a Nyugat-Európából származók történetei, akiknek saját elmondásuk szerint mindenük megvolt, lélekben mégis üresnek érezték magukat, amit aztán a terrorizmus remekül kitöltött. Valaki csalódott és megbánta, más büszke, hogy a Daesh-nél szolgált. A beszámolók között filmbevágásokat láthatunk a jelenkori Kurdisztánról, valamint a rozsáva-hadsereg mindennapjairól (a cím is alighanem erre utal). A sztorik érdekesek, de semmi olyat nem tartalmaznak sem a beszervezés módjáról, sem az ő belső motivációikról, ami eddig is ne lett volna köztudott. Történelmi forrásanyagnak nem rossz, de néhány éve az olasz Notturno-nak is voltak ennél mellbevágóbb részei.
Esélyek: Talán még sosem fordult elő, hogy egy ország ebben a kategóriában egymás után kétszer is dokumentumfilmmel nevezzen. Dokufilmek itt eleve hendikeppel indulnak, bár olykor kerül a jelöltek közé egy-egy. (Konkrétan az elmúlt tíz évben háromszor, és ebből kettő valójában animáció volt.) De ez most nem sikerült annyira átütőre, újszerűre vagy különlegesre, hogy áttörje a falat.
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Izland: Isten földje (Volaða land / Vanskabte Land) - Egy fiatal dán pap a rideg Izlandra hajózik, hogy egy ottani közösségnek legyen a lelkipásztora, valamikor a XIX. század második felében. A nagy reményeket azonban csalódás követi: a kikötés utáni hosszú, emberpróbáló szárazföldi útba csaknem belerokkan, és a helyi lakosok sem képviselik azt a szellemi színvonalat, amit odahaza megszokott. Az idő múlásával pedig egyre inkább megutál maga körül mindent és mindenkit, és ez elkerülhetetlenül kölcsönössé válik. Amolyan fordított fizikai-lelki utazás, ami nem a fejlődés, hanem a leépülés és a lealjasodás felé vezet. Iszonyúan lassú film, de az állandó feszültség és a szép tájak megmentik a leüléstől. A legfehérebb nap rendezőjének új alkotása.
Esélyek: Az izlandi filmeknek éppen ez a nyomott, rideg hangulat a védjegyük. (Habár készülnek teljesen más jellegű, mégis teljesen jó filmek, mint pár éve a laza és humoros Izlandi amazon.) Habár a néhány százezres ország kitermelte a maga filmiparát és annak a közönségét, az Oscaron nem igazán értékelik. (Két éve a kiváló Bárány is csak a kibővített shortlistre fért föl.) Lehet, hogy a jégmező idén törik meg, de sok reményt nem fűznék hozzá.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Indonézia: Autobiography [Önéletrajz] - Kora-húszas srác egyedül él egy nagy házban, amíg apja börtönbüntetését tölti, mert túl aktívan lépett föl a közelben épülő vízerőmű ellen. Egy nap megérkezik a család régi barátja, egy volt katonatiszt, aki politikai karrierbe kezd a környéken, a kampány idejére pedig beköltözik a fiúhoz a házba. A félszeg fiú eleinte idegenkedik a parancsolgató vendégtől, de idővel azonban a hatása alá kerül. Emellett az őrmester sofőrévé és mindenesévé válik, sőt egyenruhát is kap és lőni is megtanul, ezzel pedig nő az önbizalma és férfiasság-tudata. Amikor azonban vendége-főnöke egy gyilkossági ügybe keveri, akkor ismét fordul vele a világ, és már legszívesebben menekülne ebből a mérgező viszonyból, ha lehetne. Csak ugye az őrmester a vízerőmű vezetőinek legnagyobb barátja, így a fiúnak szüksége van rá, ha az apját ki akarja hozni a börtönből.
Egy kettős pszichológiai játszma története, ami néhol meglepően jól tartja a feszültséget. A két karakter kellően kidolgozott, vagyis az öregember éppen csak annyira, hogy a kellő pillanatokban elbizonytalanodjunk: vezérlik homoerotikus ösztönök is, vagy csupán a dominanciáját demonstrálja a fiú legkiszolgáltatottabb helyzeteiben? Széles nemzetközi koprodukcióban készült, szóval sok kézen átment, míg ezt kaptuk, és teljesen jó is lett az eredmény.
Esélyek: Leginkább a pár évvel ezelőtti szingapúri Apprentice-re lehet asszociálni, amit sajnos a filmakadémia nem értékelt. De ennek a széleskörű nemzetközi háttérstábja remélhetőleg megtalálja már a módját, hogyan lehetne nagyobb hírverést csinálni neki. Ha ez megvan, akkor a shortlistre esélyes lehet.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Magyarország: A kojot négy lelke - Észak-amerikai őslakos teremtéstörténet a vízre szállt öregapóról, aki megteremti a földeket, az állatokat - és véletlenül a kojotot, vagyis prérifarkast is, aki minden rossz: álnokság, gyilkolás, aljas ösztönök megtestesítője, amolyan sátáni-luciferi alak. És ott van az ember, aki a kojot teremtménye, de az öregisten neveli föl: így állandó harca, hogy megtalálja az összhangot a magában élő jó és rossz között. A kojot, bár hiába ő a fő negatív hős (legalábbis a fehérember megérkezéséig), de - eltekintve néhány gagyi beszólásától - valahol mégis egy szerethető figura, csak sajnos ilyen a természete. Így éldegélnek ők együtt, át az Egyesült Államok történelmén, a gyarmatosításon és az "indián háborúkon" át a jelenkorig, amikor a megmaradt otthonukat is munkagépektől és gátlástalan kapitalistáktól kell megvédeni. Szépen elkészített, népi motívumokkal igényesen díszített rajzfilm, a Nyóckert is készítő Gauder Áron ecsetéből.
Esélyek: Bár rossz nyelvek szerint azért nevezték szokatlanul korán, hogy nehogy a Velencében esélyes (végül díjat nyert) Magyarázat mindenre-t kelljen. De azért attól eltekintve is egyértelmű, hogy ez az alkotás elsősorban amerikai piacra készült, sőt az angol nyelvű változatban állítólag amerikai őslakos színészek működtek közre. Indiános sztori amerikai exportra kicsit olyan, mint homokot árulni a Szaharában, de lehet, hogy értékelni fogják a gesztust. Meg azért minőségileg is megüt egy szintet, szóval nem kell szégyenkezni, mint pár éve a Post mortem vagy a Kaméleon miatt. Akkor se, ha rajzfilm még soha nem nyert ebben a kategóriában, és valószínűleg nem is most fog.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Bulgária: Уроците на Блага [Blaga leckéi] - Címszereplő asszony egy frissen megözvegyült, nyugdíjas tanárnő, aki egy trükkös telefonos csalás következtében elveszíti összes megtakarított pénzét. A rendőrség csak tanácsokat tud osztogatni, a munkaerőpiacon meg sehol nem kell egy hetven éves nő. Még a bank sem ad hitelt, csak a nálunk is ismert gyorshitelezők. Az az alapsztoriból is kiderülhet, hogy az asszony nem a racionális gondolkodás bajnoka, így az eset után sem a megélhetés vezérli, hanem hogy férje urnájának megszerezze a legjobb sírhelyet, lehetőleg azonnal. Így amikor éppen a kirablója jelentkezik nála megbízással, abba is gond nélkül beleáll. Kiváló balkáni szociodráma, ami két, nálunk is jól körbejárt alaphelyzetet dolgoz föl: egyrészt az idős emberek kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét (Retúr, Az unoka), másrészt amikor egy áldozat a túlélésért maga is a bűn útjára lép (Dögkeselyű). Sőt a kettő ötvözésére is volt már magyar példa (Konyec). Ám ennyire reménytelenül, ilyen erős negatív jellemfejlődéssel, és mellbevágó filmvégi csavarral még talán soha.
Az alakításokkal nincs gond, sőt az egyik mellékalakként az az Ivan Barnev is föltűnik, akit magyar nézők leginkább az Őfelsége pincére voltam főszerepéből ismerhetnek (illetve volt már itt is korábban). Továbbá lényeges szerepet kap Sumen városa, azon belül is a monumentális Transformers bolgár államalapítási emlékmű, mintha a rendező vele is csak az akarná üzenni: ez az ország bizony bűnözésre és egymás spirális kirablására épült.
Esélyek: Nagyon jó káeurópai szociodráma, aminek a rendezője már többször szerepelt itt korábban, mégis leginkább a pár évvel ezelőtti Az órára hasonlít. Sajnos azt se értékelte kellően a bizottság, meg ki tudja: hátha ezek a szituációk csak mifelénk érthetőek igazán. De itt nagyot ütnek. Határozottan az eddigi legjobb, de azért várjuk meg a többi nevezést is.
Izgalom: [***] Érzelem: [ ] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Hongkong: 燈火闌珊 (A Light Never Goes Out) [Halovány fények / Egy soha ki nem alvó fény] - A világ túloldalán egy másik özvegyasszony próbálja összeszedni magát, és felszámolni férje neonreklám-készítő műhelyét. Azonban meglepetésére kiderül, hogy ott egy fiatal srác lakik, akit a férje halála előtt még magához vett inasnak. (És erről nem szólt senkinek. Hihető.) Tőle tudja meg az asszony azt is, hogy néhai férjének volt egy utolsó kívánsága: egyik korábbi munkáját akarta megismételni, csak nagyobban. Így hát ők ketten nekiállnak, hogy elkészítsék az utolsó nagy művet, a mesterséget pedig menet közben kitanulják. Ebbe az egységbe lép be az asszony racionális lánya, aki szerint a műhelyt nem lehet továbbvinni, és a halott apa szellemét sem lehet kontárkodással életben tartani. (És teljesen igaza is van.) A film nemcsak az egykori, neonreklámoktól fényes-színes Hongkongnak állít emléket, hanem azoknak a régi mesterembereknek is, akiknek az egykori brit-kínai városállam a XX. századi arculatát köszönhette. (Az sajnos így sem derül ki, hogy a neonreklámokat miért kellett az újraegyesülés után betiltani.)
Bár itt nem szülő-gyermek kapcsolatról van szó, műfajban eléggé emlékeztet a két évvel ezelőtti Zero to Hero-ra, illetve a régebbi Mad World-re. Pátoszban és komolyságban is nagyjából a kettő között van, ami azért szomorú, mert meglett volna benne a potenciál, hogy jobban az utóbbira hajazzon.
Esélyek: Most már semennyi, ugyanis a hivatalos listára valami miatt nem került föl. Hogy a Filmakadémia dobta vissza, vagy a kínai belső cenzúra gondolta-e meg magát, nem tudni. Mindenesetre elég merész vállalkozás olyan filmet forgatni, ami lényegében a gyarmati időkön nosztalgiázik.
(Apdét: sajtóértesülések szerint a film egyik szereplője a hazai kiválasztóbizottságnak is tagja volt, ez pedig az Amerikai Filmakadémia szabályai szerint összeférhetetlen, így diszkvalifikálták.)
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
 |
 |
Régen-ma összehasonlítás a filmben, ugyanarról a hongkongi utcáról.
Kína: 流浪地球2 [Vándorló Föld 2] - Színes, szélesvásznú CGI-sci-fi, a Vándorló Föld első részének a három órás előzményfilmje (amit nem láttam, és csak emiatt nem is fogom megnézni). A 2040-es évekre kiderül, hogy a Nap hamarosan bekebelezi a Földet, tehát az emberiséget meg kell menteni. Az új ENSZ, és azon belül is természetesen Kína kitalálja a megoldást: a bolygóra bazinagy nukleáris hajtóműveket kell szerelni, és ahogy van, eltolni egy másik galaxisba. Ehhez pedig egyrészt le kell állítani a Föld forgását, másrészt előtte el kell tolni a Holdat is. Persze ezt nem mindenki támogatja: többen inkább az emberi tudat digitalizálásában látják az örök élet reményét. Sajnos ez utóbbi gondolatot annyira nem fejtik ki, pedig érdemes lenne. Mint ahogy a Föld tologatása is tök érdekesen hangzik, és vannak még a filmben más, egészen jó ötletek is. Kár, hogy ezeknek az elméleti hátterét az alkotók szintén nem nagyon dolgozták ki, így adják magukat a szétcincálásra.
A fókusz abszolút az akción van, aminek leginkább a személyes vonal látja kárát, például a főhős (Vu Csing, aki a Wolf Warrior 2-ben már megmentette Kína nevében egész Afrikát) saját családi drámája, ami eléggé össze lett csapva. Ráadásul ő harcművész is, ehhez képest csak egy nagy karatéjozós jelenete van az elején, aztán annyi. De még nála is érdekesebb lenne a halott kislánya elméjét egy pendrájvon őrző kutató mellékszála, és neki van is aztán fontos dramaturgiai szerepe, de a vele kapcsolatos erkölcsi kérdések életről és halálról szintén elég rövidre zárulnak. A másik gyenge pont meg a nemkínai szereplők borzalmas játéka: ennyi pénzből rendes színészekre is simán tellett volna. Már csak mert a mű látványban nagyon ott van, és az első pillanattól kezdve hangsúlyosan tolják a néző arcába, hogy "nézzétek, mi ilyet is tudunk". Az egész igazából egy nagy, monstre csilivili, aminek a vizuális világa néhol pazar, máskor viszont elképesztően gagyi.
Ami viszont mindezek mellett is elképesztően idegesítő, az a közvetített ideológia: Kína a legszebb, legjobb, legerősebb, a Föld megmentője, és pár évtized múlva a világ összes országa hálával fog előtte esengeni. Igen, még a nagy Amerika is - aminek az ENSZ-nagykövete a két fő idősík: 2044 és 2058 közötti másfél évtizedben sem változik, ergo addigra már ők is rájönnek, hogy a demokrácia szar. Pont ahogy az internet is gond nélkül kikapcsolható világszerte, ha megvan rá a megfelelő ürügy. A Föld pusztulását pedig természetesen valami külső körülmény okozza, és véletlenül sem a horribilis környezetszennyezés, illetve bolygó-kizsákmányolás, amiben éppen Kína jár az élen.
Esélyek: Onnantól, hogy címében is valaminek a második része, már hendikeppel indul. A szemet és a fület jól megmozgatja, az agyat viszont kevésbé, pedig három óra alatt arra is meglenne a lehetőség. Bár az Oscaron már fölmerült, hogy az ilyen filmeket a technikai kategóriákon kívül is kéne valahogy díjazni, de az továbbra sem a nemzetközi filmek versenye lesz. Remélhetőleg.
Izgalom: [***] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Montenegró: Sirin - Két amerikai nő: egy ügyvéd és asszisztense egy montenegrói kisvárosba érkezik, hogy ellenőrizzék néhai ügyfelük, egy tengerentúlra szakadt nő utolsó aratának végrehajtását, aki végrendeletként egy templomot akart építtetni szülővárosában. A munkálatok azonban nem haladnak, ugyanis az asszony ma is élő öccse minden eszközzel akadályozza. Az ügyvédnő aztán hazautazik, de az asszisztensét ott hagyja intézkedni, aki egyébként perfekt beszéli a helyi nyelvet - ugyanis titokban szintén abból a városból származik. Ráadásul elég élénk emlékképei vannak kislánykoráról, a délszláv háborúról és apjának a szerb hadsereg általi kivégzéséről. Így egyszerre kell intézkednie az építkezés körül, eközben pedig rendezni emlékeit és kapcsolatát máig ott élő húgával.
Esélyek: Bár a film nem hosszú, mégis sok benne az üresjárat. A félkész, alighanem örökre befejezetlen templom remekül szimbolizálja a Balkán máig rendezetlen történelmét és emberi kapcsolatait, de ez a szál összességében elvarratlan marad. (Lásd még a 2013-as szerb Templom a dombont.) A film másik fele, a családi egymásra találás, amiről a történetnek valójában kellett volna szólnia, pedig elég összecsapott lett, így egyben hiteltelen is. A két testvéri konfliktus közül is a kevésbé érdekesről (a halott nő és öccse közöttiről) tudunk meg többet. Az viszont nem derül ki, hogy a központi karakterünk hogyan jutott ki gyerekként Amerikába, és a húga hogyhogy nem. Sőt az sem, hogy a nő hogyan került most vissza éppen saját szülővárosába: véletlen egybeesés, vagy valahogy így intézte? A főszereplő (az asszisztens) Danica Ćurčić, aki szerepelt a tavalyi szerb nevezésben, előtte meg norvég és dán filmekben, mivel gyerekkora óta ott él. Illetve a Quo vadis, Aida? után jó volt Jasna Đuričić-et ismét látni, ha csak egy kisebb szerepben is. De ez most nem fog komolyan beleszólni a versenybe.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
India: 2018 - Címbeli évben olyan esőzés és árvíz érte a délnyugati Kerala államot, amilyen csak a máig tragikus emlékezetű 1924-eshez fogható. Több százezer elárasztott otthon, ötszáz halott, egymillió kitelepített ember - közben óriási társadalmi összefogás és alulról szerveződő mentőakciók segítették az amúgy nem túl hatékony állami beavatkozást. A két és fél órás katasztrófafilm ennek állít emléket, több szálon futó fiktív szereplők sorsa mentén. Van köztük lenézett halászfiú, mogorva kamionos, munkamániás idegenvezető, idétlen kamu-lengyel turisták, talpraesett riporter, terhes nő, fogyatékkal élő gyerek, és még sok mindenki, aki egy bollywoodi alkotásból nem hiányozhat.
Esélyek: Minőségileg nem kell nagy durranást várni, de érthető, hogy Indiának ez az alkotás miért ennyire fontos.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Németország: A tanári szoba (Das Lehrerzimmer) - Egy iskolai osztályban megszaporodnak a lopások, a tanári kar pedig sikertelenül és ügyetlenül próbál utánajárni. Majd amikor a tanári szobában is eltűnik ez-az, fölmerül, hogy tán nem is a gyerekek között kell keresni a tettest. Hamarosan akad is gyanúsított, de bizonyítani semmit nem sikerül, az eset így egyre inkább kezd kicsúszni a tanári kar és az igazgató kezéből, a felnőttek konfliktusába pedig a gyerekek is óhatatlanul bevonódnak. Az érintett osztály fiatal tanárnője (Leonie Benesch, aki A fehér szalagban tűnt fel, de szerepelt például a Perzsa nyelvleckékben is) végtelen türelemmel, korrektséggel és szeretettel fordul az diákjaihoz, a problémásokhoz még annál is nagyobbal. A különböző belső feszültségek azonban inteferálódnak, a kontrollálhatatlan eszkaláció pedig egyre inkább a tanárnőt rántja magával.
Nemcsak azért kiváló mű, mert hitelesen mutat be egy egyszerűnek tűnő, de igen bonyolult helyzetet, és képes behelyezni a nézőt az osztályfőnök látószögébe - hanem mert remekül rámutat a belső rendszerben megbújó egyéni hibákra is. Mert természetesen vannak hibák és nehézségek, de maga a rendszer olyan magas színvonalon, annyira demokratikusan, a diákokat bevonva, őket majdhogynem egyenrangúként kezelve működik, mintha a mi poroszos, káeurópai szemléletünkhöz képest egy másik bolygó lenne. Már csak ezért is remek élmény volt megnézni.
Esélyek: Nemhiába tartják kezdettől fogva a verseny egyik fő esélyesének, habár címvédésre a kategóriában már három és fél évtizede nem volt példa. (Dánia nyert 1988-ban a Babette lakomájával, 1989-ben pedig a Hódító Pellével.) Tényleg erős mű, amiről utána is rengeteget lehet, sőt kell beszélni.
(A filmet Budapesten a Szemrevaló Filmfesztiválon mutatták be, de vetítették a Tanítanék Filmnapokon október 26-án, illetve decembertől fogják a mozik országszerte.)
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Costa Rica: Tengo sueños eléctricos [Elektromos álmaim vannak] - Szülők elválnak: anyuka a tizenhat éves, valamint a jóval kisebb lánygyerekkel egy frissen megörökölt házba költözik, apuka pedig albérletet keres magának. Utóbbiba a nagylány is besegít, ugyanis szeretne apjához költözni: a férfi keretek nélküli, bohém élete sokkal inkább bejön neki, mint az anyja által diktált otthoni szabályok. Mivel maga is elég lobbanékony, az apja indulatkezelési problémáival is jobban tud bánni, mint az anyja nevelési és kötődési kísérleteivel. Ráadásul mint annyi kamaszlány, ő is szeretne felnőttebbnek mutatkozni minden téren, és beletartozni apja művésztársaságába. Aztán ahogy felnövéstörténeteknél lenni szokott: szép lassan rájön, hogy mindez nem olyan vidám és egyszerű, mint elsőre látszik. A közép-amerikai országnak szinte állandó témája a magányos emberek, kiváltképp nők útkeresése, de a néhány évvel ezelőtti, ecuadori Alba is hasonló történetet mesél el.
Esélyek: Nem emelkedik ki különösebben az eddigi sorból, de egyszer egészen jól nézhető.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Dél-Korea: Beton utópia (콘크리트 유토피아 - Concrete Utopia) - Szöult óriási földrengés rázza meg, az egész városban csak egyetlen paneltömb marad állva. Az is ivóvíz és áram nélkül, mentőcsapat meg sehol. Így a ház lakóinak maguknak kell megszervezni a további túlélésüket a tél közepén, és ehhez saját szabályokat alakítanak ki. Először is kirakják a többi házból érkező menekülteket, majd a város romjaiból zabrálva tartják fenn a saját önfenntartó mikrotársadalmukat, ami hamarosan fasisztoid diktatúrába csap át. A normák felbomlása és a mindent felülíró túlélési ösztön maga után vonja az emberi lealjasodást, és idővel belső feszültségek is kialakulnak, például a főszereplő fiatal pár két tagja között is. Posztapokaliptikus disztópia és társadalomkritika, görbe tükröt mutatva a fejlett világnak, ami mások nyomorának az árán tartja fenn a szűkös erőforrásokból is pazarló életmódját - és ennek várhatóan meglesz a következménye.
Esélyek: A koreai film az elmúlt negyedszázadban önálló fogalommá vált, 2020-ban az Oscart is megnyerte az Élősködőkkel. Ez a mostani sem rossz, csak kicsit túl szájbarágós a mondanivalója. Meg aztán a műfajban nem ez az első ilyen (legutóbb A szomorúság háromszöge harmadik felvonása szólt ugyanerről), és ahhoz képest nincs benne annyi új réteg. Nézhető, érdekes, és mivel jól van elkészítve, talán még a tizenötös shortlistre is fölkerülhet, de aligha lesz ez a következő koreai Oscar-győztes.
(A filmet Budapesten a 2023-as Koreai Filmfesztiválon lehetett megnézni.)
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [***]
Szlovénia: Motorosok (Jezdeca) - Két falusi srác a kilencvenes években megnézi videón a Szelíd motorosokat, és úgy döntenek, hogy ők is felülnek a mopedjeikre, és világgá robognak. Első cél természetesen Ljubljana, aztán ahogyan a spontaneitás diktálja, meg amerre új útitársaik: egy fiatal lány és egy öreg chopperes fószer kívánságai szerint alakul. Szóval egy road movie, ami néhol valóban idézi az Easy Ridert és mesterien másolja Zsigmond Vilmos kameramozgásait. És ennek megfelelően természetesen a zene is kiváló: kis csendesülős-gitáros, igazából ez a film legnagyobb erőssége. A cselekmény viszont sajnos hagy maga után kívánnivalót. Például adná magát valami jó kis felnövéstörténet, a két (vagy három) fiú + egy lány felállásából fakadó konfliktussal, szóval csak egy meglévő sémához kellett volna valami plusz gondolatot adni. Ehelyett viszont a felépített alaphelyzetnek nincs rendes kifutása, a végkifejlet így csak lóg a levegőben. Ráadásul az egyik szereplő halála is eléggé össze lett csapva. Viszont a tájak és a képek legalább nagyon szépek, főleg a már említett zenével összehangolva.
Esélyek: Volt pár éve egy másik szlovén film egy motoros srácról, ami szintén nem volt nagy durranás, de legalább volt íve és jellemfejlődése. Meg a leírások alapján kellett volna érezni a kialakulófélben lévő, fiatal ország és a hasonló helyzetű későkamaszok közös helyzetét, de ebből se sok minden jött át. Ezt az interferenciát az ausztrál-német Lore sokkal jobban hozta, persze egy jóval erősebb alaphelyzetben. Szóval ez most annyira nem lett kiemelkedő.
(A művet a Szlovén Filmnapokon vetítették.)
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Lettország: Mana Brīvība [Az én szabadságom] - A balti ország tavaly után ismét rendszerváltásos filmet nevez, ezúttal a valóban élt Ita Kozakeviča alakját megelevenítve. Igaz, ő inkább még azelőtt, a civil szerveződések hőskorában volt aktív, előbb a helyi lengyel kisebbség vezetőjeként, majd az összellenzéki tömegszerveződés: a Népi Front oszlopos tagjaként, végül rövid ideig - korai haláláig - az első szabad lett parlament választott képviselőjeként. A film rajta keresztül bemutatja a szovjet rendszer nyomottságot és bizalmatlanságot árasztó légkörét, az ellenzékiekkel szembeni aljas játszmákat, majd a rendszerváltás hajnalának felszabadultságát, előrevetítve az azutáni kiábrándultságot is - szóval összességében semmi újat nem mond el a rendszerváltásról. De azt főleg nem árulja el, miért pont Ita (vagyis a filmben Alicja) az, akiről külön filmet kellett készíteni. Főleg, hogy ő sajnos nem is érhette meg Lettország teljes függetlenégét, ugyanis 1990-ben, 35 évesen elhunyt. Szóval lehetett volna az alakjából egy tragikus hősnőt is csinálni, de a filmből ez teljességgel kimarad. Mint ahogy demokratikus mozgalmak elvi-politikai háttere is erősen össze van csapva, a fölbukkanó karaktereket pedig nyilván csak az tudja beazonosítani, aki ismeri a lett történelem ezen szakaszát. (Pont ahogy tavaly a magyar Blokád szereplőit.)
(A film végi kiírás szerint a filmet a rendszerváltás női hősei emlékének ajánlják. Óhatatlanul eszembe jutott Solt Ottília, akire ez a cím tényleg ráillene, és akinek az élettörténete és folyamatos harca - előbb a Kádár-rendszerrel, aztán az új demokráciával, végül magával az élettel és a halállal - valóban filmbe illő lenne. Remélem, készül egyszer őróla is valami hasonló, csak sokkal jobb.)
Esélyek: Érthető, hogy Lettország miért most hívja föl a figyelmet saját történelmén keresztül a Szovjet-Oroszországgal szembeni ellenállás fontosságára. A tavalyi Janvaris ugyanezt legalább még egy különleges szemszögből (a kamerásokéból) mutatta be, de itt semmi olyan egyedi nincs, ami bármi újat el tudott volna még árulni a korról és arcairól. Aki ismeri a hasonló országok hasonló sztorijait, annak azért nem - akinek meg új, annak is rendelkezésre állnak ennél sokkal átfogóbb és tartalmasabb filmek a témában.
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Finnország: Hulló falevelek (Kuolleet lehdet) - Ha Aki Kaurismäki még hússzor ismétli önmagát, akkor abból is húsz jó film születik. Ha plusz egyedszerre mutatja be magányosan kallódó emberek mindennapi egzisztenciális harcait és véletlenszerű egymásra találását, közben visszafogott, fanyar humorral és (ön)iróniával szól a finn emberekről, akkor az plusz egyedszerre is ugyanolyan nézhető és zavarba ejtően mosolyogtató lesz. Akkor is, ha nincs benne semmi extra élethelyzet (mint például amnézia, mint A múlt nélküli emberben, sem menekültkérdés, mint a Le Havre-ban vagy A remény másik oldalában). A mester most visszatér a világhírnév előtti témájához, a finn munkásosztályhoz: két ide tartozó, zárkózott, magának való embert sodor össze a véletlen, Helsinki különböző pontjain. Aztán hol elkerülik egymást, hol újra találkoznak, közben élik életüket a gyárban, építkezésen, kocsmában, és egyiküknek még az alkoholbetegségével is meg kell küzdenie. Nem a lángoló szerelemről szól, hanem arról, hogyan válhat két ember egymás biztos támaszává a szürke mindennapokban. Kedves, keserédes alkotás, amiben a női főszerepet a Tove-ban látott Alma Pöysti játssza, de rajta kívül egy-egy cameo erejéig feltűnnek régebbi Kaurismäki-filmek ismerős arcai is.
Esélyek: Bár a kelet-skandináv ország ezzel már az ötödik Kaurismäki filmet nevezi, és az eddigi egyetlen jelöltségét is neki köszönheti (A múlt nélküli emberért 2003-ban), de másik kettőt éppen maga a rendező vonatott vissza. Reméljük, erre most nem kerül sor, de ettől még nem tudjuk, hogy ennek a filmnek a varázsa meg tudja-e hatni az Akadémia szavazóit. Lehet, nem ez lesz Kaurismäki legemlékezetesebb alkotása, de remekül foglalja össze eddigi munkásságát.
(A filmet a 8. Európai Art Mozi Napon vetítették, de decembertől fogják rendesen is.)
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Bosznia-Hercegovina: Ekskurzija [Kirándulás] - Tizenöt éves lányról azt terjeszti egy felsőbbéves fiú, hogy lefeküdtek egymással. A lány pedig ebbe még inkább beleáll, ugyanis szeretné, ha ez tényleg megtörténne, hiszen fülig szerelmes a fiúba. Még azt is eljátssza, hogy terhes. Ám ezzel nemcsak a fiút nem sikerül magához láncolnia, de a hazugságok hálójával nem várt spirálba keveri magát, amiben magával rántja az osztályát, a barátnőit, az őt egyedül nevelő édesanyját, és így az esedékes osztálykirándulás megtartása is veszélybe kerül. Hasonló hazugságos-tanulságos filmek készülnek mostanában (például tavaly a szlovák Áldozat, előtte az iráni A hős vagy a bangladesi Rehana), ám ebben a sorból ez kissé minőségileg kilóg lefelé. Valahogy nem ragadja magával a nézőt, és persze itt is lehet előre érezni, hogy akármi lesz a sztori vége, azzal senki jár jól - de ez inkább csak tanulópénz a lánynak, semmint egész további életeket meghatározó fordulópont. Újabb balkáni felnövéstörténet, amitől ezúttal nem kell sokat várni.
Esélyek: Fentebb említettek közül csak A hős az, ami egyáltalán a shortlistre fölkerült, szóval nem mondható, hogy az ilyen témájú filmeket az akadémia a helyén kezeli. De ha úgy is lenne, ez náluk akkor is jóval gyengébbre sikerült.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Marokkó: كذب أبيض (Mother of All Lies) [Kegyes hazugságok vagy Hazugságok anyja] - A dokumentumfilm egy családot mutat be, amin évtizedek óta a nagymama uralkodik. Ő mondja meg azt is, miről szabad, vagy még inkább nem szabad beszélni vagy emlékezni, még fényképeket sem tűr meg a házban. A lányunoka, immár felnőttként, megépíti a család, a ház, a környék miniatűr modellmását, hogy előhozza szüleiből, és persze nagymamájából a múlt század óta elfojtott emlékeket, leginkább az 1981. június 20-i, brutálisan vérbe fojtott casablancai tüntetés emlékét, ami azóta is rányomja a bélyegét a helyiek emlékeire. Valós történet emlékezésről és szembenézésről, bábukon keresztüli önterápiáról, valamint provokatív kérdéseken keresztüli öntisztulásról. Nem ez az első ilyen (a kambodzsai A hiányzó kép volt még nagyon hasonló), és várhatóan nem is az utolsó.
Esélyek: A már említett A hiányzó képből jelölt lett, szóval a shortlistre ez is abszolút fölkerülhet.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Palesztina: باي باي طبريا (Bye Bye Tiberias) [Viszlát, Tibériás] - Ebben a másik arab dokumentumfilmben szintén egy felnőtt lánygyermek vállalkozik családja történetének kamerás felgöngyölítésére. A dolog érdekességét az adja, hogy az anya Hiam Abbas, elég ismert izraeli-palesztin színésznő, aki már évtizedek óta Párizsban él, de azért jó néhányszor járt otthon, a kilencvenes évek elejétől egészen legutóbbig, édesanyja haláláig. Rég elemeséléseken és képeken megelevenedik az 1948-as háború, amikor a családot a britek (szóval még csak nem is a zsidók) kitelepítették Tibériás városából, és egy közeli arab faluban: Deir Hanában találtak menedékre. Hiam Abbas tehát szerencsés, mert Izraelben született és nőtt föl (egykori lakhelyére mégis végig "palesztinai faluként" hivatkozik), nem pedig egy ENSZ-által azóta is mesterségesen fenntartott menekülttáborban. Így szabadon járhatott együtt fiúkkal, és tanulhatott volna tovább a haifai egyetemen is, de lehetősége nyílt színésznőnek is menni Európába, és inkább azt választotta.
Szóval nem teljesen érthető az a szenvedésmítosz, amit Hiam Abbas a saját élete köré felépít. Főleg mert a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli archív felvételeken is csak tiszta utcákat, rendes körülmények között tanuló gyerekeket, és európai ruhában bulizó fiatalokat látni - miközben a jelenkori felvételeken az Abbász-család szintén csupa jól szituált, jól öltözött, nem kifejezetten az elnyomottság benyomását keltő felnőttből áll. A nagymamáról pedig megtudjuk, hogy az 1948-as háború, amikor is "a zsidók megtámadták a palesztinokat" (ez így konkrétan elhangzik a filmben) keresztülhúzta az álmait, hogy tanárnő lehessen. Végül mi lett belőle Izraelben? Hát nem pont tanárnő?! És még lehetne sorolni tételesen, mennyi ponton nem passzol össze Hiam Abbas audiókommentárja a látottakkal és a történelmi tényekkel - a lényeg csak, hogy lehessen siratni a múltat, meg démonizálni a zsidókat mindenért is. Az ő és lánya eszmefuttatásaiból az a kimondatlan, de egyenes következtetés, hogy legjobb volna, ha a zsidók eltakarodnának, kipusztulnának, eltűnnének - és eközben a művésznő végig egy békejeles pólót visel magán. Csak hogy mi is értsük, hogy palesztin diskurzusban a "béke" meg "szabadság" fogalmai mit is jelentenek (kiváltképp 2023. október 7. után).
Esélyek: Egy időben még jól mentek a palesztin filmek Oscaron, a szintén Hiam Abbas-szal készült Mennyország most és a pár évvel későbbi Omar jelölt is lett. De azóta az örökös mártír-póz már egyre kevesebbet hoz a konyhára. Ráadásul ennek a filmnek a nagy részét a már említett régi családi házivideók és történelmi archív felvételek teszik ki, szóval önálló autonóm input sem gondolatilag, sem filmileg nem sok van benne. Lehet, hogy Hiam Abbas személye ezen most lendít valamit (habár legutóbb a Gaza, mon amour sem jutott előbbre), vagy hogy a jelenkori gázai konfliktus miatt most ez a téma ismét népszerűvé válik, de akkor is csalódás, minden szempontból. Egy világot megjárt, nyugaton élő, elismert, véleményformáló súllyal bíró, zsidó és izraeli filmesekkel is együtt dolgozó Hiam Abbastól ennél jóval többet vártam, szellemileg és emberileg egyaránt.
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
