Hamarosan nyilvánosságra kerülnek az idei Oscar-jelöltek, és itt még a tavalyiakat se vettük sorra. Akkor most röviden, a teljesség igénye nélkül.
Az apa (The Father) - Egy idős demens ember (Anthony Hopkins) és odaadással gondoskodó lánya (Olivia Colman) kapcsolatának története - mindez az idős ember szemszögéből. Így a néző sem igazán tudja, hogy éppen mi történik, a színre lépő emberek kicsodák és mit keresnek ott, vagy hogy éppen melyik az igazi arcuk. Sőt az se teljesen világos, hogy mennyi időt ölel föl a film, hiszen az időérzékelés is teljesen szétesik. Sokszor ugyanazok a jelenetek játszódnak le újra, mindig kicsit másképp, csak nem tudni, hogy melyik az igazi, és melyik történik a filmbeli jelenben - netán a bácsi, vagy éppen a lánya fejében. Szóval miközben láthatunk egy megható történetet egy idős ember szellemi leépüléséről, illetve a háttérben lánya vívódásairól és kríziseiről - közben pedig egy izgalmas filmes kísérletet arra, hogy betekintést adjon egy támpontjait vesztett elme foszlányai közé. A film mellett a két főszereplőt is abszolút megérdemelten jelölték Oscarra, akik közül Sir Anthony Hopkins meg is nyerte.
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7) - Az 1968-as elnökválasztásra készülve az amerikai Demokrata Párt Chicagoban tartotta jelölőgyűlését. Mindez ugyebár a vietnami háború közepén zajlott, amiben a demokrata Johnson elnöknek is döntő szerepe volt, ezért tekintélyes tömeg gyűlt össze akkor a városban, hogy fölemelje a hangját a háború ellen. Ám a békésen induló tüntetés és zenei fesztivál végül véres oszlatásba és rendőri brutalitásba torkollott. Az esemény szervezői közül hét, egymást nem vagy alig ismerő ember ellen vádat emeltek és közösen tárgyalták, ők lettek így a "Chicago Seven". Pluszban még hozzájuk csapták a Fekete Párduc párt egyik prominensét is, hogy szélesítsék a palettát. A vád célja az volt, hogy bebizonyítsa: itt egy szélsőséges csoportról van szó, akik eleve a rendbontás miatt mentek Chicagoba, és ott előre eltervezetten, aljas szándékkal hasaltak bele az éppen arra promenádozó rendőrök gumibotjába.
A javarészt (de messze nem csak) a tárgyalóteremben játszódó dráma egyrészt történelmi hitelességgel mutatja be a történet nyilvános és háttérbeli eseményeit, továbbá visszaemlékezéseken keresztül az összecsapások véres valóságát - másrészt elég árnyalt karakterrajzot ad a kábé véletlenszerűen összehozott, sokszor nagyon különböző emberek személyiségéről, nézeteiről, motivációiról, különösen a jólfésült egyetemi aktivista (Eddie Redmaye) és a szarkasztikus hippi (Sacha Baron Cohen) éleződő ellentétéről. Ügyvédjük (Mark Rylance) sem hétköznapi figura, a vádat Joseph Gordon-Lewitt képviseli, az undok bírót pedig az immár nyolcvanon túli Frank Langella alakítja. A film gyenge pontja persze nem az ő életkora volt, hanem a többieké: konkrétan hogy huszon-harminc éves karaktereket negyven-ötven éves színészek játszanak, ez meg eléggé torzítja az összhatást. Illetve a zsidós vonalat is jobban ki lehetett volna még emelni, nem csak annyiban elintézni, hogy az egyik vádlott és a bíró vezetékneve is Hoffman. (A valóságban volt közöttük ezen is némi súrlódás, meg pár jiddis nyelvű odamondás.) Egyébként egy élvezhető és pörgős történelmi mű, aminek a tavalyi BLM-tüntetések is megadják az aktualitását. (Illinois)
Izgalom: [***] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Ha már érintőlegesen szóba került, jöjjön a történelmi + fekete blokk:
Júdás és a Fekete Messiás (Judas and the Black Messiah) - Filmes emlékmű Fred Hampton, a Black Panther (szokták magyarra fordítani, hogy "Fekete Párducok"?) párt legendás chicagoi vezetőjének tiszteletére, aki nem csak kiváló szervező és baloldali ideológus volt, de sikerült szövetségre lépnie a helyi latino, sőt a fehér délizászlós körökkel is, megalapítva a világ első "szivárvány-koalícióját", hogy közösen lépjenek föl az igazságtalan politikai-gazdasági vadkapitalista rendszer ellen. Ő egy FBI-rajtaütésben halt meg 1969-ben, az egyik beépült informátornak köszönhetően. Erre a két szerepre ismét összejött a Tűnj el!-ből Daniel Kaluuya és Lakeith Stanfield: mindkettejüket nevezték legjobb mellékszerepre, előbbi meg is kapta. Az igazi nagy név viszont a híres-hírhedt Edgar J. Hoover FBI-főnök szerepében cameózó Martin Sheen. Ami a film zenéjét illeti: biztosan kiváló válogatást lehetett volna összehozni a hatvanas évek végének soul-szcénájából, de dicséretes, hogy az alkotók mégsem a hatásvadász utat választották, hanem egy visszafogott, a cselekménnyel jobban együtt mozgó jazzbőgő-szólamot. Történelmi tabló, aminek a készítésében a főhős özvegye és fia is részt vettek, szóval nem csak felkavaró és mellbe vágó (főleg, hogy a BLM aktualitása minden szájbarágás nélkül átjön), de alighanem még hiteles is. (Illinois)
Izgalom: [***] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Ma Rainey: A blues nagyasszonya (A szemérmes magyar fordítás eredetije: Ma Rainey's Black Bottom = "Ma Rainey fekete hátsója") - A múlt század húszas éveiben az amerikai feketék délről a rohamosan fejlődő északi nagyvárosokba kezdtek áramlani, ez pedig egy újféle szubkultúrának is lerakta az alapjait. Ennek a blues-jazz világnak a nagyasszonya volt Ma Rainey, aki nem csak érces hangjával, de határozott stílusával, erős vezetői attitűdjével, és lehengerlő érdekérvényesítő képességével tudta uralni a helyi színpadokat, stúdiókat, és a saját zenekarát. A film egy nap alatt játszódik egy chicagoi stúdióban, ahol a címadó Black Bottom számot vették föl. Az erősen színpadias fordulatok során kirajzolódik Ma Rainey személyisége, valamint a zenekarban uralkodó erőviszonyok, amik egyúttal az afroamerikai lét különböző attitűdjeit hivatottak bemutatni. A színházi hangvétel nem véletlen: a film alapját egy színdarab képzi, és ez sajnos nem tesz jót neki. A hosszú jelenetek és hosszas monológok színpadon bizonyára jobban átjönnek, de filmen nagyon esetlen az egész, ráadásul a film végi katarzis se működik rendesen, mert egyszerűen nincs rendesen fölépítve. Pedig a színészi játékkal amúgy nem lenne, baj, legalábbis a Ma Raineyt alakító Viola Davist, valamint a trombitását játsszó Chadwick Bosemant is jelölték Oscarra. Utóbbit sajnos csak posztumusz, mivel 2020 nyarán elhunyt, ám Anthony Hopkins-szal szemben ezzel együtt se volt esélye megnyerni. Viszont a mű elvitte a legjobb jelmez és legjobb smink kategóriáját. (Illinois)
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
The United States vs. Billie Holiday [Egyesült Államok kontra Vakáció Béláné] - A negyvenes-ötvenes évek afró énekesnő sztárja pedig Billie Holiday volt, aki nem csak különleges hangjával hívta föl magára a figyelmet, hanem polgárjogi törekvéseivel is. Egyrészt mind a fekete, mind a fehér tömegeket be tudta vonzani, ledöntve a bőrszín alapú kulturális falakat, másrészt a feketék meglincselésének déli népszokásáról szóló Strange Fruit ("furcsa gyümölcs") című számával eléggé ráncigálta a hatalom bajszát. Az FBI szerette volna elhallgattatni, és ehhez a kábítószer-függőségét használták fel, illetve beépítettek a közvetlen környezetébe egy ügynököt is, közöttük pedig heves szerelem bontakozott ki. Egy abszolút lineáris, konzervatív életrajzi film, elég kevés formabontással. Persze vannak érdekes megoldások, álomszerű emlékképek behúzása, de a szép képeken túl nem nagyon akar semmit kihozni. A kilencvenes években még nagy durranás lett volna, de ma már elég maradinak számít. A főszereplő Andra Day-t jelölték Oscarra, nem is érdemtelenül, de sokkal több nem volt benne.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Már bele is kezdtünk a női témákba, folytatódjon hát:
Pieces of a Woman [Egy nő darabjai] - Születés közben meghal a csecsemő, a gyászra pedig rámegy a szülőpár kapcsolata. Az első fél óra magával a szüléssel megy el, real time-ban: egy darabig érdekes, de aztán a kevesebb talán több lett volna. A közepén a konfliktus kialakulása viszont már tényleg érdekfeszítő: a nő a saját fájdalma mellett eléggé elönzőzi a család kollektív gyászmunkáját, és felhasználja az alkalmat arra is, hogy kitörjön az anyja rátelepedéséből. Ám a film innen aztán inkább mélyebb, lelkizősebb vonalra áll rá, ami bizonyára kiválóan sikerült, hiszen Mundruczó Kornél nem véletlenül kapta az elismeréseket első amerikai filmjéért, és a főszereplő Vanessa Kirby-t is okkal jelölték legjobb női főszerepre, meg aztán Shia LeBoeuf és Ellen Burstyn sem játszanak akármiben. Persze ettől még nem mindenkinek jön be, főleg hogy Mundruczó Kornél következő filmje, az Evolúció sokkal jobban sikerült - erről majd a soron következő magyaros összeállításban lesz szó. (Massachusetts)
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Ígéretes, fiatal nő (Promising Young Woman) - Főszereplő harmincéves nőnek (Carey Mulligan nagy visszatérése) hétvégi hobbija, hogy szórakozóhelyeken talajrészegnek tetteti magát, majd amikor egy férfi vissza akar ezzel élni szexuálisan (márpedig ilyen férfi mindig akad), akkor jól móresre tanítja őket. Ám egy régi ismerős felbukkanása föltép néhány régi sebet: kiderül, hogy milyen régi tragédia vezetett ehhez a furcsa szokáshoz, és lehetőség nyílik, hogy a lány bosszút álljon annak a régi konkrét esetnek a felelősein. Kiváló bosszúfilm emberi portréval, ami azért népnevelő célzattal felhívja a figyelmet egyrészt arra, hogy az ilyesmi bizony nemi erőszak, másrészt emellett elnézni aljas bűn, harmadrészt hogy milyen gördülékenyen működik az áldozathibáztatásnak és a bűnösök kimentésének a mechanizmusa. Alapötletben nagyon hasonlít Truffault A menyasszony feketében volt című opusára, de az eltelt fél évszázadban a téma kapott újabb perspektívákat, amik miatt érdemes újra felkapni. Az idei jelöltek közül valóban ennek volt a legkomplexebb, legjobban kidolgozott cselekménye, szóval jogos az Oscar a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Nomádok földjén (Nomadland) - Fern, a középkorú özvegyasszony (Frances McDormand) utolsóként hagyja el a gyárbezárás miatt elnéptelenedett városkát, hogy lakóautójával csatlakozzon a "nomádokhoz" - vagyis azok közösségéhez, akik ugyanígy járják a nyugatot, néha összetalálkoznak, aztán ismét szétválnak. Vagy elegük van a kizsákmányoló gyári munkából, vagy csak elszakadtak szeretteiktől - de családok is vannak, akik így élnek, különböző lakókocsiparkokban, vagy kint a prérin. Fern motivációi is remekül kirajzolódnak, miközben nem igazán látunk konkrét cselekményt, csupán az alkalmazkodást az új helyzethez, a formálódó emberi kapcsolatokat, és a Sziklás-hegység sivár szépségét. A sok csilivili között nagyon jól tud esni egy ilyen nyomottabb hangulatú, önmagukat játszó és saját életüket elmesélő amatőrökkel tarkított szociodráma. Mindez meg is kapta a legjobb film, legjobb rendezés, és Frances McDormand-nak legjobb női főszereplő díját. (Nevada)
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Ezzel meg is érkeztünk vidékre:
A metál csendje (Sound of Metal) - Egy metáldobos (Riz Ahmed) és gitáros-énekes barátnője lakókocsival járják Amerikát, koncerthelyszínek közötti nomád vándorlásban. A srác azonban egyszer csak azon kapja magát, hogy alig hall valamit a környezetéből, egy orvosi vizsgálat pedig kideríti: maradandó halláskárosodást szenvedett, ami miatt föl kell függeszteni az (alighanem állandó) turnét. Ráadásul mivel egy drogelvonón is túl van (ami miatt hiába tiszta évek óta, örök életében függőnek számít), egy speciális otthonba küldik, ahol hallásukat vesztett addikciós betegek élnek együtt, elzárva a külvilágtól. A közösségbe idővel betagozódik, megtanul jelnyelven kommunikálni, ám valójában nem adja fel a reményt, hogy egy agyi implantátum segítségével visszanyerje a hallását. Realista dráma, ami a nézőt nagyon jól bevonja a siket emberek életébe, ügyesen váltakoztatva a a főszereplő néző- (és halló-) pontját a külső szemlélőével. Sok esetben azt sem tudjuk, hogy miről folyik a képen látható beszélgetés, hadd érezzük kicsit magunkat is kívülállónak és hozzájuk képest süketnek. Teljesen megérdemelte kapta meg a legjobb hangnak járó Oscart (plusz a legjobb vágásét is hazavihette a felelős), de a férfi fő- és mellékszereplő (utóbbi a közösség vezetőjét alakító Paul Raci) is indokoltan szerepelt a jelöltek között. Ja és két jelenetre beugrik Mathieu Almaric is. (Missouri)
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Minari - Amerikában élő koreai család új helyre költözik: vesznek egy nagyobb földterületet lakókocsival, hogy teljesüljön apuka álma, ami egy saját farm. Ez azonban nem megy minden feszültség nélkül, ugyanis anyuka inkább a stabilitásra törekedne, és maradna hosszú távon a városi csirkefeldolgozó üzemben, ezzel alapozandó meg a gyerekeik jövőjét. Főleg, hogy a kisebbik a szívelégtelensége miatt külön figyelmet is igényel. Részben ezért is látogatja meg őket a Koreában élő nagymamájuk, aki a már Amerikában felnőtt gyerekeknek eleinte furán hat, de idővel kialakul a kötődés. A szülők pedig őrlődnek a saját dilemmáik között: érdemes-e kockáztatni, befektetni pénzt és időt, és számítani arra, hogy talán a színes álmokból semmi sem sikerül? Persze a nyolcvanas években, amikor a film játszódik, Dél-Korea még egy harmadik világbeli diktatúra volt, szóval a hazatérés egy percre nem merül föl, de nagymama jelenléte érdekes hidat képez a régi és az új haza között - ennek jelképe a minari nevű multifunkcionális növény, amit a néni ültet el a magának, merthogy bármikor jól jöhet, és valóban. Különösebb történet híján a film a belső családi konfliktusokra, kapcsolatok alakulására és jellemfejlődésre fókuszál, és ezen szempontokból elég jó tanulságokkal is szolgál összetartásról és a mindennapos újrakezdésről.
Tavaly az Élősködők Oscar-esőjével a koreai film Hollywoodban egészen új lendületet kapott, A búcsú (The Farewell) pedig megmutatta, hogy az Egyesült Államokban is lehet nem angol nyelvű filmeket készíteni. Ez a mű alighanem ennek a két felismerésnek a terméke, és szintén sikerült számos Oscar-jelölést begyűjtenie, legjobb női mellékszereplőért a nagymamát játszó Jun Jodzsan meg is kapta. (Arkansas, Oklahoma)
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) - Két síkon futó igaz történet J.D. Vance-ről, aki abszolút hátrányos helyzetből tornázta föl magát a Yale jogi karáig. Pedig heroinfüggő anyja (Amy Adams) egyedül nevelte őt és nővérét, amíg nagyanyja (Glenn Close) magához nem vette, hogy legyen esélye emberré válni. Ez a kilencvenes évekbeli idősík, majd másfél évtizeddel később a fiú hazamegy az egyetemről, hogy anyján segítsen, ám döntés elé kerül: vagy befejezi az iskolát, ahova eleve kemény munka árán jutott be, és ahol naponta megvívja a maga harcait az önmagát újratermelő elittel szemben - vagy anyjával marad, hogy kirángassa őt a narkó mocsarából? Akárhogy is választott: ma már tudjuk, hogy sikeresen lediplomázott, majd szolgált Irakban, ma pedig a Republikánus Párt anti-trumpista klikkjében bontogatja a szárnyait.
Elég megkapó alkotás és emberi történet, és társadalomrajz a "white trash" (vidéki szegény fehér) rétegről - de a leginkább magával ragadó Glenn Close játéka, a határozott, gyorsnyelvű, törékenységében és sziklaszilárd nagymama szerepében, aki élete utolsó erejét az unokája fölnevelésére fordítja, részben hogy a saját lánya elszúrt nevelését is kompenzálja. Élete nyolcadik Oscar-jelölését meg is kapta, ezzel pedig ő lett az Oscarok legtöbbször jelölt, ám egyszer sem díjazott színésznője. (Pedig abszolút megérdemelten járt volna, főleg hogy az eggyel föntebb említett győztest nem éreztem annyira erősnek. Sőt ha azt vesszük, hogy a jelöltek között volt a nulla Amanda Seyfried is, hát tényleg nem volt telezsúfolva komoly jelöltekkel, Glenn Close duplán kimagaslott.) A fiatal J.D.-t pedig a jól hangzó nevű Owen Asztalos alakítja.
Tavasszal egyébként arra szavazok, aki megígéri, hogy az ilyen borzasztó magyar címek végre nem maradnak büntetlenül. (Ohio)
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Közben a városi népek mit tolnak?
Mank - Filmes emlékmű Herman Mankiewicz, az egykori hollywoodi író tiszteletére, akinek önérzete, igazságtudata, másokért kiállása - meg persze gyakori összeférhetetlensége és súlyosbodó alkoholizmusa - miatt egyre kevésbé szeretnek együtt dolgozni. Ekkor, 1940-ben kvázi utolsó esélyként új megbízást kap: egy kezdő, de ígéretes rendező, bizonyos Orson Welles első filmjéhez, Az aranypolgárhoz (Citizen Kane) kéne nagyon rövid idő alatt valami sztorit összehoznia. A film fő idősíkja abban a három hónapban játszódik, amikor egy baleset miatt ágyhoz kötve alkotja meg ama bizonyos forgatókönyvet. Innen emlékszik vissza az előző tíz évre, köztük az 1934-es kaliforniai kormányzóválasztásra, amikor is a stúdiók cézárjai saját üzleti érdekeik miatt hamis propagandával megbuktatták a kisember-párti demokrata jelöltet. (Ugyebár ez az egyik motívum, ami Az aranypolgárban is visszaköszön.) A fim tehát az idősödő Mank (Gary Oldman) története, hogyan került a perifériára, majd onnan egyenesen az Oscar-díjhoz, és hogyan sikerült a kiégésből kitörnie és letenni az asztalra élete fő művét.
A mű nem csak Mankiewicznek állít emléket, hanem a harmincas évek Hollywoodjának is - például azzal, hogy fekete-fehérben, akkori filmes eszköz- és motívumtár felhasználásával készült. Viszont aki nincs annyira otthon ebben a műfajban (ami európai nézőknél igen esélyes), annak az előforduló alakok és utalások nem mondanak túl sokat, és különösebb nosztalgiát sem tudnak érezni - mert a film annyira nem magával ragadó, hogy annak is érdekessé tegye ezt a világot, akinek eddig nem volt az. (Mint ahogy az például A némafilmesnek tíz éve kiválóan sikerült.) Meg aki nem látta Az aranypolgárt (mely film Amerikában örök klasszikusnak számít, pár éve valahol minden idők legjobb filmjének is választották), az se fog tudni minden utalást elhelyezni. Az emberi része átjön, de arra meg bő két óra elég hosszú. Nagyobbat szólt, mint ami végül indokolt volt - például tíz Oscar-jelöléséből kettőt (fényképezés és díszlet) kapott meg. Ezzel sikerült is Az aranypolgár nyomdokába lépnie, ami annak idején kilenc jelölésből kapott egyetlen díjat, éppen a Mankiewicz-féle forgatókönyvért. (Kaliforna)
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Még egy kört (Druk) [= Vedelés] - Négy dán férfitanár, elérve a negyven-pluszos életközepi válságot, úgy döntenek, hogy az italba menekülnek. Ehhez ürügyül egy ködös (alighanem félreértelmezett) elméletet ráncigálnak elő, miszerint alapból kell egy öt tízezrelékes véralkohol-szint, hogy az ember mindig a kellően nyitott és pozitív maradjon, és a legtöbbet hozza ki magából. Eleinte a felszabadultság valóban meghozza a sikereket a tanórákon, ám ahogy a fogyasztás és a szint emelkedik, úgy jelentkeznek mindegyiküknél az ivás káros tünetei és életbeli következményei. Hogy az alkohol mennyire tönkreteszi az emberi sorsokat, arról már rengeteg film készült, ám abban mindegyik egyetért, és alighanem az ezzel foglalkozó szakma is, hogy a valódi függőség rendszerint nem egy pár hónapig tartó, kisiklott brahi miatt alakul ki. Szóval ez a része kicsit hiteltelen, ám a felejtési célú, mindennapos ivászathoz vezető utat jól bemutatja, felvonultatva olyan körülményeket, mint elfásultság, elvesztett önbizalom, tönkrement házasság, és a kora-középkorú férfiak életének megannyi lehetséges kisiklása.
A Születésnappal alig harminc évesen világhírűvé bált Thomas Vinterberg nemrég lett ötven, így kortársai, és talán saját maga tapasztalataiból jól össze tudta rakni ezt a művet. Illetve szomorú adalék, hogy a lánya a forgatás közben halt meg autóbalesetben - az iskolai jelenetek az ő gimnáziumában és az ő osztálytársaival készültek. A film összességében nem lett olyan erős, mint mondjuk a Vadászat, de Mads Mikkelsen ennek is jól megemeli a színészi színvonalát. Továbbá a Szegény Dzsoni és Árnika után Orbán Viktor is megkapta élete második statisztaszerepét. Nem ez lett minden idők legjobb dán filmje, és a nevezett vagy jelölt nemzetközi film között is akadt ennél jobb, de idén a díj őneki ment.
Izgalom. [* ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [***]
