Tévedés, hogy a blog (szerzője) csak bizonyos műfajokra van ráállva. Készülnek rövid ismertetők (emlékeztetők?) máskor is, csak nem lesz belőlük bejegyzés. Álljon hát itt egy kis válogatás az elmúlt évek(!) ilyetén terméséből.
Locke (2013) - Soha, de SOHA nem szabad úgy filmet nézni, hogy az ember bármit is elvár tőle, mert az csak csalódással végződhet. Ettől a filmtől is mindenki elájult, hogy milyen menő már, hogy végig csak a London felé autózó jómunkásembert látjuk, a többiek csak telefonon kapcsolódnak be. (Volt régen egy olyan műfaj, hogy rádiójáték - ez is valami olyasmi, csak filmen.) És valóban igaz, hogy másfél óráig végig leköt, de csak azért, mert a néző várja, hogy hová fut ki a történet? Ám az alaphelyzet már a legelején világossá válik, ahhoz képest meg sok változás nem áll be a film végéig. Csupán kirajzolódik egy ember alakja, aki csinál egy hülye hibát, de ahhoz mérten a végletekig korrekt és határozott próbál maradni, még akkor is, ha ehhez az egész addigi életét föl kell számolnia.
Az ekkor még ismeretlen Tom Hardy már itt is jól gyakorolja az azóta tökélyre fejlesztett, abszolút jelentéktelenséget, így azzal is ügyesen vissza tud élni, hogy végig csak őt mutatja a kamera. Talán ez a tökéletes semmilyensége az, amitől őt gondolták legalkalmasabbnak a banális hétköznapi ember szerepére, aki föláldozza magát a tisztességesség oltárán. Nem az a tipikus példakép-típus, de hasonló helyzetekre remek útmutatóval szolgálhat mindnyájunknak.
Izgaliom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Akvárium (Fish Tank, 2009) - Az angol munkásosztály harminc éve még kedvelt filmes téma volt (többek között Tony Richardsonnak köszönhetően), de a XXI. században mintha elfeledték volna. Pedig a csilivili nagyhatalom mélyén a mai napig ott terül el az anyagi, még inkább szellemi nyomor, és nem csak bevándorlók között. A tinédzser Mia is az átlagosnál problémásabb, lakótelepi csaj, aki már csak anyja zűrös magánélete miatt sem szívesen jár haza. Ám annak következő pasija, bizonyos Conor (Michael Fassbender) már egy jóval normálisabb, odafigyelő, törődő ember, akit Mia és a húga is hamar megszeretnek, és a hiányzó apaképet is megtalálják benne. Egészen amíg... Alighanem élethű keresztmetszet a brit társadalom mélyéről, és Michael Fassbender azon színészi korszakából, amikor még volt mimikája.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Y.P.F. - Young People Fucking (2007) - Öt kanadai pár (vagy valami hasonló) egy estéje, ami elvileg a szexről szól, gyakorlatilag meg emberi viszonyokról, helyzetekről, érzésekről, és persze öt különböző tanulságról. Szabad-e első randin ágyba menni? Mivel lehet feldobni egy ellaposodott nemi életet? Szexelhetnek-e a barátok? És az exek? És lefeküdnél-e a szobatársad barátnőjével, ha szépen megkér rá - mármint a szobatársad? Ez az utolsó talán kicsit extrémnek hangzik, de amúgy teljesen életszerű és a valós életünkről szóló kis történetek, egybegyúrva egy teljesen nézhető, romantikus, de egyáltalán nem cseppfolyós, viszont szórakoztató, sőt humoros(!) független filmmé. Valentin-napra és egyéb romantikus estékre abszolút kiváló.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Az erdő (The Woods, 2006) - A hatvanas évek közepén élő, kezdő piromán tinilányt a szülei egy új-angliai bentlakásos iskolába küldik, természetesen az nagy erdőség közepébe. Itt aztán találkozik fura látomásokkal, hangokkal, és régen itt élt és legyilkolt tinilányok szellemével. Rövidesen az is kiderül, hogy az iskolát körülvevő erdő él és mozog, és aki ide egyszer beteszi a lábát, azt örökre fogva is tartja - és ebbe a tanári kar is teljesen be van avatva. Mértéktartó, hangulatos horror ez is.
Izgalom: [***] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [ ]
A vendégek (The Party) - Baloldali értelmiségiék kis összejövetelt rendeznek, a háziasszony (Kristin Scott Thomas) árnyékminiszterré kinevezése alkalmából. (A cím ezért nem csak bulit jelenthet, hanem pártot is.) Akik eljönnek: az egészségesen cinikus legjobb barátnő (Patricia Clarkson) az elvarázsolt német barátjával (Bruno Ganz), a gyermeket váró leszbikus pár, valamint Deutsch Tamás (Cillian Murphy), aki a darab elején megjelenő, ergo kötelezően elsülő fegyvert is szállítja. És persze otthon van a háziúr, a rákos betegen is több megrendítő bejelentésre készülő férj (Timothy Spall, aki nagyon lefogyott, szintén rákbetegség miatt). A kicsúcsosodó konfliktus tehát elég sok szálon indul el, de a film közepére a lebegtetett fő kérdés teljesen nyilvánvalóvá válik, a lényeg meg elúszik a komikusnak szánt, de semerre sem vivő epizódok között. Nagyobb a füstje, mint a lángja, ráadásul az egészet fekete-fehérben forgatták, amiről továbbra is az a véleményem: ha a rendezőt nem Tarr Bélának hívják, akkor fölösleges erőltetni. Színpadon valószínűleg jobban működne, vásznon valahogy nem jött át.
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
嘉年华 (Angels Wear White) [Az angyalok fehérben járnak] - Egy kínai tengerparti hotelbe megérkezik egy férfi két kislánnyal, majd erőszakot követ el rajtuk. Erre a szállodai kamera is elég bizonyítékot szolgáltat - ám senkinek nem érdeke, hogy erre fény derüljön, főleg mert az elkövető valami magas rangú politikai vezető. Így aki felfedhetné a bűnügyet, az a tinédzser recepcióslány, aki a kamera felvételét a telefonján is ott tárolja. A film innentől két szálon fut tovább: a tizenéves nagylány, valamint az egyik érintett kislány magányos harcát az igazságért és a felszínen maradásért. A nézők pedig velük együtt szembesülnek minden felkavarodó (és felkavaró) mocsokkal: az áldozathibáztatással, megszégyenítéssel, elhagyatottsággal, az impotens igazságszolgáltatással, a szakmailag nulla hatóságokkal, az óriási társadalmi, szociális és hatalmi különbségekkel, a szülői elhanyagolással, a csillogás mélyén lapuló anyagi és mentális nyomorral, az egyenlők és egyenlőbbek rendszerével, a több szinten működő alvilággal, valamint a mindent átható állami korrupcióval. Egy olyan országgal, ahol az ember sehogy sem járhat jól, de azon belül is legkevésbé a tisztessége megőrzésével.
Rendesen gyomorszájon vágó, emberi sorsos dráma, amit még súlyosabbá tesz a tény, hogy végig két kiskorúról, van benne szó, és hogy mindkét gyerekszínész kiválóan hozza a karakterét. Mindezek fényében már tényleg teljesen érthető, hogy a kínai "néphatalom" még egy ilyen kiváló alkotás esetében sem akarta még egy Oscar-nevezéssel is propagálni saját, rothadó rendszerének belső működését.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Whiplash (2014) - Zenésznek lenni nehéz mesterség, ugyanis ahhoz rengeteg véren és verejtéken vezet az út. Ráadásul nem csak az abszolút halláshoz és a kézügyességhez kell kitartás, hanem a lelki erőhöz is, ami egy igazán kemény tanárnak való megfeleléshez kell. És kemény alatt most nem olyat kell érteni, aki szigorú, de igazságos, és előbb-utóbb kiderül, hogy végig neki volt igaza. Itt egy olyan tanárról van szó, aki szerint a diákok félelemben tartása, a végletekig lealjasuló emberi megalázás, vagy akár a testi fenyítés is a zenésznevelés eszköze. A nagykamasz dobos Neiman örül, amikor a menő New York-i konzervatórium legmenőbb tanára beválogatja a saját zenekarába, de csak ezután szembesül vele, hogy hova is került. Viszont nem olyan fából faragták, hogy feladja - még akkor sem, amikor számára is egyre inkább világossá válik: ezzel a tempóval előbb lesz belőle elhasznált emberi roncs, mint a világ legjobb dobosa.
Első pillantásra talán még úgy tűnik, hogy sokadszorra is megnézhetjük a kitartás és a föl nem adás meséjét. Ám ez annál jóval több: egy - szó szerint - vérre menő, kétszemélyes játszma, ami szürreális fordulatokon és emberi végletek elérésén keresztül halad saját végzete felé. Bár a sztori is remek, azért a film fő erénye Terence Fletcher, a szadista tanár karaktere, amiért J.K. Simmons abszolút megérdemelten vitte el a legjobb férfi mellékszereplő Oscarját. Aki továbbra is azt akarja látni, hogy egy művészeti iskola diákjai milyen jellemfejlődésen mennek keresztül, annak továbbra is a Fame-et ajánljom (természetesen az eredeti, 1980-as verziót). Aki meg a 2014-es év lelki próbáját és színészi alakítását szeretné látni, annak meg a Whiplash-t.
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Sing Street (2016) - A nyolcvanas években Írország még egy perifériális dohfészek volt Nagy-Britannia hátsó udvarában. Az itteni nihilből lesz elege a tizenöt éves Cosmonak, és hogy bevágódjon a sulijánál ácsorgó, jócsaj Raphinánál, zenekart alapít. Némi utánajárással összeszedi a többi tagot, majd sikeresen ráállnak a szomszédéknál dívó szintipop-vonalra. Ahogy sorban készülnek a számok és a vhs-klipek, úgy formálódik Cosmo kapcsolata Raphinával, illetve a saját bátyjával, akik mind-mind hozzáadnak valamit a főhős felnőtté válásához. Szóval egy remek - részben valóban korabeli, részben meg a filmhez írt, mégis teljesen korhű - zenékkel telerakott felnövés-történet, amit nagyon nehéz nem szeretni.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
