Zupasta filmélményei

Utolsó frissülés: 2024. március 29.

December 21-én kijött a tizenöt filmes shortlist, amiből majd az öt jelölt, végül az egy győztes ki fog kerülni. A Blokád valahogy nem került be (az Origo hamarosan megírja, hogy a listát Soros György személyesen rakta össze) - mint ahogy némi meglepetésre lemaradt a San Sebastián-ban nyertes kolumbiai Los rejes del mundo, az arany medvés spanyol Alcarras, a Cannes-ban díjazott iráni World War III, a szarajevói fődíjas horvát Safe Place, és a legjobb rendezést elnyert ukrán Klondike. De még az ausztrál You Won't Be Alone, és a román Imaculat is simán beférhetett volna.

Viszont ott van a belga Közel, az osztrák Fűző, a dán Szent Pók, a svéd Fiú a mennyből, az ír A csendes lány, az argentin Argentina, 1985, valamint a dél-koreai A titokzatos nő. Továbbá az új Iňárritu-mű: a mexikói Bardo, a pakisztáni Joyland, a német Nyugaton a helyzet változatlan, a lengyel EO, a francia Saint Omer, a marokkói A kék kaftán, az indiai Last Film Show, valamint a kambodzsai Retour à Séoul. Ezek hamarosan érkeznek itt is, és még sok másik darab, ami viszont kiesett az Oscar-versenyből. Nézzük hát őket tovább:

Románia: Szeplőtlen (Imaculat) - A tizennyolc éves Daria drogelvonóba kerül: egy színtelen, hangtalan, ingertelen világba, ahol ő a csendes, szelíd, naiv természetével, valamint börtönben ülő barátjához való tiszta hűségével első pillanattól a társaság különcévé válik. Meg persze azzal, hogy ő szinte az egyetlen lány a társaságban. (Rajta kívül egy másik lány van még, de ő pasival van, szóval kívül esik a prédakörön.) Dariát valamiféle földre szállt angyalként tisztelik, és persze minden fiú vágyálmává válik - még a bandavezér is a szárnyai alá veszi. Azonban ez a jószándékkal fojtogató helyzet egyre inkább teherré válik. Innen kiutat csak az új fiú jelenthet, aki a börtönből hozott üzenetet.

Borzasztóan nyomasztó látlelet egy örömtelen világról, ahol ami jó, az is csak rossz lehet. A védettségben ott a fojtogatás, a közös vidámságban a bezártság és a kiszolgáltatottság. Még a becsempészett csokit is csak úgy lehet enni, hogy majdnem hányásig tömje vele magát az ember, nehogy a fölfedezzék az ápolók - akiket amúgy szinte végig nem is lehet látni. Meg az időt se lehet érezni: nem tudjuk, hogy hetekről, hónapokról, tán évekről van-e itt szó. A film tehát abszolút a bentlakók belső struktúrájára és Daria érzésvilágára fókuszál, akit a még ismeretlen Ana Dumitrascu csodásan formál meg. Nem könnyű darab, de a belemerítkezés és megtisztulás lehetősége a nézőnek is adott.

Esélyek: A román hiperrealista filmes újhullámnak nincs vége, sőt ezzel most talán új lendületet is vett. A kritikák és a nemzetközi fesztiválok régebben a román műveket rendszerint az egekbe emelték, ám sajnos ezt az Oscar nem értékelte. Remélhetőleg most már jobban fogja.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [***] 

Portugália: Alma Viva - Helyi kislány falun nevelkedik nagymamájánál, amíg édesanyja külföldön dolgozik. A nagymama a falu halottlátója és vajákos asszonya, paranormális képességeit pedig az unoka is örökölte. Aztán a nagymama meghal, a kislány pedig éjszakánként alvajárni indul, és elég furcsa, rosszindulatú dolgokat művel. Hogy a nagymama szelleme költözik-e be a kislányba, hogy bosszút álljon rosszakaróin, vagy ez a gyermek saját elborulása, azt lehet találgatni. Mint ahogy azt is, hogy ez a különleges transzcendecia létezik-e valójában, vagy csupán ez is egy fölvett és továbbadott szerep? Tán ez az egész egy szimbólumrendszere a generációkon átívelő sebeknek, és azok eltemetésének? Közben pedig érdekes etnográfiai lelet a falvak hagyományainak és babonáinak, valamint az azokkal keveredő, XXI. századi, idegen hatásoknak.

Esélyek: Portugália alighanem a legtöbbet nevező, de még semmit el nem érő ország. Kár, hogy nem értékelik, pedig olykor lehetne. Ez a film is alapvetően lassú, amit egy-egy felcsattanó konfliktus vagy horrorisztikus falhoz vágás szakít meg - de nem valószínű, hogy ez elég lesz az átok megtörésére.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [** ] Humor: [*  ]  Mondanivaló: [*  ] 

Svédország: Fiú a mennyből (Boy from Heaven) - A híres kairói Al-Azar egyetem, az iszlám világ szellemi központjának imámja (rektora) meghal, az egyiptomi államhatalom pedig szeretné a saját jelöltjét a székében látni. Ehhez egyrészt félre kell állítani a riválisokat - liberálisokat és radikálisokat egyaránt - illetve ki kell építeni a belső konspirációs hálózatot. Így szervezik be az elsőéves Adamot, hogy bejuttassák az iszlamisták közé, akikről jelentenie kell. Ám a választási harc hamar eldurvul: Adam szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, onnantól meg az ő élete sincs kifejezetten biztonságban. A tartótisztje (Fares Fares) próbál egyszerre hatékony és emberséges lenni, de egyre inkább szembesül saját szervezete romlottságával.

Izgalmas politikai krimi, ami eléggé hasonlít a Vatikánban játszódó hasonlókhoz. Igaz, vet föl néhány hitelességi kérdést: például egy ekkora, sok ezres intézményben tényleg egyetlen besúgóra kell építeni? És arra tényleg egy tapasztalatok és kapcsolatok nélküli kisfiú a legjobb választás? És őt tényleg ennyire észrevétlenül, minden gyanú nélkül be lehet építeni bármilyen szintre? Ennél még a mi káeurópai III/III-unk is bonyolultabban működött, hát még az egyiptomi dörzsölt és rutinos katonai diktatúra. 

Svédország a Grúziában, grúzul játszódó As We Danced után pár évvel ismét önmagától minél távolabbi filmet nevezett. Majdnem mondhatnánk is, hogy bár Egyiptom idén valahogy nem küldött filmet, mégis láthatunk odavalósi alkotást. De valójában Isztambulban forgatták, török, palesztin-izraeli és európai arab színészekkel, természetesen arabul. A húzónév egyértelműen a svéd-libanoni Fares Fares, aki nálunk a Q-ügyosztályos filmekkel vált ismertté. Az Adamot játszó srácot a 2016-os palesztin The Idolban láthattuk, de Kaurismäki A remény másik oldalának kurd főszereplője is megjelenik ismét, bár jóval negatívabb karakterként.

Esélyek: Elég jó a forgalmazása és a visszhangja. Cannes-ban két díjat is nyert, de ezen kívül feltűnően semmit. Nem kizárt, hogy az Oscaron is elér valamit, mert amúgy leköt és szórakoztat, de ezen túl minőségileg nem ugor meg nagy szinteket.

Izgalom: [***]  Érzelem: [*  ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ] 

Jordánia: Farha (فرحة) - Címszereplő kamaszlány boldogan él palesztinai arab falujában, és minden vágya, hogy iskolába járhasson, mint a fiúk. Azonban az időközben kitörő, 1948-as arab-izraeli háború keresztülhúzza terveit. A békés falu egy pillanat alatt hadszíntérré válik, a lakosok elmenekülnek, azonban Farha úgy dönt: harcoló apja mellett marad. Az apa viszont meg akarja védeni a lányát, ezért - abban a reményben, hogy ő maga még visszajön - bezárja a ház kamrájába, ehető élelem, víz, és kijutási lehetőség nélkül. Farha innentől egy résen keresztül szemléli a kinti eseményeket, és miközben megpróbál túlélni, szembesül a háború borzalmával. Traumatikus felnövés-történet, háromnegyed évszázaddal ezelőttről.

A film igaz történet alapján készült - azonban azt jó lenne tudni, hogy ebből mennyi az "igaz történet", és mennyi az "alapján". A fő kulcsjelenet például az (spoiler), hogy az izraeli hadsereg szabályosan falhoz állít és kivégez egy komplett arab családot: anyástól, apástól, gyerekestől, újszülöttestől. Az izraeli politika egyes szereplői természetesen felháborodtak, és erősen kétségbe vonták a film hitelességét. A jordán-palesztin oldal szerint viszont az ennél súlyosabb népirtások is teljesen mindennaposak voltak, és különben is létezik alkotói és kifejezői szabadság, amit Izrael lesz szíves a valóság számonkérésével nem elnyomni. A mérsékelt izraeli hangok szerint ilyesmi elvileg előfordulHATott, de egyáltalán nem volt általános, sem tolerálható, ezért bővebb kontextus nélkül elég hamis képet ad az izraeli hadsereg korabeli szerepvállalásáról (is). 

Jordánia egyébként nem először indul palesztin témával: az eddigi hatból ez zsinórban a negyedik ilyen - habár a tavalyit visszavonták, mivel éppen palesztin szervezetek tiltakoztak ellene. (Az Amira éppen a palesztin társadalom belső normáiról festett igencsak lesújtó képet. Az alkotói szabadság ebben az esetben valahogy nem volt felmentő tényező.)

Esélyek: Netflix-darab, ám a világ filmfesztiváljain is egészen szép sikereket ér el, és hát valóban egészen jól manipulál érzelmekkel. Viszont hogy a látottakból mi mennyire igaz valóban, nem tudjuk: nem ismerjük sem a helyet, sem a dátumot, a falu neve nem hangzik el, és valószínűleg a valódi Farhát sem tudjuk már megkérdezni. Azonban a film körül generálódott közéleti vita az ismertségének mindenképpen jót tett, és Izrael-kritikus palesztin filmek (Mennyország most, Omar) is jutottak már el a jelöltségig. Tehát ez sem esélytelen.

Izgalom: [***]  Érzelem: [*  ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ] 

Domnikai Köztársaság: Bantú Mama - Afro-francia drogfutárnő Dominikára érkezik, hogy rövid nyaralás után hazavigye magával a legújabb munkáját. A reptéren aztán elkapják, de egy balesetnek köszönhetően kiszabadul. Egy szülők nélkül nevelkedő testvértrió veszi magához, Santo Domingo főváros Capotillo nevű, zűrös negyedében. A nő hitelen anyapótlékká válik a két tinédzser és kisebb öccsük életében, de közeledik a nap, amikor a nőnek el kell hagynia a menedékét. Csöndes alkotás tapintható feszültséggel, és minden karakterben végbemenő személyiségfejlődéssel. 

Esélyek: Dominikai filmeket nem szokták értékelni, pedig ez is mindenképpen a kínálat jobb felébe tartozik.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [** ] 

Venezuela: La caja [A doboz] - Mexikóban (ahol a film játszódik) elő szokott fordulni, hogy találnak egy-egy tömegsírt, megtöltve a helyi drogmaffia áldozataival. Kamaszfiú egy ilyen feltáráshoz utazik a sivatagba, hogy apja földi maradványait egy fémdobozban magával vigye. Ám útközben hazafelé meglát egy szakállas férfit, aki hasonlít az apjáról látott egyetlen képre, így a srác fejébe veszi, hogy az apja nem is halt meg, és valójában a szakállas az. A férfi - aki amúgy egy gyár munkaerő-toborzója - egy ideig meg akar szabadulni a fiútól, de aztán rájön: akár még hasznát is veheti a hűségének és naivitásának. Itt pedig megkezdődik az elmerülés a kizsákmányolás, kihasználás, hazugságok és gyilkosságok pöcéjében. Szomorú felnövéstörténet a mexikói sivatagból.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [** ] 

Thaiföld: วันสุดท้าย..ก่อนบายเธอ (One for the Road) ["Egyet az útra" - A bárok szlengjében a hazaindulás előtti utolsó ital kikérése.] - New York-i menő mixer telefonhívást kap otthonról: egykori legjobb barátja keresi azzal, hogy rákos, és halála előtt szeretné, ha a másik meglátogatná. Hazaérve rákos srác csak annyit árul el, hogy meg akarja látogatni az egyik volt barátnőjét, majd sorban az összes többit is. Ám ők vele jó eséllyel nem állnak szóba, és ehhez kell a mixer jó beszélőkéje, valamint nőket meggyőző képessége. Aztán kiderül, hogy ez egy két-, sőt  sokoldalú érzelmi és barátsági utazás kezdete, aminek során visszafelé haladva az időben megismerhetjük mindkettejük múltját, összebarátkozását, exeiket, balhéikat, végül pedig egy közös lezáratlan ügyüket is sikerül rendezni.

Remekül sikerült példa a fiúknak szóló, csajos helyett csajozós, romantikus-lelkizős film műfajára, amihez a zenei hátteret a Three Dog Night, Elton John, a Rolling Stones, a Supertramp, Cat Stevens, valamint a '60-'70-es évek számai szolgáltatják. De ez nem csak sima aláfestés: megvan a maga dramaturgiai szerepe, mint ahogy Amerikának is, ahol a film egy részét forgatták - ez alighanem Wong Kar-Wai producerségének is köszönhető. De egyébként is remek filmes ötletek, vágások és operatőri munka teszik a művet elméssé és élvezetessé. Alaptörténetét tekintve a Jim Jarmusch-Bill Murray-féle Broken Flowers-et követi, de a két évvel ezelőtti thai Happy Old Year-re is hasonlít - sőt utóbbi női főszereplője, a csodás Aokbab itt is megjelenik. Az egyik legjobb alkotás az idei mezőnyben, sőt a valaha volt legjobb thai nevezés (már amit láttam), szóval igazán kár, hogy nem került föl a tizenötös shortlistre.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [***] Humor: [** ]  Mondanivaló: [***] 

Szerbia: Mrak [Sötétség] - Valahol Koszovó mélyén, egy rozoga faházban él egy együtt három generáció: a tizenegy éves Milica, édesanyjával és nagypapájával. A környékről már a szinte az összes szerb elmenekült, vagy éppen tervezi. Az iskolába már csak hat gyerek jár, őket is olasz NATO-katonák viszik-hozzák páncélautóval. Milicáék csak azért maradnak, mert várják haza eltűnt apját és nagybátyját, de folyamatosan ki vannak téve a külső erők zaklatásának. Nappal aránylag minden rendben van, de sötétedés után föl kell készülni a  betolakodókra, akik megölik a háziállatokat, és más különféle módokon teszik egyre elviselhetetlenebbé a helyi szerbek életét. Mint a végén kiderül: a film a 2004-es koszovói pogrom áldozatainak állít emléket, amikor is szerbek ezreit üldözték el otthonukból, vagy éppen ölték őket meg. A film mindezt horrorfilmes eszközökkel tálalja: az ellenség neve egyszer sem hangzik el, az albánokat csupán névtelen, alaktalan, erdei démonokként ábrázolja, akiknek a nyomai mindig másnap reggel válnak láthatóvá. Szóval a film finoman ódzkodik minden etnikai vagy aktuálpolitikai utalástól, és csupán az áldozatok által átélt idegtépő félelemre fókuszál.

Mindenesetre a koszovói etnikai konfliktus máig aktív témája a balkáni filmiparnak, legalábbis az Oscar-versenynek. A szerb oldalt igen hasonlóan mutatta be a 2015-ös Enklava, albán részről pedig az Unwanted és a Zana foglalkozott a máig tátongó sebekkel. Jelen mű szereposztása lehet még érdekes: az anyát a dán-szerb Danica Ćurčić alakítja, akit leginkább skandináv alkotásokból ismerhetünk, mint például a Lótolvajokból vagy a Fácánvadászatból. A nagypapa pedig nem más, mint az első Kusturica-film, az 1981-es Emlékszel Dolly Bellre? főszereplő kamaszfiúja.

Izgalom: [***]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

India: છેલ્લો શો - Last Film Show [Az utolsó mozielőadás] - A rendező Pan Nalin önéletrajzi ihletésű önvallomása, az első mozizásától addig, amíg el nem engedték a nagyvárosba, hogy filmezést tanuljon. Pedig eleinte tiltották tőle, de az első alkalom után ő maga szökött el a szomszédos város filmszínházába, ahol barátságot kötött a mozigépésszel, és onnantól nemcsak ingyen nézhetett filmeket, hanem a műfaj szakmai és technikai hátterét is megismerte. Ezután barátaival ócskavasból összerakott magának egy amatőr vetítőgépet, és lopott hozzá pár filmtekercset, amiért aztán a fiatalkorúak börtönét is megjárta. Szóval egy adag felnövéstörténet is van benne: amolyan indiai Cinema Paradiso, de vannak benne nagyon szellemes utalások a 2001: Űrodüsszeiára, a Harcosok klubjára, és bizonyára még jó pár filmklasszikusra. Aranyos, kedves film. Nem a felhozatal legerősebbje, de a legjobb tizenötbe bekerült.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

Bulgária: В сърцето на машината [V szörcete na masinata = A gép szívében] - A hetvenes években, a szófiai börtön gépszerelő műhelyében, a fogvatartottak az egyik gép belsejében egy kismadarat találnak. Nem tudják kiszedni, ám a rangidős őr arra utasítja őket, hogy indítsák be a masinát. A rabok viszont nem akarják megölni a madarat, ezért inkább túszul ejtik a két őrt, és megpróbálják kiszabadítani a bent rekedt állatot. Természetesen amint a dolognak híre megy, mind az emberséges börtönigazgató, mind a vérfürdőben érdekelt hadseregparancsnok a maguk módján igyekeznek megoldani a helyzetet, miközben az elítéltek beszélgetéséből kirajzolódik sorsuk, hátterük, valamint rejtett emberi mivoltuk, ami a madár életét annyira értékessé teszi számukra. A valóságban persze mindez másképp menne, és a történelmi időpontnak sincs semmi szerepe, játszódhatna bármikor máskor is. Az alaptéma nem rossz, de cselekményben, eszközökben és karakterrajzban elég gagyi. Nem indult sok eséllyel, főleg, hogy a balkáni ország eredetileg nem is azt akarta nevezni, csak azt visszavonatták, így ez lett a b-terv. Kár.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [*  ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [   ]

Spanyolország: Alcarràs - Egy katalán család baracktermesztésből él generációk óta, ám kiderül, hogy a földjük papíron soha nem volt az övék. Hanem a szomszédé, aki a földjéből napelemparkot akar csinálni, és ezért a család fáit is ki akarja irtani. Így miközben a helyi gazdák egyébként is tüntetnek az alacsony felvásárlási árak ellen, a főszereplő családnak a saját elemi megélhetéséért is meg kell küzdenie - vagy inkább csak az utolsó szürettel búcsút venni évtizedek munkájának (szó szerinti) gyümölcsétől. A film nagy részében semmi más nem történik, mint plusz egyedik tagként belülről figyeljük egy család életét, és a helyzet miatt kialakult belső konfliktusait - de ugyanúgy ünnepeiket, közös munkavégzésüket, a gyerekek játékát, hétköznapi gondjaikat és örömeiket. Összességében egy alapvetően jó hangulatú, mégis mellbevágó alkotás arról, hogy az úgynevezett "haladással" nem csak a termőföldek és a finom gyümölcsök vesznek el, hanem a gazdálkodói élet, a hagyományok, a nagycsaládok, a közösségek úgyszintén. Habár olykor úgy is tűnik, mintha a cselekmény nem tartana sehova, nagyon fontos mondanivalót ad át, ami joggal kapta meg a berlini Arany Medvét. A 2017-es Nyár 1993 rendezője ugyanazzal az eszköztárral ezúttal valami nagyon is értékelhetőt tett le az asztalra. A kisüzemi mezőgazdaság XXI. századi jövőjével néhány éve a görög Wagner és a paradicsomok foglalkozott, de lehetne még több ilyen is.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [** ] Humor: [*  ]  Mondanivaló: [***]

Mexikó: Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája (Bardo, falsa crónica de unas cuantas verdades) - Fellini 8 és féljével megteremtette azt a műfajt, amikor egy filmrendező számot vett addigi életével, műveivel, meg nem valósult ötleteivel, és lehetséges jövőjével. Elmosódik a határ valóság és képzelet között, az előtörő fantáziaképek sorából pedig össze is áll egy többé-kevésbé koherens alkotás. Jó pár másik filmművész is készített azóta ilyet, például Woody Allen az Agyament Harry-t, Takesi Kitano a Takeshis'-t, vagy éppen Gertler Viktor az És akkor a pasas...-t. Ezúttal Alejandro González Iňárritu, a Korcs szerelmek, a 21 gram, a Babel, a Biutiful, a Birdman és A visszatérő rendezője vall gondolatairól, családjáról, születéskor meghalt gyermekéről, Mexikóról, Amerikáról, a kétlaki életéről, múltról, jelenről és jövőről. Nála eléggé a magánélet van előtérben, cserében az álomszerű látomások is egészen elvontra sikerültek, köszönhetően részben egy CGI-csecsemőnek. Kitaposott úton új léptekkel járó, elég hosszú, de érdekes és hangulatos alkotás. Fellini a 8 és féllel megnyerte az Oscart, meglátjuk, hogy ez sikerül-e mexikói kollégájának.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [***] Humor: [*  ]  Mondanivaló: [*  ]

Indonézia: Ngeri-Ngeri Sedap [kb. "édes borzalom"] - Egy keresztény család három felnőtt fiúgyereke sikeres lett a maga műfajában, szigorú apjuk mégsem büszke rájuk. Legidősebb fiú nősülni készül, de máshonnan való lányt akar elvenni. Második gyerek sikeres tévés komikus, de az apja ezt sem értékeli sokra. A legkisebb a mezőgazdaságban dolgozik, de nem a saját vidékén, és nem is akar hazaköltözni. Ám közeledik a nagymamának valamilyen ünnepsége, és ez alkalomból szeretné, ha az összes unokája ott lenne. Az apuka azonban túl büszke ahhoz, hogy dörgedelmes tiltásai ellenére csak úgy hazahívja őket. Ezért a feleségével előadják, hogy válni készülnek, hogy a velük élő egy szem lánygyerek majd rávegye a fiúkat, hogy jöjjenek haza, és tegyenek rendet. Ez így is történik, innentől meg nem teljesen világos, hogy miért kell tovább játszani a haragost. Ám ahogy arra számítani lehet: a kamu veszekedések felszínre hozzák a házasság nagyon is valós konfliktusait, és a feleség rejtett indulatait a férje több évtizedes akarnokságával szemben. Sőt az addig háttérbe húzódott lánygyerek személyes drámája is felszínre kerül. Kis aranyos családi vígjáték, aminek a végén mindenkiből szebb és jobb ember lesz, és (sajnos) nem marad el a kiszámítható happy end sem.

Izgalom: [   ]  Érzelem: [***] Humor: [*  ]  Mondanivaló: [   ]

Libanon: دفاتر مايا [Maya füzetei - angol címe: Memory Box] - Tinédzser lányt anyja egyedül neveli Montréalban. Egyszer az anyuka egy nagy dobozt kap Bejrútból, amiben az ő naplói, jegyzetei, fényképei, levelei vannak, amiket a nyolcvanas években, a libanoni háború alatt írt egy addigra már elmenekült barátnőjének. Anyuka és nagymama valamit nagyon titkolni akarnak a kamaszlány elől, ezért elrejtik előle a dobozt. De ez a lány kíváncsiságát természetesen csak még inkább fölkelti, ezért titokban elkezdi olvasgatni a naplókat, nézegetni a rengeteg fotót, és hallgatni a mellékelt magnókazettákat. A megelevenedő történetekből és képekből kirajzolódik, hogy milyen volt belevaló, bulizós tinédzserként élni a háború árnyékában, amihez egyrészt ötletes képi megoldások, másrészt nagyon jó new wave társulnak. Meg persze jön az első nagy szerelem, amiből a háború Rómeó és Júlia-sztorit kreál. Egész jó felvezetésű a cselekmény, de egy ponton túl nem tud tovább építkezni, és a végén kiderülő nagy titok is sokkal kisebbet szól, mint amennyire az elején beharangozták. Azért nem lett volna rossz, ha legalább a shortlistre bekerül.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [** ] Humor: [*  ]  Mondanivaló: [*  ]

Németország: Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues) - 1917 tavaszán vonul be négy tinédzser a német császári hadseregbe, és egyből a nyugati frontra küldik őket. Itt természetesen hamar szembesülnek vele, hogy a lövészárkok valósága valahogy más, mint az otthoni lelkesítő szólamok hazugságai, és a főszereplő srácon kívül aránylag hamar meg is halnak. A következő ugrás másfél évvel később, 1918 novembere, amikor Magyarországon már jó pár hete béke volt, de a francia-német fronton még naponta tízezrek haltak meg. Az illetékes miniszter (Daniel Brühl) már tárgyal a fegyverszünetről, de a lövészárkokban még folyik a trancsírozás, főleg az új technikák - géppuska, tank, harci gáz - megjelenésével. És a főhős fiú valódi megedződése is ekkor kezdődik.

Vannak monstre csatajelenetek, amik naturalista módon mutatnak rá a háború borzalmaira és emberek megrázó haláltusáira, de valljuk be: nem ez az első ilyen film. Az is örvendetes, hogy az első világháborúról az elmúlt években ismét készülnek filmek (Hadak útján, 1917), de ebben se mutat sok újat. Hibája még, hogy eléggé szét van szabdalva, így hiába tart két és fél óráig, egy-egy szereplőre nem jut túl sok idő. A húzónévnek beállított Daniel Brühlnek is csak max három-négy jelenete van, de például a főhős fiúhoz sem kerülünk nagyon közel. A mentorává váló, idősebb baka karaktere (Albrecht Schuch - például a Kontroll nélkülből vagy a Berlin, Alexanderplatzból) sokkal emberibbre sikerült. Ha valaki egy jól felépített és jól megrajzolt művet akar látni egy kamasz fiú első világháborús élményeiről és jellemfejlődéséről, annak inkább a lett Lélekvihart ajánlanám.

 Izgalom: [***]  Érzelem: [*  ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [** ]

Kolumbia: Los reyes del mundo [A világ királyai] - Medellíni utcagyerek örököl egy földet valahol messze vidéken, amit a polgárháború végével kapna vissza a családja, ha lenne. Négy barátjával elindul átvenni jogos jussát, abban a reményben, hogy ott majd új életet kezdhetnek együtt. Útközben találkoznak barátokkal és ellenségekkel, éjszakáznak többek között bordélyházban és emberrablók foglyaként, szóval elég strapás út vezet a célig, és még ott sincs minden rendben. Elég lassú és unalmas, miközben két órában nem mond túl sokat, de azért valamiféle felnövés-sztorit sikerült belerakni.

 Izgalom: [*  ]  Érzelem: [   ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

Bolívia: Utama [Otthonunk] - Az Andok egy szárazabb vidékén él egy idős kecsua házaspár. Papa lámapásztor, mama a háztájit vezeti, ám a vízhiány és elsivatagododás egyre nehezebbé teszik a megélhetésüket. Egy nap megérkezik hozzájuk huszonéves (és spanyolul beszélő) unokájuk, aki azt szeretné, hogy kötözzenek be a városba. Ott tán még talán a nagypapa csúnyuló köhögésével is tudnának mit kezdeni. Ő persze nem akar távol kerülni szülőföldjétől és lámáitól, és főleg nem akar egy kórházban meghalni. Lassú, de tartalmas, nincs benne üresjárat, a kevés párbeszéd meg jól viszi előre a cselekményt. A szép tájképek a sík sivataggal és a lámanyájjal pedig adnak egy nagyon szép vizuális és hangulati hátteret az egész műnek. A régies életmódban, elszigetelten élő öregek, és a velük sírba szálló hagyományok témája egyre inkább felkapott: pár éve a perui Wiňaypacha vagy a bolgár-jakut Ága volt ilyen, de az idei spanyol (párral föntebbi) Alcarras is ide kapcsolódhat. Ráadásul itt még az éghajlatváltozás is ad egy hangsúlyt a történetnek. Jó, hogy vannak ilyen filmek, még ha sokszor egymást is ismételgetik.

 Izgalom: [*  ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ] 

Kanada: Örök tavasz (Eternal Spring) - Ez a jelentése Csangcsun kínai város nevének. Itt történt meg 2002-ben, hogy a Falun Gong buddhista ellenzéki hálózat néhány aktivistája rácsatlakozott a tévéadásra, lekapcsolta az állami tévéhíradót, és helyette az (akkor már betiltott) szervezet promóvideóját vetítette le. Igaz, a tízmilliós városban így is csak pár ezer háztartásba jutottak el, de az állami szerveket annyira felbőszítették, hogy hajtóvadászat indult a tagok ellen: többeket megkínoztak, megöltek, vagy több évtizedes börtönre ítéltek. Aki tudott, elmenekült az országból - így tett az a fiatal képregényrajzoló is, aki ma már számos hollywoodi animáció alkotójaként működik közre. Ő, valamint a stáb együtt keresik fel az eset egykori résztvevőit, természetesen aki ma már külföldön - Kanadában, Amerikában, Dél-Koreában - él. Közösen idézik fel a történteket,  emlékeznek meg a halott bajtársakról és mesélik el laikusoknak a Falun Gong sztoriját, ami korántsem földalatti ellenzéki szervezetként indult. Akkor vált azzá, amikor a csupán szabadtéri testmozgásokat szervező, alulról szerveződő, állampártfüggetlen szervezetet a hatalom túl veszélyesnek ítélte, és betiltotta. Szóval  izgalmas, brutális, élethű, és informatív dokumentumfilm, egyben rajzfilm, amit Kínában természetesen már be is tiltottak.

Köszönet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-Fesztivál (BIDF) szervezőinek, hogy nemcsak háromszor vetítették, de Jason Loftus rendezőt, a film készítőjét is elhozták.

Izgalom: [***]  Érzelem: [*  ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [***] 

Brazília: Marte Um (Mars One) - Középosztálybeli afró család éli hétköznapi életét, mígnem lassan minden vesz egy nagy fordulatot, az irányítás meg kikerül a szülők kezéből. Apuka a kiskamasz fiából focistát szeretne csinálni, akinek a tehetsége meg is lenne hozzá, de ő inkább a tudományos pályát választaná: minden vágya, hogy a Mars One programmal a vörös bolygóra jusson. (A program mára már csődbe ment. A film pár évvel ezelőtt, Bolsonaro elnök hatalomra kerülése idején játszódik.) Nagylány meg, szintén szülei őszinte megrökönyödésére, szeretne elköltözni otthonról, és együtt élni lányszerelmével. Anyukával meg egyre több fura dolog történik, amik erősen kikezdik az idegrendszerét. Apuka pedig nem rossz ember, csak az addig biztosan kézben tartott családi élet változásaival nem tud mit kezdeni. A család tagjai mint a kisbolygók, cikáznak ode-oda, este meg a vacsorai együttálláskor beszélik meg, hogy ki hol tart éppen. Kis aranyos, de értelmes és élvezhető, családi film, aminek a végére mindenki átmegy a szükséges jellemfejlődésen.

 Izgalom: [*  ]  Érzelem: [***] Humor: [** ]  Mondanivaló: [*  ]

Franciaország: Saint Omer - A címben szereplő kisváros bíróságán tartják egy szenegáli bevándorló nő tárgyalását, aki megölte saját csecsemőjét: dagálykor lerakta a tengerpartra, hogy a természet végezze a dolgát. Ide utazik egy szintén afró újságírónő, aki könyvet akar írni az esetről. A hallott sztori erősen felzaklatja, egyrészt mert maga is várandós, másrészt mert érzelmileg a saját anyjával is rendbe kéne tenni a viszonyát. Erről bővebb nem derül ki, és a vádlott nőről is csak egy kompakt képet kapunk: többre volt hivatott, de egyrészt egy lelkileg abuzív párkapcsolat, másrészt saját életképtelensége és hiedelemvilága következtében a bíróságon kötött ki. Szóval ez egy nőkről, nőknek, nőkbe, nőkhöz, nők általi alkotás. Annál is inkább, mert a bíró és a védőügyvéd is nő - a vádló ügyész bezzeg férfi, és nem véletlenül még surmó is. Meg ott van a vádlott nőt betegesen birtokló, jóval idősebb pasas is. Az egyetlen pozitív férfi karakter az újságírónő támogató társa, de neki csak két rövid jelenet jut. Szóval az arányok eléggé manipulatívak, miközben a végkifejletben sincs semmi olyan, amire az első pillanattól ne lehetne számítani. A legjobb tizenötbe kerüléshez ennyi is elég volt, a jelöltséghez már nem.

Izgalom: [   ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

Azerbajdzsán: Yaradanlar [Alkotók] - Egyórás tévés dokumentumfilm Sadiq Dadaşov és Mikayil Hüseynov munkásságáról, akik a XX. századi azeri-szovjet építészet nagyjai voltak. Nagyjából azt kell róluk tudni, hogy eleinte egészen pofás romantikus-népiesch házakat terveztek, majd a II. világháború után Dadaşov meghalt, Hüseynov meg átállt a szocreálra. Utóbbi aztán, bár a családja révén osztályidegennek számított, mégis belépett a pártba, majd a helyi építészet tótumfaktuma lett. Tervezett középületeket, toronyházakat, metróállomásokat, még akkor is, amikor a helyükön lévő régi, hangulatos lakónegyedek elbontásával nem értett egyet. Szóval, még ha földrajzilag nem is pont itt élt, akkor is tipikus káeurópai történet az övé. Őrá emlékeznek vissza egykori tanítványai, mára idős emberek, sok archív felvétellel, homokfestménnyel, és közepesen vicces és/vagy tanulságos sztorival. A darab egy bakui turisztikai imázsfilmmel zárul, ami nagyjából megmagyarázza, miért ezt a kilencvenes évek stílusát idéző tévéműsort nevezték legjobb nemzetközi filmnek. A kategóriába tehát sehogysem fér bele, így pontozásra is alkamatlan.

Bosznia-Hercegovina: Balada [Ballada] - Harmincéves nő elhagyja élettársát, ám közös gyereküket nem viszi magával. Ehelyett utólag próbálja ügyvéddel megszerezni a felügyeleti jogot, de ehhez munkát is kéne találnia. Sőt akkor lennének még jobbak az esélyei, ha gyorsan férjet is találna magának, amire volna is jelentkező, ám a nő éppen kezd önmagára találni és férfi nélkül is jól érezni magát. Balkáni női sors és saját lábra állás, amilyenhez hasonlóból elég sokat láttunk az utóbbi időben: tavaly a koszovói Kaptár a shortlistre is fölkerült, de a gyermekéért harcoló anya motívumáról leginkább a szlovén Ivan juthat eszünkbe. Ám itt közben egészen kreatív technikai megoldásokat is látunk, például a kilencvenes évek VHS-korszakát (ezúttal jó értelemben) megidéző videómontázsokat. Illetve a legvége is zavarba ejtően frappánsra sikerült. Kár, hogy ilyen elejtett kincsekből nincs benne több, mivel maga a cselekmény nem sikerült kifejezetten emlékezetesre.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

Panama: Cumpleañero [A születésnapos] - A kőgazdag Jimmy a negyvenötödik születésnapjára elhívja óceánparti házába két legjobb barátját a feleségeikkel. Itt elárulja: gyógyíthatatlan ALS betegséget diagnosztizálták (ugyanez van Karsai Dánielnek is: az izmok lassan leépülnek, az ember teljesen lebénul, míg végül már lélegezni sincs ereje, miközben az agya végig teljesen a tudatánál marad), és ezt az ünnepséget is igazából búcsúnak szánja, a végén pedig öngyilkos lesz. Ezen természetesen a többiek kibuknak, de lassan megértik, hogy a legjobbat akkor tehetik Jimmynek és önmaguknak is, ha utoljára csapnak egy felszabadult és lélekben tartalmas hétvégét, illetve teljesítik barátjuk utolsó, olykor kissé bizarr kívánságait. A Todos cambiamos rendezőjének legújabb, és sokkal jobban is sikerült alkotása életről, halálról, méltóságról, szabadságról és kötődésről. Remélem, valamilyen fesztiválon akár idehaza is láthatja majd szélesebb közönség.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [***] Humor: [   ]  Mondanivaló: [***]

Guatemala: El silencio del topo [A vakond csöndje] - A közép-amerikai ország harminchat évig tartó, a XX. százat második felét csaknem teljesen lefedő polgárháborúja a helyi közbeszédnek és filmművészetnek is állandó táptalaja: gondoljunk csak a pár évvel ezelőtti La llorona-ra, vagy a belga koprodukciós Nuestras madres-ra. Ezúttal egy dokumentumfilm mutatja be, milyen is volt akkoriban ott élni: baloldaliak elleni állandó atrocitások, rendőri zargatások, államilag megrendelt gyilkosságok, emberrabások, eltűnések, és őslakos törzsek elleni népirtás árnyékában. A központi alak Elías Barahona, aki maga is a kegyetlen belügyminiszter Donaldo Álvarez Ruiz kabinetében dolgozott. Így volt hozzáférése belső dokumentumokhoz, és időben szólt annak, akiről tudta, hogy készülnek elrabolni. Éveken át vitte ki az információt és mentett meg százakat, míg el nem jött az a pont (konkrétan amikor 1980-ban a spanyol nagykövetséget rágyújtották az oda menekült indiánokra és a diplomáciai dolgozókra), hogy nem bírta tovább, és családjával elmenekült az országból. Aztán hazatért, és hátralévő életét a tanításnak és múltfeldolgozásnak szentelte, majd egy bírósági tanúvallomás után két héttel el is hunyt. De óriási sajtó- és filmfelvétel-gyűjteményt hagyott hátra, ami pótolja a fasiszta diktatúra bukásakor megsemmisített anyagokat, ezekből is láthatunk jó sokat. Méltó emlék egy embernek és az állami terror kétszázötvenezer áldozatának.

Izgalom: [*  ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [***]

Uganda: Tembele - Tipikus harmadik világbeli történetként indul: címszereplő szeméttelepen dolgozik, ami ugyebár ott se egy nagy karrier. Így amikor várandós feleségét kórházba kell vinnie, a szomszédja motorját kéri kölcsön, amit azán jól el is lopnak. És ehhez jönnek még a kórházi számlák, meg a gyerekvállalás költségei, szóval az örömöt beárnyékolják az anyagi gondok. Aztán a film közepén jön egy csavar, ami egészen jól másolja az amerikai csavaros filmeket, amikor a nézővel közlik, hogy valójában nem is azt látta, amit addig mutattak neki. A fordulat után pedig Tembele hoz egy erősen vitatható döntést, ami viszont alkalmat ad arra, hogy a szavannáról kövessük őt jóval zöldebb, hegyesebb és vízesésesebb tájra, és találkozhatunk a varjúemberrel is. Egyébként teljesen nézhető, az átlag afrikai filmek színvonalát meghaladó alkotás, és a zenéje is egész jó.

Izgalom: [** ]  Érzelem: [** ] Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

folyt. köv.

Előző rész: I., következő rész: III.