Eddigi utolsó bővülés: április 10.
Szeretettel gratulálok Nagy-Britanniának, Jonathan Glazernek, valamint az Érdekvédelmi terület minden szereplőének és alkotójának a 96. Oscar-gála legjobb nemzetközi filmnek járó díjáért! Kiváló alkotás, nem véletlenül jelölték legjobb filmnek is (ahonnan már előre lehetett sejteni, hogy a nemzetközi kategóriát ő fogja elhozni). Továbbá különösen gratulálok a 20 nap Mariupolban stábjának a legjobb dokumentumfilm szobráért, amit nem csak maguknak, hanem legalább annyira hazájuknak: a háború sújtotta Ukrajnának nyertek. Nemhiába mondta Msztyiszlav Csernov rendező, vagyis inkább fő riporter a díj átvételekor: "Ehelyett még mindig inkább az választanám, hogy Oroszország bárcsak soha ne támadta volna meg Ukrajnát." De ezeken kívül is vannak még filmek a kategóriában szép számmal.
Svédország: Motståndaren [Ellenfél] - Iráni profi birkózó családjával a skandináv országba menekül, állítása szerint az ellenzékiség hamis vádja miatt. Hogy maradhassanak, elvállalja, hogy ezentúl a svéd válogatottnak birkózzon. Az egyik új csapattársa elkezd iránta némely baráti határokat átlépve érdeklődni, és bár hősünktől kosarat kap, azért lehet sejteni, hogy nem közömbös ő se, és ez összefüggésben állhat azzal, ami miatt Iránból valójában el kellett jönnie.
Amikor pár éve az And Then We Danced meleg grúz néptáncosai után ajánlottam pár lehetséges folytatást, a biszex perzsa birkózók pont nem jutottak eszembe, de így se rossz. Komolyra fordítva: egy jól adagolt, olykor feszült, máskor kellően lassú dráma, ami remekül körbejárja a menekült-létet, az emberi dilemmákat és érzelmi hullámzásokat, a viszonyulást az új lakóhelyhez és a régi hazához - a belső vívódást pedig dinamikus párhuzamba állítja a birkózószőnyegen zajló küzdelmekkel. Emlékezetes részek a nemzetközi edzőtábor, amikor a főhős találkozik a volt iráni csapattársakkal - vagy amikor a család belopózik egy helyi üres házba, és eljátsszák, hogy milyen lehet ott élni. Ehhez az iráni film legismertebb arca, a többek között az Oscar-díjas Náder és Szimin, valamint a Camp X-Ray főszereplője: Payman Maadi kiváló alakítása is hozzájárul - illetve az operatőr is megtalálja az alkalmat a férfitest és a férfierő művészi bemutatására.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Argentína: Los delincuentes [Az elkövetők] - A banki alkalmazott Morán kirámolja saját munkahelye széfjét, de mielőtt vidékre utazna feladni magát, még belerángatja kollégáját, Románt: rábízza a pénzt megőrzésre, amíg ő a börtönben ül. A háromórás film első harmada ezzel az egészen izgalmas bűnügyi szállal megy el, majd éles fordulatot vesz: Morán elküldi Románt egy festői tájra, hogy elrejtse a pénzt. Itt Román találkozik egy háromfős társasággal - név szerint Morna, Norma és Ramón - akik csak az örömnek és szabadságnak élnek. A középső rész tehát az ő közösen töltött idejüket meséli el, majd a harmadik részből kiderül, hogy korábban Morán is találkozott velük, és hasonló kalandokban volt része. A némileg filozofikusabb folytatás és lassabb tempó ellenére nem ül le a film, viszont pluszban a metaforákon is el lehet agyalni: bizonyára nem véletlen, hogy a főszereplők neve ugyanazokból a betűkből áll össze, és az sem, hogy a bankfiók igazgatóját és a rabok vezérét ugyanaz a színész játssza. Továbbá visszatérő elem benne a Pappo nevű argentin rockzenész munkássága, de - az előző (svéd) filmhez hasonlóan - itt is felhangzik Bach c-moll prelúdium és fúgája. Aki nagyon szeretné az összes mozzanatot és összefüggést kielemezni, az érdekes tanulságokat vonhat le szabadságról és életről - aki viszont nem, de azért van türelme végigülni három órát, az is egy egy egészen élvezetes alkotást kap.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Írország: In the Shadow of Beirut [Bejrút árnyoldalán] - Ha össze kéne szedni a világ legborzasztóbb helyeit, a bejrúti Szabra és Satila negyedek mindenképpen köztük lennének. Pontosabban ezek hivatalosan palesztin menekülttáborok (vagyis olyan településrészek, ahol az 1949-es háború óta élnek menekültek, vagyis ma már a leszármazottaik, akik az ENSZ hülye szabályai miatt már sokadik generáció óta viselik a menekült-státust, és az azzal járó társadalmi elszigeteltséget) - de laknak itt azóta már szíriai menekültek, vagy csak olyanok, akik a helyi törvények miatt élnek számkivetettségben. Négy ilyen család életét követi a dokufilm 2018 és 2022 között: egy szír menekült kisfiúét, aki hat testvérével együtt tartja el özvegy édesanyját; egy hontalan sokgyerekes családét, ami éppen ki készül házasítani tizenhárom éves kislányát; egy domári (arab cigány) bőrműves családjáét, akik egy gyógyíthatatlan beteg kislányt is nevelnek; illetve egy börtönviselt, drogfüggő palesztin férfiét, aki szintén szeretne a gyerekeinek jobb életet.
Szóval mindegyik sztoriban szerepelnek gyerekek, akiknek jogi és gazdasági okokból is lehetetlen kitörniük a romos, szemetes, patkányos, magára hagyott városrészből. Ha meg felnőnek, akkor sem kaphatnak semmilyen állampolgárságot, hivatalos okiratot, engedélyt bármire, és a saját gyerekeiknek is csak ezt a jogfosztottságot örökíthetik tovább. És persze a 2020-as kikötői robbanás sem javított az itteniek helyzetén. (Érintőlegesen szó esik az 1982-es mészárlásról is, az egyik túlélő elmeséléséből, amit az izraeli Libanoni keringő dolgozott fel bővebben.)
A 2020-as Gáza alkotói ezúttal Libanonban forgattak, némileg helyettesítve az idén valami miatt sajnálatosan kimaradó országot. Az alapkoncepció teljesen jó, és azt is jól eltalálták, hogy másfél óránál egy dokumentumfilmet nem szabad tovább nyújtani. Ám így egy-egy családra csak átlag húsz perc jut, az is szétszabdalva, ez meg legfeljebb együttérzésre elég, azonosulásra nem nagyon. Bár amilyen életekkel itt azonosulni lehetne, ez nem is feltétlen baj. Egyértelműen a Kafernaumhoz mérhető alkotás, csak itt minden még valóságosabb, már csak műfajból adódóan is. Az executive producerek között pedig Hillary és lánya, Chelsea Clinton neve is feltűnik.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Nagy-Britannia: Érdekvédelmi terület (Zone of Interest) - Rudolf Höss az auschwitzi haláltábor parancsnoka volt, és családjával (feleségével és számos gyerekével) együtt maga is a láger tőszomszédságában élt. A családi ház kerítésein belül (ami konkrétan a tábor szögesdrótos betonfalának volt a másik oldala) majdhogynem idilli körülmények uralkodtak: kulturált ház cselédekkel, kerttel, veteményessel, napraforgóval, üvegházzal. Eleinte a néző is csak ezt a harmonikus jólétet érzékeli, majd egyre több a zavaró tényező: a beszűrődő zajok, kiabálások, lövések, a gyerekekről az esti fürdéskor lejövő, majd a kádból kisikált hamuréteg, vagy a füstölgő nagykémény állandó látványa - majd idővel rájövünk, hogy lényegében az egész ottani létezés valójában erről szól, akkor is, ha a Höss-házaspár (Christian Friedel és Sandra Hüller, akik az Amour Fou után ismét együtt szerepelnek) erről látszólag nem akart tudomást venni. Valójában nagyon is tudomást vettek, és ezzel együtt rendezték be az otthonukat, amihez akkor is ragaszkodtak, amikor Hösst már áthelyezték.
A filmnek így nincs is kimondott cselekménye: leginkább ezt a nyomasztó állapotot mutatja be fokozatosan, ahol az emberek csak "adagok", a hatékony elégetésük csupán épületmechanikai feladat, a beérkező magyar zsidóság megsemmisítése egyszerűen "Ungarnsache" ("magyar dolog") - mindennek a közvetlen szomszédságában pedig teljesen normális dolog virágot öntözni és medencében csobbanni. Sőt idővel világossá válik, hogy maga a Höss-család is egy kollektíva, ahol anyanő és apaférfi közösen hajtják végre a gyereknevelés és otthonteremtés feladatát.
A Holokausztról 2024-ben akkor érdemes filmet csinálni, ha tud újat és mellbevágót mondani - és ez tud. Habár nem ez az első film, ami a Soá elkövetői oldaláról szól: pár éve például a belarusz színekben induló, szintén kiváló Perzsa nyelvleckék segített belesni a táborőrök belső világába. Ám erről a precíz, pontos, szenvtelen, tárgyiasító, fasiszta hullagyártási munkafolyamatról egyértelműen Örkény Tótékjának (filmes címén az Isten hozta, őrnagy úr!) dobozolása ugrik be, csak a komikus köntös nélkül.
Az utolsó jelenet (nem spoiler, mivel nem árul el semmi titkot) viszont nagyon el lett hibázva: az auschwitzi múzeum mai takarítóit láthatjuk, ahogy érzelemmentesen mozognak a kiállított emberi maradványok között, és rutinszerűen mossák a cipőkkel és levágott hajjal teli vitrinek üvegét. Ezzel a rendező, Jonathan Glazer szájbarágósan azt sugallja, hogy nekik Auschwitz ma ugyanúgy egy munkahely, mint ahogy az nyolcvan éve a náci gyilkosoknak volt. Így egyrészt méltatlan fénybe állítja azokat, akik éppen azért dolgoznak, hogy a történelmi múlt ne hulljon feledésbe, és ezáltal ne is ismétlődhessen meg. Másrészt amikor ezeket a lengyel asszonyokat lefilmezték, valószínűleg ők sem tudták, hogy a személyük ilyen kontextusba lesz állítva, szóval ez minimum etikátlan (vagy még inkább aljas) húzás volt velük szemben. Kár volt ezt a kiváló alkotást ezzel a befejezéssel elrontani. (Főleg, hogy legjobb filmnek is nevezték, így lényegében eldőlt, hogy a nemzetközi filmek versenyét is alighanem ez a mű fogja megnyerni.)
A magyar mozik 2024. februárjától adják, feliratosan és szinkronizáltan egyaránt.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Peru: La erección de Toribio Bardelli [Toribio Bardelli merevedése] - Címszereplő idősödő, mogorva úriember, aki nem tud kibékülni az öregedéssel. A felszínen leginkább a szexuális lankadása zavarja, amit prostituáltak és tabletták se tudnak már szinten tartani, de a memóriája sem a régi, a jogosítványát is elveszik, és nemrég elhunyt felesége hiányával sem tud megbirkózni. Amikor egyszer saját hülyeségéből beviszik egy őrszobára, a rendőrség mindhárom gyerekét értesíti, ez pedig összehozza a család megmaradt tagjait. A film valójában róluk négyükről szól, együtt és egyenként: magáról az apáról, fiáról és két lányáról, akik közül az egyik vak. Négy magányos ember, aki csak valami emberi kötődést keres a világban, és annak a hiányát valamilyen kompenzációval pótolják: szexfüggőséggel, piálással, kazettára mondott monológokkal, vagy elviselhetetlen természettel. Mindezt keserédes dráma és néhol kiváló fanyar és fekete humor jellemzi. Jól adagolt, drámai és lendületes, szarkasztikus és elgondolkodtató. Ráadásul egy kisebb szerepre Lucélia Santos, vagy ahogy mi ismerjük: Isaura is beugrik. (Megnézhető itt, angol felirattal.)
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Uruguay: Temas propios [Saját témák] - Szülők elválnak, apuka pedig szerez magának egy üresen álló egykori középületet, hogy abban lakjon. A két gyerek, egy nagykamasz és egy kiskamasz fiú pedig átköltöznek hozzá, ugyanis ott szabadon kiélhetik bimbódzó rockzenészi ambícióikat. Azt meg volt honnan örökölni, ugyanis apuka egykor menő rockbanda basszerosa volt, így ő is beszáll a tesók együttesébe, és ismét előtör benne a rock-életérzés, ám egy idő után már kezd ciki lenni a tinédzsereknek. Nem beszélve arról, hogy a két srác iskolai előmenetelével is kezdenek gondok lenni, ami a nagyobbik esetében a továbbtanulási és jövőtervezési kérdéseket is fölvet. Szóval mindez leginkább az ő felnövéstörténete, szülőktől való elszakadással és közelálló emberekben való csalódásokkal. Jó, hogy a nagytestvér Argentína filmjéhez hasonlóan ebben is hallhatunk jó dél-amerikai rockzenét.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Namíbia: Under the Hanging Tree [Az akasztófa alatt] - Városi rendőrnő vidékre látogat, hogy ott egy helyi rendőr segítségével kinyomozzon egy bűnügyet: egy fára felakasztva találják a helyi német nagybirtokost, akinek a családja a gyarmati időkben is már ott élt. Valamint látunk archív képeket a herero törzs XIX. századi lemészárlásáról, meg ugyanarról a fáról, ami ezek szerint az egykori népirtásban is kivégzőhelyül szolgált. A jelek tehát arra utalnak, hogy itt valami feléledt bosszútörténetről van szó, de a helyszínre érkező városi rendőrnőnek a német özvegy is azonnal gyanússá válik. Hogy ki a gyilkos, azt az első pillanattól tudjuk, de a nyomozás során előkerülnek a fehérek és feketék kulturális, vallási és történelmi örökségei, amik ezek szerint máig nincsenek arrafelé kibékítve.
A film valódi érdeme azonban nem a társadalmi keresztmetszet, hanem a filmnyelv, ami általában hosszú, egy pontból fölvett beállításokból áll, ahonnan pont annyit látunk, hogy az titokzatos és érdekes legyen. A lassúság tehát cseppet sem válik vontatottsággá, még úgy se, hogy a másfél órás film a közepén még mindig csak a kibontakozásnál tart. A cselekmény egyéb körülményei, illetve a lezárása így viszont kicsit gyorsan csapódik össze, bár szintén elég bizarr és izgalmas módon. Szóval a délnyugat-afrikai ország első nevezése teljesen jól sikerült, jár az elismerés.
Izgalom: [***] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Japán: Tökéletes napok (Perfect Days) - Wim Wenders, miután fotósként Japánt már több albumban megörökítette, ezúttal filmet is rendezett a felkelő nap országában. A főszereplő Hirajama szan, egy vécésbácsi, akinek mindennapi feladata körbejárni és kipucolni Tokió nyilvános illemhelyeit. (Csillog is az összes, ahogy kell.) Amúgy nem beszél sokat (ahogy Wim Wenders főhősei általában), az életétől sem akar többet: jár fürdőbe, kocsmába, antikváriumba, szóval a napjait egyedül is tökéletesen kitölti. A korral se nagyon halad: leragadt a magnókazettáinál (Patti Smith, Lou Reed, Van Morrison), illetve a filmes fényképezőgépénél, amivel megörökíti a fákon átszűrődő fényeket. (Innen tudjuk, hogy Hirajamát Wim Wenders saját magáról mintázta. Láthatjuk is statisztálni a kazettaboltban.) A film kétharmada az ő egyhangú, mégsem szürke életét mutatja be, majd az utolsó harmadban betoppan a családja (múltja), nem várt probléma adódik a munkahelyén (a jelenben), végül egy új ismerősre és életfeladatra (jövőre) is szert tesz. Közben pedig azzal is szembesül, hogy az idő múlását és városa változásait ő sem tudja kizárni az életéből. Kis lassú, japánosan aranyos, a háttérsztorikból meg (szintén wimwenderszes szokás szerint) éppen csak annyit tudunk meg, amennyi ránk tartozik. A jelöltséget túlzásnak tartom, de amúgy teljesen élvezhető.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Panama: Tito, Margot y yo [Tito, Margot és én] - Dokumentumfilm Roberto (Tito) Arias panamai politikus és Margot Fonteyn brit balerina házasságáról. Tito (aki tehát nem a Josip Broz) egy helyi politikuscsalád sarja volt, a korábbi elnök fia, aki Cambridge-i tanulmányai során ismerkedett meg későbbi feleségével, valamikor az 1930-as években. Ő maga csak a képviselőségig és londoni nagyköveti címig jutott, pedig az elnöki széknek is várományosa lehetett volna. Viszont illegális fegyverszállítmányokkal támogatta Castro hatalomátvételét Kubában, cserébe Castro is megtámogatta Tito puccskísérletét, ami viszont elbukott. Ezért a pár számüzetésbe vonult Angliába, ahol Margot, aki már előtte is ünnepelt táncművész volt, az akkor frissen disszidált Rudolf Nurejev színpadi partnere lett. Majd visszatértek Panamába, ahol Titot meglőtte egy merénylő, és onnantól kezdve tolószékre és állandó ápolásra szorult, amivel kábé el is ment az életük. A film sokkal inkább Tito-ra koncentrál, pedig Margot balettáncosi karrierje is érdekesebb lett volna, minthogy összecsapják pár archív fényképpel. Szóval egyrészt ebben aránytalan lett, másrészt nem egy olyan témát dolgoz föl, ami egy kívülállót vagy kevésbé érdeklődőt is be tudna vonzani. Akit eddig nem égetett a vágy, hogy közelről megismerje Tito és Margot történetét, az inkább ne is strapálja magát vele.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [ ]
Románia: Ne várjatok túl sokat a világvégétől (Nu aștepta prea mult de la sfârșitul lumii) - Egy produkciós cég női mindenese autóval járja Bukarestet, hogy egy német tulajdonú gyár megsérült munkásaival próbafelvételeket készítsen. Kezdetben azt hihetnénk, hogy a gyár elégtelen munkavédelmét akarja leleplezni, de ellenkezőleg: a vállalat bízta meg a cégét okító videók készítésével, hogy bemutassa: így jár, aki nem figyel. Rohangálásai közben találkozik az Arany Málna-rekorder Uwe Boll-lal személyesen, valamint a vállalat helytartójával, akit Nina Hoss alakít. Üres perceiben pedig szatirikus Insta-profiljára vesz föl szelfi-videókat, amiben egy alpári bunkó, nőgyűlölő pasi filterébe bújik, olykor zavaróan hitelesen. (Ezzel állítólag az egykor szintén Romániában bujkáló Andrew Tate-et parodizálja.) Plusz párhuzamként folyamatos bejátszásokat láthatunk egy 1981-es játékfilmből, amiket a rendező, Radu Jude aztán szétkap és Tímár Péter Mozgóképanalíziséhez hasonlóan tálal újra. (Egyébként nem véletlenül kerül pont ez a film elő, de spoilerezés helyett elég csak annyi, hogy Miske László, az erdélyi magyar színjátszás egyik nagy öregje is megjelenik.)
A film kétharmada ezzel megy el, bemutatva a román főváros jelenét, és érintőlegesen a múltját, majd jön egy rövid, kissé mellbevágó átvezető epizód, végül real time-ban végignézhetjük egy megnyomorodott ember és családja erkölcsi tönkretételét. Szóval a film alaptémájával, felépítésével, valamint a bő két és fél órás játékidejével abszolút passzol a Bánom is én... és a Zűrös kettyintés sorába, kvázi a trilógia befejező(?) darabja, bár sajnos ez már nem sikerült olyan jól. Ennek a főhősnője egyáltalán nem annyira szerethető és azonosulható, mint a társadalmi szembenézést provokáló rendezőnő, vagy a pornóbotrányba keveredett tanárnő alakja. De ismét terítékre kerül az általános álszentség, illetve most még inkább a vadkapitalizmus szabályainak való önkéntes alávetettség kritikája.
Budapesten (és egy alkalommal Pécsett) a Cinema Niche vetítésein lehetett megtekinteni. Hivatalos magyar címe tudtommal nincs, de a feliratozásnál mindenképp kellett kapnia egyet, amire már nem emlékszem, de alighanem ugyanaz, mint amivel az ÉS-ben jelent meg róla összefoglaló, szóval itt is ezt használom.
Izgalom: [* ] Érzelem: [ ] Humor: [** ] Mondanivaló: [***]
Bolívia: El Visitante [A látogató] - Humberto évek után szabadul a börtönből, ahova sejthetően felesége halálával kapcsolatosan került be. Első dolga tinédzser lányával fölvenni a kapcsolatot, ám a lány nagyszülei, akivel ő él, ennek nagyon nem örülnek, különösen Humberto anyósa. Az após viszont a kisváros hitgyülijének a prédikátora, így Humberto (ismét) oda kezd el járni, hogy bevágódjon. Ezzel egy időben beszáll egy telefonkártyás MLM-bizniszbe is, ahol hamar kiépíti a saját hálózatát, és rájön, hogy az üzleti és a hitéletet akár össze is lehet kapcsolni. Persze az após természetesen nagy manipulátor, így ő és Humberto között csendes játszma kezdődik, aminek a tétje, hogy a kamasz kislány kitörjön-e a nagyszülei buborékjából, és megismerhesse-e édesanyja valódi emlékét.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Egyiptom: !فوي! فوي! فوي (Voy! Voy! Voy!) - Az egyszeri parkolóőr Hasszán ki akar törni a mindennapos nihilből, de mindenekelőtt szülőhazájából. Az újságban olvas egy vakokból álló focicsapatról, ami csak egyetlen mérkőzésre van a lengyelországi világbajnokságtól, és hirtelen ebben látja meg az Európába jutás fő esélyét. Ezért maga is vaknak tetteti magát, és csatlakozik a csapathoz. Itt megismerkedik közelről is a vakfocival, amit (az esetleges eltérések kiegyenlítése miatt) bekötött szemmel kell játszani, csak a labdában elhelyezett csörgő hangjára hagyatkozva. (A címbeli felkiáltás is a játék fontos része: a játékosok ezzel jeleznek egymásnak.) Ebbe Hasszán elég hamar belejön, és a vaknak tettetés is egészen jól megy - de a hazugság fenntartása érdekében egyre durvább eszközöket kell bevetnie. Kis könnyednek induló, aztán egyre feketébb vígjáték, ami leginkább a korábbi spanyol Bajnokokra hajaz. Akit nem zavar a moziban kamerázott kép, és hogy az angol felirat egyre nehezebben látható, az megnézheti itt.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [** ] Mondanivaló: [ ]
Ausztrália: Shayda - Címszereplő egy iráni kisgyerekes anyuka, aki még családostól érkezett Ausztráliába, de aztán bántalmazó férje elől kislányával egy anyaotthonba menekült. Itt be kell illeszkednie az új közegbe, és együtt kell működnie a hatóságokkal, akik - tekintve, hogy a történet az 1990-es években játszódik - nem igazán veszik komolyan, és még a férjének is adnak láthatási engedélyt, amit az igyekszik is manipulatívan kihasználni. Közben Shayda meg szeretne új életet kezdeni, ami nem egyszerű a nyugati világban egy olyan nőnek, akit egész életében a férfiaktól függött, és most tanulja a szabadságot, egyúttal gyökereit is szeretné átadni gyermekének - ráadásul még az agresszív, zaklató férjjel is állandóan meg kell küzdenie. A fentebbi svéd nevezés mellett a másik iráni menekültes alkotás egy női önmagára találásos történet, főszerepben a tavalyi dán Szent pók főszereplőjével.
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Kamerun: Half Heaven [Félig mennyország] - Egy helyi város segédlelkészének abból áll a tanítás, hogy a gyehenna tüzével riogat, és erre hivatkozva beleugat mindenki öltözködésébe és hajviseletébe. Ezzel valami miatt mégis akkora népszerűségre tesz szert, hogy a templomi elöljárója elküldi őt egy hónapra hittéríteni Mboko városába, amit egy erőszakos maffia tart uralma alatt, a bűnözés és nyomor melegágya, és emiatt normális ember önként be nem teszi oda a lábát. Itt a lelkészt természetesen az első percben kirabolják, és az egyetlen hely, ahol menedékre lel, az a helyi bordélyház, ahol a még szintén aktív madám veszi védelme alá. Az élete itt is ugyanabból áll, mint otthon, csak az itteniek nagyon nem vevők rá. Érdekes módon majdnem az egész hónapnak el kell telnie ahhoz, hogy észrevegye: az emberek nem gonoszságból, hanem adott szociális okokból lépnek a bűn útjára, ebből kifolyólag nem vádaskodásra vágynak, hanem megértésre, feltétel nélküli szeretetre és megbocsátásra - pont amiről Jézus tanítása is szól annak, aki a Bibliát nem csak lóbálja, hanem bele is olvas néha. Aztán a vége felé kiderül, hogy a lelkész gyerekkora szintén kapcsolódik a bűnös városhoz, de ezt a film már nem nagyon fejti ki. Meg kezd kialakulni valami plátói szál is a lelkész és a madám között, de ez is annyiban marad. De egyébként sem valami magas színvonalú semmilyen szempontból, ellentétben mondjuk a szomszédos Nigéria fentebb taglalt versenyművével.
Izgalom: [* ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Thaiföld: เพื่อน(ไม่)สนิท [(Nem) a legjobb barát] - Problémás kamasznak az egyetlen esélye a továbbtanulásra, ha egy rövidfilmes pályázattal bekerül egy menő filmes iskolába. Bár nincs hozzá se kreativitása, se affinitása, kapóra jön egy osztálytárs halálos balesete, aki épp röviddel azelőtt nyert meg egy novellaíró-pályázatot. Így magát a halott fiú legjobb barátjának hazudva felhasználja az ő művét, és meglovagolja a körülötte kialakult gyász-hájpot, meg persze az ezzel járó pénzjutalmat és ajándék számítógépet. Majd bekerül a képbe még pár, nemkevésbé amatőr segítő, és együtt belevágnak a projektbe. Aztán alkotás közben egyre több információ és réteg rajzolódik ki, amitől nemcsak a forgatandó film lesz egyre mélyebb, hanem a főhős fiú és barátai lelkivilága is. A feléig lemegy majdnem olyan bugyutába, mint az idei tajvani alkotás, de végül egészen szép felnövés-történet kerekedik a barátság és a gyász különféle formáiról.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Brazília: Retratos Fantasmas [Szellemképek] - Kleber Mendonça Filho rendező vall saját eddigi életművéről, különösen a 2013-as O Som ao Redor [Környező hangok]-ról - valamint életéről Recife városában, azon belül az egykori mozikról, például az ott jól hangzó Trianon nevűről. A trópusi ország három év után ismét dokumentumfilmmel jelentkezik, ráadásul ismét egy helyi filmes önvallomásával. Csak míg az tele volt rakva a rendező saját, addig megvalósulatlan ötletfoszlányaival, addig ez leginkább csak archív felvételek gyűjteménye. Így sajnos végül csak egy "régen minden jobbvót, akkor is, ha szarabb" mondanivalójú boomerkedést sikerült összehozni. Tökéletesen érdektelen.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Litvánia: Tu man nieko neprimeni [Semmire nem emlékeztetsz - angol címe: Slow] - Egy táncosnő és egy jeltolmács furcsa szerelme, ugyanis a férfi aszexuális, vagyis nem érez szexuális vonzalmat. A film mégsem arról szól, hogyan lehet szexmentes kapcsolatban élni, hiszen ennek ellenére azért megtalálják az intimitás és a kielégülés formáit. Sokkal inkább arról, hogyan tudja az ember elfogadni a másikat és önmagát egy párkapcsolatban - és érdekes módon ez az elfogadás éppen a nőnek megy jobban. Igazából nem is az aszexualitásról szól, szóval aki azt várta (mint én), hogy itt majd az LMBTQ-spektrum egy kevésbé ismert színének bemutatása következik, ami így lesz a svájci versenymű párhuzamos darabja, az lehet, hogy csalódni fog. Ugyanis egy sor másik személyes nünüke lehetett volna még a központi hangsúlyos, de korántsem áthidalhatatlan törésvonal - és éppen emiatt sikerült egy mélyen emberi, intim filmek készíteni, amiben nagyon sokan magunkra ismerhetünk.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
A bejegyzés folyamatosan bővül további filmekkel.
