Éhség (Hunger, 2008) – A hetvenes években az északír konfliktusban a bebörtönzött IRA-tagok magukat hadifogolynak tekintették, ezért – a genfi egyezményre hivatkozva – nem voltak hajlandóak a rabruhát fölvenni. Mást meg nem kaptak, ezért takarókba burkolózva éltek évekig, ez volt a híres „blanket protest”. Később, ellenállásukat megtörendő, nem vitték ki az ürítős táljukat, melynek tartalmát így celláik falán kenték szét - ez meg a „dirty protest”. Majd amikor ezután sem teljesítették követeléseiket, 1981-ben éhségsztrájkba kezdtek, a máig legendás Bobby Sands vezetésével. Ám ez a film nem nagyon szól a történelmi háttérről, sokkal inkább a bezártság, mindennapos brutalitás, embertelen körülmények, lelki-fizikai leépülés, valamint a borzasztó éh- és kínhalál megnyilvánulásairól – és az állandó, iszonyú csöndről. A csontvázzá fogyott Michael Fassbender arca tökéletes a szenvedéshez, így nem csoda, hogy Steve McQueen rendező a következő filmjében: a Shame-ben is őrá adta a főszerepet. Kemény alkotás, de aki bírja a börtönt és a hideget, az ezt is fogja.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Véres vasárnap (Bloody Sunday, 2002) – 1972. január 30-án, Derry városában az ír többségű köztársaságiak polgárjogi tüntetést tartottak, amit a brit hadsereg vérbe fojtott. A véres vasárnapnak és civil áldozatainak állít emléket a harmincadik évfordulóra készült mű. Az eseményeket eleinte Ivan Cooper (James Nesbitt), a tüntetést szervező szocialista politikus szemszögéből (vagyis háta mögül) láthatjuk, végül pedig mi is belekerülünk a vérengzés közepébe, érezve a menekülés lehetetlenségét és a mindent beterítő félelmet. A film közvetlen közelről, szinte valós időben, dokumentarista hitelességgel mutatja be a tragédia részleteit, és válik fájó emlékké a vásznon keresztül is.
Izgalom: [***] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Öt perc mennyország (Five Minutes Heaven, 2009) – Az északír konfliktus tetőfokán, a hetvenes évek közepén egy angol tinédzser megöl egy ír fiatalt, amit utóbbi öccse is végignéz. Az élet azonban még ennél is fanyarabb: a gyilkosból (Liam Neeson) később sikeres békeharcos lesz, az áldozat öccséből (James Nesbitt) pedig egy frusztrált figura, aki az egykori gyilkost okolja saját élete kisiklásáért, és azóta is csak a bosszú élteti. Harminchárom év elteltével egy tévéműsorban kell találkozniuk, de egyiküknek sem könnyű feladat szembenézni az emlékekkel és a lelkiismerettel. A kísérletet és A bukást jegyző Oliver Hirschbiegel ezúttal is kényes témához nyúlt, és sikerült is az (eddigi) utolsó jó filmjét összehoznia. A két, teljesen ellentétes, mégis borzasztóan hasonló karakter remekül kitölti a filmet, de a történelmi háttér sem csak öncélú díszlet.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [***]
Férfias játékok (Patriot Games, 1992) - A veterán terrorvadász (Harrison Ford) akkor is veterán terrorvadász, amikor éppen Londonban nyaral a családjával, és még egy merényelni készülő IRA-osztagot is fél kézzel lefegyverez. Ám az egyik rosszcsont (Sean Bean) meglép, és meg sem áll a líbiai sivatagig, ahol Kadhafi elnök biztosít a világ terroristáinak kiképzési lehetőséget. Emberünket ugyanis egy cél vezérli: bosszút állni az öccséért, aki a fenti akcióban halt meg. Ebből pedig - rokon-rokon alapon - az amerikai turista családját sem óhajtja kihagyni. Sima lövöldözős akciófilm, amiben két kemény fickó kergeti egymást mérgesen. Releváns információ legfeljebb a nemzetközi hálózatról szólhat, illetve a békülékenyek és keményvonalasok közötti ellentétekről. Egyébként bármilyen más konfliktusról is szólhatna, a lényeg az izgalom kilencvenes évekbeli szinten tartása. (Egy epizódszerepre beugrik az akkor még nem olyan híres Samuel L. Jackson, illetve aki még érdekes lehet, az a gyermek Thora Birch, aki hét évvel később, az Amerikai szépségben már a női idomait tette vizuális közkinccsé.)
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [ ]
Az ördög maga (The Devil's Own, 1997) - Ismét egy amerikai film, amiben a pozitív hős rendőrt ismét Harrison Ford játssza. Ám itt a nagyvárosi hős helyett már egy esendő embert látunk, aki az új idők új szeleivel szemben már egyre nehezebben tudja magát tartani, fizikailag és erkölcsileg egyaránt. Ő fogadja be - tudtán kívül - albérlőnek a New York-ba menekült, ifjú IRA-harcost, aki titokban fegyverkezéssel készül a belfasti visszatérésére. Ám közben összetűzésbe kerül a helyi fegyvermaffiával, ezzel pedig istápolója családját is veszélybe sodorja. Hiába a két férfi között kialakuló barátság, az igazság fényre kerülését és a szembefordulást már nem lehet sokáig halogatni. Addig pedig az IRA igen magas körökig felnyúló, külföldi hátországa is lelepleződik. A terroristát alakító Brad Pitt hallhatóan remekül kitanulta a jauízűen műparaszti ír tájszólást, Treat Williams hozta a jó svádájú maffiózót. Natasha McElhone már ekkor maxon tolta a modorosságot, de legalább Julia Stiles eredményesen próbálgatta tinédzser szárnyait.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Ronin (1998) - Ha már sztárparádé, legyen sztárparádé. Sok más erénye úgysincs a filmnek. Röviden annyi, hogy egy hangsúlyozottan ír nő (a mindig ripacs Natasha McElhone) magához rendel pár magányos akcióhőst (többek között Robert De Niro, Jean Reno, Sean Beam, Stellan Skargård alakjában), hogy hozzanak el neki egy táskát. Az egész film ennek a táskának a kergetéséről szól, Párizson és Nizzán át, rengeteg robbanással és lövöldözéssel, eső-hulló statisztákkal, elképesztő dramaturgiai hibákkal, és a misztikum ködébe burkolt forgatókönyvbeli hiányosságokkal. A végén meg az is kiderül, hogy mi köze volt ennek az egész hercehurcának magához az észak-írországi konfliktushoz, ha már bekerült a szórásba. Egyébként egy öncélú akciófilm, semmi más. Lapozzunk.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [ ]
Shadow Dancer (2012) – (Magyarországon „Kettős játszma” cím alatt vetítették, de DVD-n már a valamivel igényesebb "Árnyéktáncos" címmel jelent meg.) Egy sikertelen IRA-robbantási kísérlet után a brit szervek elfogják Colette-et, a kisgyerekes anyát, (a Birdman-ből vagy a Felejtésből esetleg ismerős Andrea Riseborough, végre nem szétsminkelve) és felajánlják neki: vagy kap pár évtized börtönt, vagy hazaengedik Belfastba, hogy onnantól kezdve hetente jelentsen - elsősorban a saját bátyjáról és öccséről (Domhall Gleeson), akik szintén aktív IRA-tagok. A tartótisztje egy talpig tisztességes, snájdig fiatalember (Clive Owen), aki komolyan gondolja az adott szavát, vagyis hogy besúgásért cserébe minden áron megvédi. De hamarosan szembesül a ténnyel: az MI5 belső játszmáiban ő maga is csak egy bábu, ahol bármikor hátba szúrhatják, és ahol az emberélet még kevesebbet ér, mint a likvidálandó terrorszervezetben.
Lassú, csendes film, kevés színnel és szóval, minimális aláfestő zenével és eső utáni napsütéssel. A történet politikai hátterébe csak messziről enged bepillantást, a kilencvenes években már a küszöbön álló béketárgyalásokról és az azt ellenző radikálisok vitájáról. Sokkal inkább szól a belső konfliktusokról, a családon belüli és kívüli, emberi viszonyokról, amiket leginkább a vásznon feszülő csönd súlyán lehet lemérni. A fentebb felsorolt színészeken túl a meglepetés-név Gillian Anderson-é, aki az X-akták után ismét ügynököt alakít, ezúttal a brit titkosszolgálatnál. Ő talán tényleg nem nagyon passzol ebbe a képbe, de a maradék szereplőgárda visszafogott, finom rezdülésekkel remekül bánó játékára nem lehet panasz.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Good Vibrations - A hetvenes évek elején nem éppen Belfast volt a világ legbiztonságosabb pontja: a hírekbe csak a mindennapos robbantásokkal tudott bekerülni, a helyi popkultúra valahogy elkerülte a világ figyelmét. Ekkor gondolta Terri Hooley, a nem túl ismert DJ, hogy jó ötlet lesz a címbeli néven nyitni egy lemezboltot a "bombák sugárútján", és a zenén keresztül újra összehozni a katolikus és protestáns ifjúságot. Majd amikor Észak-Írországba is betört a PUNK, Territ elkapta a gépszíj, és egy személyben lett a környékbeli bandák menedzsere, koncertszervezője, lemezkiadója, terjesztője és istápolója. Közben pedig bátran dacolt családdal, asszonnyal, bürokráciával, és olykor az utcákon aktívan zajló történelemmel is. Kicsit illúzióromboló, hogy a valóságban a húszas évei második felében járó Territ a jó negyvenes Richard Dormer játssza, szóval amolyan kései felnövés-történet is lehetne, ha a vásznon nem egy vén bohém botladozásait látnánk. Ám kétségkívül ez a legszórakoztatóbb film, ami valaha az észak-írországi konfliktusról, pontosabban annak egyik mögöttes szeletéről készült.
(Aki hozzám hasonlóan szereti a "valós személy vs. őt eljátszó színész" képeket, az örülni fog ennek és ennek.
Mellesleg a Good Vibrations lemezbolt, úgy tűnik, 2016 júniusában végleg bezárt. Mert minden szart letöltögettek. Szégyelljétek magatokat.)
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Áll még sorban pár mű a témában, valamikor ezekre is sor kerül, egy leendő harmadik részben.
