Szerettem volna még a legújabb Oscar-jelölések előtt megnézni az összes jelentősebb tavalyit. Ez sajnos nem sikerült, sőt eddig pont a győztes Oppenheimer maradt még ki, de addig is utólagosan itt van, ami van, véletlen sorrendben:
Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) - Martin Scorsese legújabb alkotása valós bűnesetet dolgoz fel: az 1910-20-as években olajat találtak a oklahomai oszázs indiánok rezervátumában, aminek köszönhetően soha nem látott jólét köszöntött a törzsre. Ez odavonzott egy William Hale nevű spekulátort (Robert de Niro) és családját, akik benősültek a gazdag indián családokba, újdonsült rokonaikat pedig kinyírták, hogy ők, és mindenekelőtt a helyi keresztapaként működő öreg Hale megszerezzék ezeket a földeket. Hogy ez az átverésekkel és mindenféle manipulációkkal hajtott folyamat hogyan kezdődött, sajnos nem tudjuk meg: csak onnantól szállunk be a történetbe, amikor is Ernest Burkhardt (Leonardo DiCaprio) hazatér az első világháborúból, és ő is beáll a nagybátyjához. Nem ő a legélesebb kés a fiókban, de fokozatosan egyre inkább a halál-olajbiznisz kulcsszereplőjévé és egyik fő tettesévé válik, miközben indián feleségét és közös gyerekeiket mégiscsak szereti - csak éppen a sógorai megölésében vállal aktív szerepet.
Ezt a kettősséget DiCaprio remekül hozza, miközben egy ékegyszerű figura emberi mivoltját is remekül kiemeli. Ő sokkal inkább megérdemelte volna a jelöltséget, mint de Niro, aki már kisujjból hozza a gátlástalan, álszent manipulátort, aki bármely két ismerősét seperc alatt kijátssza egymás ellen - márcsak mert láthatóan eleve olyan ostoba figurákkal veszi körbe magát, akik nem látják az első pillanatban, hogy az öreg Hale bármikor képes bárkit kinyíratni. És persze kiemelendő még Lily Gladstone is, aki nemcsak szintén kiválóan hozta a bízni akaró, labilis, jobbra érdemes asszonyt, de önmagában is egy különleges szépség, és az első őslakos, akit jelölnek legjobb női főszerepre. Scorsese pedig olykor brutális kegyetlenséggel állít emléket a gyilkosságok, meg egyáltalán a szélhámosság áldozatainak, valamint a húszas évek rezervátumi életének. (Oklahoma)
Izgalom: [* ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Maestro - Kétségkívül Leonard Bernstein volt a XX. század második felének egyik világszinten meghatározó zeneszerzője és karmestere, az Egyesült Államokban pedig a nemzeti komolyzene és kultúra zászlóshajója. Megérdemelt volna egy filmet, ami róla szól, de ehelyett Bradley Cooper (aki ezek szerint "rendezőként" is pont olyan csapnivalóan fos, mint "színészként" - itt most mégis mindkettőt magára osztotta) összecsapott egy borzalmat, amiben a legfontosabb kiemelendő mozzanat szerinte az, hogy Bernsteinnek voltak meleg pasi szexpartnerei. A másik legfontosabb a feleségéhez fűződő viszonya, a harmadik meg hogy a maszkmester egy az egyben lekoppintsa Bernstein arcát. Ja és közben írogatott zenéket is, meg olykor kalimpált a kezével frakkban, de ez a filmben abszolút csak háttérvonulat. (Nem, nem az a baj, hogy szó van benne Bernstein meleg kapcsolatairól, hanem hogy ez lett a film fő témája, miközben a valódi lényeg - a zene - totálisan elsikkad, háttérzajjá degradálódik.) Ahogy Bernstein kontrasztot mutatott az amerikai kommersznek, ez a fércmű pont úgy mutat a maga kommerszitásával kontrasztot Bernstein művészetének. Szégyen az egész, amitől sajnos még a nagyszerű Carey Mulligan és Sarah Silverman sem mentik meg. (Mulligan alakítása tényleg kiemelendő, akár Oscart is érdemelt volna ezért, de az biztos, hogy Coopert simán lejátssza a vászonról.)
Szó mi szó, a maszkmesternek tényleg sikerült a két főszereplőből olyan, hitelesen kinéző negyven-ötven-hatvanasakat csinálni, akikről nem ugrik le a smink meg a gumiálarc. Szóval a korhű látvány még a statiszták és a díszletek esetében is maradéktalanul sikerült - azonban ez nem tudja elvonni a figyelmet a hiányos tartalomról, konkrétan a forgatókönyv teljesen érdektelen és sehová nem tartó párbeszédeiről. (Pedig az egyik jelölést, a legjobb film és a két főszereplő mellett pont a forgatókönyv kapta, de nem igazán világos, mire.) Szóval volt itt egy remek lehetőség, hogy emléket állítsanak egy óriási művésznek, de sajnos ez teljesen el lett szalasztva, és aligha lesz erre több lehetőség. Ez a Bradley Cooper nevű tehetségtelen szélhámos pedig remélem, soha az életben nem merészkedik többé filmezés közelébe. (New York)
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Barbie - A habos-babos, rózsaszín, idealisztikus játékvilágban: Barbieland-en élnek a Barbie babák. Közülük mindnek van valami jellemzője, foglalkozása, amitől egyedi a Barbie-k világában. Aztán egyszer csak általános Barbie-t (Margot Robbie) elkezdik foglalkoztatni olyan kérdések, mint élet és halál értelme. Hogy rájöjjön, ezek honnan is jönnek, általános Ken-nel (Ryan Gosling) átmegy az emberek világába. Utóbbi szembesül azzal, hogy odaát a férfiak is lehetnek valakik, nem csak a nők kiszolgálói: így mire Barbie hazatér, Ken már az uralma alá vonta egész Barbieland-et, és bevezette a patriarchátust. Barbie harcba kezd Barbieland visszafoglalásáért, aminek a végén kiderül, hogy csak az akar uralkodni másokon, aki nem biztos saját magában. Közben a legfogalmatlanabb néző is megismerkedik a feminizmus alapjaival, ami teljesen hasznos, de az alapok szájbarágásánál és a "találd meg önmagad" tanulságánál nem nagyon megy mélyebbre.
Az a 2001: Űrodüsszeiát parodizáló bevezetőből is kiderül (ami a film legszellemesebb része), hogy a Barbie babák a maguk korában borzasztóan haladó találmánynak számítottak: egyrészt kiléptek abból a dimenzióból, hogy a játékbabák csak csecsemők lehetnek, akikkel csak babás-mamást lehet játszani - másrészt minden egyes külön karakterrel azt üzenték, hogy egy nőből az lehet, ami csak lenni akar. Viszont ezzel együtt teremtett egy másik irreális ideáltípust a kislányoknak, amivel szintén nemkicsi károkat okozott. Szóval a fenti mondanivaló mellett egyszerre állít emléket a Barbie műfajának, és él vele szemben kritikával, miközben csap neki egy óriási reklámot. A fenti nagy neveken kívül egy-egy epizódszerepben Will Ferrel, Michael Cera, Rhea Pearlman és Helen Mirren hangja is besegít. Greta Gerwig ezúttal egy nem túl bonyolult iparosmunkát készített, amiből sajnos viszont hiányzik mindaz az egyediség és szerethetőség, amit a korább munkáiban megismerhettünk. Viszont legalább a forgatókönyve kapott egy jelölést, volt benne még két színészi: egyik Ryan Goslingé, akinek az egyik dala kapott betétdalra jelölést - a díjat viszont szintén ezért a filmért kapta meg Bille Eilish. (Kalifornia)
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Téli szünet (The Holdovers) - Egy Új-Angliai bentlakásos fiúiskolába beköszönt az 1970-es karácsonyi szünet, mindenki megy, amerre lát. Kivéve öt diákot, akik különböző okokból nem mehetnek haza, a mogorva irodalomtanárt (Paul Giamatti), az afró szakácsnőt (Da'Vine Randolph), aki egyébként is az épületben lakik, és a szintén afró gondnokot. Aztán az öt diákból négyen elmennek az egyikükhöz. Az ott maradó egyetlen fiú és a tanár között pedig furcsa barátság szövődik: két különc ember, aki sehol sem tud igazán beilleszkedni, megismerik egymás világát, közben pedig - a másik két magányos emberrel közösen - igyekeznek bensőséges karácsonyt és szilvesztert teremteni. Körülbelül a Holt költők társasága kamaradrámában, ötvözve a mester-tanítványos road movie-kkal. (Habár elvileg az iskolában laknak, egy kis nemhivatalos nagyvárosi kirándulás nekik is belefér.) Kis aranyos, persze olykor kellően komoly darab, de azért nem egy nagy durranás. Nem igazán érthető, miért kapta a legjobb filmes jelölést, illetve Da'Vine Randolph mire kapta meg a legjobb nő mellékszereplő Oscarját. Amúgy Paul Giamattit is jelölték legjobb férfi főszereplőnek, miközben a forgatókönyv és a vágás is kapott egy-egy jelölést. (Massachusetts)
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Előző életek (Past Lives) - A kétezres évek elején Szöulban két kiskamasz között gyerekszerelem szövődik, de a lány hamarosan a családjával Kanadába vándorol. Tizenkét ével később ismét egymásra találnak online, de aztán ennek a szálnak is kurtán vége szakad. Újabb tizenkét év múlva, a jelenben már személyesen is találkoznak újra New Yorkban, de a nőnek akkor már van kinti férje, a pasas meg végleg rájön, hogy a nő életének már nem lehet a része. Persze fölmerül a "mi lett volna, ha", a férj meg érzékeli, hogy a másik két ember sztorijában nincs neki sok helye, de meglepetés lenne, ha végül nem a fennálló objektív valóság győzne. Szóval a sztori nem kínál sok meglepetést, de a főszereplők kémiája remekül átjön. Csajok fogják szeretni, a fiúk meg inkább saját régi balfa52kodásaikat láthatják viszont vásznon.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Szegény párák (Poor Things) - Egy őrült Frankenstein-szerű tudós (Willem Dafoe) alkot egy nőembert (Emma Stone), aki gyermeki tudatlansággal fedezi föl a zárt környezetét és saját testét. Egy idő után pedig a körülvevő világot is meg akarja ismerni, így első szóra világkörüli útra szökik egy egy imposztorral (Mark Ruffalo). Innentől elindul egy road movie, amiben találkozik két izgalmas várossal, sok érdekes emberrel és gondolattal, és persze a szex minden formájával. És persze emberileg is egy impozáns felnövéstörténetet jár be. Jorgosz Lantimosz görög rendező a bizarr filmes gondolataival vált világhírűvé, és mindezt ezúttal egy Wes Anderson-szerű steampunk környezetbe helyezte. Kár, hogy nem sikerült bele egyetlen szerethető karaktert sem alkotnia, ideértve a főhőst is. Bár maga a karakter ettől függetlenül jól sikerült, Emma Stone meg is kapta érte a legjobb női főszereplő Oscarját. És mivel Magyarországon forgatták, több ismerős helyszín is föllelhető benne, például a volt tévészékház, vagy a budapesti kilátás a várból. Tizenegy jelölésből négyet meg is kapott, amivel meglett a hatodik magyar Oscar is, Mihalek Zsuzsa díszletberendező munkájának eredményeképp. (London, Lisszabon, Párizs)
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Amerikai irodalom (American Fiction) - Az idősödő afroamerikai irodalomtanár és író Monk (Jeffrey Wright) rendre azzal szembesül, hogy senki nem kíváncsi a saját művészetére. Sőt a bőrszíne-származása-identitása miatt csakis fekete témákat várnak tőle, amire a mostani BLM-hullám miatt egyébként is nagy kereslet van. Azt is észreveszi, hogy mesterkélt mű-tájszólással írt afró-déli-gettós sablonokkal másokat az irodalmi világ a tenyerén hordoz, így ő dacból maga is ír egy ilyet álnéven. Ám a kiadó nem tudja, hogy ez csak paródia, így rögtön a fókuszba kerül, a kritikák az egekbe dicsérik, sőt még Hollywood is fölkapja. Monk meg persze már az elején fölfedte volna magát, de az ezzel járó hatalmas jövedelmet sem akarja föladni, főleg hogy családi gondjai miatt a kiadásai is hirtelen megnőnek. Így hát mások előtt eljátssza az álnéven alkotó körözött bűnözőt, miközben lehet sejteni, hogy az efféle hazugságok egyszer úgyis összeomlanak, és ki tudja, mit rántanak még magukkal. Mindenesetre kellemes, üdítő szatíra, ami görbe tükröt mutat a BLM-nek, a könyvpiacnak, és a feketék kirekesztése miatti kompenzációnak, ami sokszor hasonló skatulyázást és szabadságmegvonást eredményez. És persze van benne egy pofás családi és szerelmi szál is, amik némiképp lazítanak a komoly és abszolút aktuális mondanivalón. Öt Oscarra jelölték, például legjobb filmre és legjobb férfi főszerepre, és a legjobb adaptált forgatókönyv díját meg is kapta. (Massachussetts)
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [***] Mondanivaló: [***]
Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d'une chute) - A francia Alpokban élő íróházaspárból a férfi egy nap kiesik az emeletről, és meghal a hóban. A helyszínelés során fölmerül az idegenkezűség gyanúja, konkrétan hogy a felesége (Sandra Hüller) vágta fejbe és lökte ki. A nyomozás, meg az abból kialakuló bírósági tárgyalás fő tanúja pedig a közös kiskamasz, súlyosan gyengénlátó fiuk. Hogy ebből az esetleges gyanúból hogyan lesz vádemelés és bírósági tárgyalás, nem teljesen világos - mindenesetre a vád igen gyenge lábakon áll, az ügyész vért izzad, ahogy próbál bármit összekaparni a nő ellen, ráadásul még elképesztő genya is. Az ő karaktere talán túlságosan el is viszi a fókuszt, pedig a valódi lényeg, ahogy kirajzolódik egy narcisztikus és kölcsönösen bántalmazó házastársi kapcsolat. Inkább ezt kellett volna jobban kibontani, két és fél órába talán bővebben bele kellett volna férjen. Mert egyébként bírósági drámából lehet jót és feszültet csinálni, de ez így sajnos nem nagyon lett az.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Érdekvédelmi terület (Zone of Interest) - Rudolf Höss az auschwitzi haláltábor parancsnoka volt, és családjával (feleségével és számos gyerekével) együtt maga is a láger tőszomszédságában élt. A családi ház kerítésein belül (ami konkrétan a tábor szögesdrótos betonfalának volt a másik oldala) majdhogynem idilli körülmények uralkodtak: kulturált ház cselédekkel, kerttel, veteményessel, napraforgóval, üvegházzal. Eleinte a néző is csak ezt a harmonikus jólétet érzékeli, majd egyre több a zavaró tényező: a beszűrődő zajok, kiabálások, lövések, a gyerekekről az esti fürdéskor lejövő, majd a kádból kisikált hamuréteg, vagy a füstölgő nagykémény állandó látványa - majd idővel rájövünk, hogy lényegében az egész ottani létezés valójában erről szól, akkor is, ha a Höss-házaspár (Christian Friedel és Sandra Hüller, akik az Amour Fou után ismét együtt szerepelnek) erről látszólag nem akart tudomást venni. Valójában nagyon is tudomást vettek, és ezzel együtt rendezték be az otthonukat, amihez akkor is ragaszkodtak, amikor Hösst már áthelyezték.
A filmnek így nincs is kimondott cselekménye: leginkább ezt a nyomasztó állapotot mutatja be fokozatosan, ahol az emberek csak "adagok", a hatékony elégetésük csupán épületmechanikai feladat, a beérkező magyar zsidóság megsemmisítése egyszerűen "Ungarnsache" ("magyar dolog") - mindennek a közvetlen szomszédságában pedig teljesen normális dolog virágot öntözni és medencében csobbanni. Sőt idővel világossá válik, hogy maga a Höss-család is egy kollektíva, ahol anyanő és apaférfi közösen hajtják végre a gyereknevelés és otthonteremtés feladatát.
A Holokausztról 2024-ben akkor érdemes filmet csinálni, ha tud újat és mellbevágót mondani - és ez tud. Habár nem ez az első film, ami a Soá elkövetői oldaláról szól: pár éve például a belarusz színekben induló, szintén kiváló Perzsa nyelvleckék segített belesni a táborőrök belső világába. Ám erről a precíz, pontos, szenvtelen, tárgyiasító, fasiszta hullagyártási munkafolyamatról egyértelműen Örkény Tótékjának (filmes címén az Isten hozta, őrnagy úr!) dobozolása ugrik be, csak a komikus köntös nélkül.
Az utolsó jelenet (nem spoiler, mivel nem árul el semmi titkot) viszont nagyon el lett hibázva: az auschwitzi múzeum mai takarítóit láthatjuk, ahogy érzelemmentesen mozognak a kiállított emberi maradványok között, és rutinszerűen mossák a cipőkkel és levágott hajjal teli vitrinek üvegét. Ezzel a rendező, Jonathan Glazer szájbarágósan azt sugallja, hogy nekik Auschwitz ma ugyanúgy egy munkahely, mint ahogy az nyolcvan éve a náci gyilkosoknak volt. Így egyrészt méltatlan fénybe állítja azokat, akik éppen azért dolgoznak, hogy a történelmi múlt ne hulljon feledésbe, és ezáltal ne is ismétlődhessen meg. Másrészt amikor ezeket a lengyel asszonyokat lefilmezték, valószínűleg ők sem tudták, hogy a személyük ilyen kontextusba lesz állítva, szóval ez minimum etikátlan (vagy még inkább aljas) húzás volt velük szemben. Kár volt ezt a kiváló alkotást ezzel a befejezéssel elrontani. (Főleg, hogy legjobb filmnek is nevezték, így lényegében előre eldőlt, hogy a nemzetközi filmek versenyét is alighanem ez a mű fogja megnyerni, és tényleg.)
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
