Zupasta filmélményei

Ahogy arra számítani lehetett, kijöttek a jövő évi Oscar-kategóriák shortlistjei, így a legjobb nemzetközi filmé is. Nagyon örültem volna, ha a legjobb tizenötbe bekerül az előző részben taglalt bolgár Blaga leckéi, vagy a lentebb tárgyalt svájci Foudre, de a nepáli Halkarának vagy a jordán Inshallah a Boy-nak is simán lett volna itt helye, az indonéz Autobyographyról vagy az észt Smoke Sauna Sisterhoodról nem is beszélve. Az eddig látottak közül azonban ott van az ukrán 20 nap Mariupolban (ami nekem nagy favoritom, habár dokumentumfilm), a marokkói Mother of All Lies, az izlandi Isten földje, nagy örömömre a német A tanári szoba, az örmény Amerikatsi, a finn Hulló falevelek (az új Kaurismäki), valamint az olasz Io Capitano. Amiket pedig még kíváncsian várok, az Wim Wenders japán filmje: a Tökéletes napok, a tunéziai Négy nővér, a dán A fattyú Mads Mikkelsennel, a francia A szenvedély íze Juliette Binoche-sal, a Höss-családot bemutató brit Érdekvédelmi terület, (ezeket adják majd a magyar mozik is), a bhutáni The Monk and the Gun, a mexikói Tótem, vagy az Életben maradtak valós sztoriját újra feldolgozó spanyol La sociedad de la nieve. 

Svájc: Foudre [Vihar] - Fiatal apácát, egy tinédzser lányt hazaküldenek nyárra az évek óta nem látott családjához, hogy segítsen a betakarítási munkáknál, valamikor a XX. század hajnalán. Ekkor értesül nővére haláláról is, akinek feltűnően ridegen bánnak az emlékével: nem beszélnek róla, még a nevét sem ejtik ki. A húg a megtalált naplóból és elharapott félinformációkból rakja lassan össze, mi is történt a nővérével, és miért emlegetik még mindig az ördög szolgájaként. Annyi történt, hogy fölfedezte magának a testi örömöket és a falu három fiatal fiúját. Az Istent a jó szexben és a poliamoriában találta meg, ezt pedig abban a bigottan vallássérült közegben nem tolerálták. Amint a húg mindezzel képbe kerül, benne is eddig ismeretlen gondolatok és ösztönök kezdenek kifejlődni - aminek sejthetően szintén nem lesz jó vége. Az anya szerepében Sabine Timoteo, akit a lett Melanija történetében láttunk, meg egyszer-kétszer Szarajevóban is.

Az alpesi ország legtöbb nevezett alkotása németül van (vagyis annak helyi nyelvjárásában), szóval üdítő most innen francia nyelvet hallani. Még inkább különleges, hogy az LMBTQ+ skálának egy olyan színe kerül a palettára, amiről nem sok szó esik, ráadásul történelmi környezetben. Érdekes, újszerű, bátor, jól az eszközök - az élbolyban lett volna a helye.

 Izgalom: [*  ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [** ]

Szingapúr: 燃冬 (The Breaking Ice) [Forró tél vagy Megtörő jég] - Egy északkelet-kínai kisvárosban csapódik össze három fiatal: az egyik srác elszökik egy unalmas lakodalomból, és felkapaszkodik egy turistabuszra. Itt az idegenvezető lány egyből kiszúrja, és elhívja magához. Oda érkezik a lánynak egy másik fiúbarátja is, aki reménytelenül szerelmes belé. Ők hárman pár napot együtt töltenek a téli havas tájban: szórakoznak, inspirálódnak, és csupa olyat csinálnak, ami metaforikusan is ráhúzható az életükre. A messziről jött fiúnak az a kiszakadás, ha kicsit elbújhat a világ végére, az ottani fiúnak meg az lenne, ha új életet tudna máshol kezdeni. A lánynak pedig az, ha nem menekülne terhekkel teli, élsportolói múltja elől. Szóval a három ember kevés szóval is egymást inspirálja, és fejlesztenek maguknak némi jellemfejlődést is. A két fiú-egy lány felállás itt is megadja az alapvető feszültséget, akárcsak pár éve a dél-koreai Burning-ben, vagy az előző részbeli szlovén filmben - de Bertolucci Álmodozókjára is vannak benne utalások.

Elő szokott fordulni, hogy a szingapúri nevezés valahol tök máshol játszódik: tavaly például a koreai télben. Viszont most még annál is messzebb, ráadásul még több hó és fagy között, ami már kicsit sok, főleg egy trópusi szigetországtól. Látszólag szingapúri kötődése sincs, hiszen kínaiak játsszák kínaiul (és koreaiul), sőt a lány a hongkongi (és jelöltté vált) Better Days főszereplője. Viszont a rendezője az az Anthony Chen, aki korábban az Ilo Ilo-t és a Wet Season-t is magáénak tudhatja. Szóval kipróbált emberek, megbízható minőség, csupán a tempót és a tartalmi sűrűséget lehet nehéz megszokni. És a CGI-medve is hanyagolható lett volna.

Izgalom: [   ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [*  ]

Örményország: Ամերիկական (Amerikatsi) [Az amerikai] - A második világháború után Sztalinjóska hazahívta a Szovjetunióba azokat az örményeket, akik még az 1915-ös népirtáskor menekültek el, fűt-fát ígérve nekik. Jelen film főhőse Amerikából gondolta jó ötletnek a repatrializálódást. Aztán persze az extravagáns stílusával az első pillanatban kihúzza a gyufát a helyi hatóságoknál, így egyből kap tíz év börtönt kényszermunkával. Itt egyetlen vigasza, hogy a cellája ablakából pont rálát az egyik őr lakásának az ablakára, ahol így távolról is részese lesz mindennapjainak, házaséletének, örömeinek, bánatainak, és ahogy a rendszer az ő lelkét is fokozatosan megöli. Már párszor végignéztük, hogy az ember bezártságban, állandó megalázások közepén akkor tud szellemileg felszínen maradni, ha talál magának valami kapaszkodót: Az élet szép, Saul fia, Perzsa nyelvleckék, A temetetlen halott - vagy ez az Örm Örkény-egyperces. Itt is ezt látjuk, persze itt-ott többé-kevésbé hiteles fordulatokkal. Az ábrázolás nem túl kemény, kínzásokat és veréseket nem is mutatják direktben, szóval egy mindenki számára élvezhető történelemóra és emberi történet.

Egy borzasztó történelmi kort és élethelyzetet aránylag könnyeden, megfelelő mértékű humorral bemutató alkotás. Nem ad sok meglepőt, de még mindig jóval hitelesebb, mint pár éve a finn-észt A vívó, ami a sztálinizmust minden mozzanatában tévesen interpretálta, mégis bekerült a top kilencbe. Ráadásul most az ukrajnai háború miatt sem árt emlékeztetni a világot a szovjet-orosz rendszer elnyomó jellegére. Szóval, bár erősebb filmek lemaradtak, azért valahol mégis megérdemelten került be a legjobb tizenötbe.

Izgalom: [*  ]   Érzelem: [** ]   Humor: [** ]   Mondanivaló: [*  ]

Norvégia: A Föld éneke (Fedrelandet) - Elismert dokumentumfilm-rendezőnő hazalátogat a fjordokhoz, idős szüleihez. Ez remek alkalom bemutatni a világ tényleg egyik legszebb természeti táját, illetve megismerni a nyolcvannégy éves bácsi és felesége viszonyát az őket körülvevő környezethez. A film nagy része rendezés, kép és zene hármasával telik, mintha a Koyaanisqatsi újragondolása lenne - amikor meg nem a tájat nézzük, akkor kapunk érdekes gondolatokat életről, múltról, gyökerekről, párhuzamba állítva az emberi lét kicsinységét és múlandóságát a természet nagyságával és öröklétével. Mindezt egy olyan tájon, ahol ember megtanult a természettel összhangban élni - amikor meg mégis szembekerüknek, akkor is a természet kerekedik felül, például amikor egy lavina vagy egy hegyomlás maga alá temeti az ott élőket. Bár most már a természet is lassan vesztésre áll, hiszen a globális felmelegedés miatt a fjord és a jégtakaró is egyre följebb húzódik. Nyáron azért még kell a meleg pulóver.

Aki nem látott még norvég tájat élőben, annak mindenképpen ajánlom, mert tényleg csodálatos. De a kilátásban gyönyörködés azért még kevés ahhoz, hogy egy film, főleg dokufilm egy alapvetően játékfilmes kategóriában, különösebben versenyképes legyen. (Producernek egyébként Liv Ulmann és Wim Wenders van föltüntetve - utóbbinak ráadásul az új (japán) rendezése is szerepel ebben a kategóriában.)

Izgalom: [   ]   Érzelem: [*  ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [***]

Ukrajna: 20 nap Mariupolban (20 днів у Маріуполі / 20 Days in Mariupol) - Mariupol csaknem félmilliós tengerparti nagyváros - volt 2022 tavasza előtt, amíg a megszálló orosz hadsereg egyik első célpontja nem lett. Az orosz hadsereg civil célpontokat, lakóházakat, kórházakat támadott, dokumentálhatóan háborús bűnöket követett el. A dokumentáció pedig leginkább az AP hírügynökség stábjának köszönhető, akik a városban maradtak, filmeztek, felvételeik pedig bejárták a világot.

Ezek a száraz tények. Amit viszont ebben a nyers felvételekből készült másfél órás összeállításban láthatunk, arra nincsenek szavak. Pedig egy ilyen alkotást óriási szkepszissel kell nézni, hiszen tudjuk, hogy milyen könnyű vérző emberek és síró gyerekek látványával manipulálni, részvétet kelteni, dühöt generálni, majd azt a kívánt irányba terelni. (Néhány éve például a Donyeci történeteket ugyanitt súlyosan lehúztam - ahogy a pallywoodi alkotásokat is, lásd az öttel föntebbi versenyművet.) De amit az AP riportere, Msztyiszlav Csernov bemutatott, azon nincs semmi manipulálható. Az úgy ott az, ami. És ennél többet nem lehet erről szavakkal elmondani, mert a borzalomra nincs. (És elfogultsággal se lehet vádolni, ugyanis bemutatja azt is, amikor a helyi rendőrségnek a saját polgári lakosságával szemben kellett fellépnie.)

Nemsokkal később Mariupolt az orosz hadsereg elfoglalta, azóta remélhetőleg legalább nyugalom van - már annak a pár tízezer embernek, aki nem menekült el, és az otthona is lakható maradt, meg egyáltalán még él.

A shortlistre kerülés után a jelöltségét is biztosra veszem, de talán az az idő is eljött, hogy a nemzetközi filmek kategóriáját végre egy dokumentumfilm nyerje meg.

(A pontszámok ennél a műnél teljesen értelmetlenek és méltánytalanok lennének.)

Utóbbi két művet a Verzió Filmfesztiválon egyazon nap, egymás után láttam. Bár ennél több közük nincs egymáshoz, a szembeállításukat nem tudom elkerülni. Félelmetes, hogy Európa két végében mennyire másképp élnek az emberek, és mennyire mást tartanak fontosnak elmondani. Az egyik helyen idős emberek szép tájakon csendesen eltávoznak - a másik helyen meg háborús hullák hevernek mindenfele, köztük gyerekek és várandós anyák, az élők meg soha nem tudhatják, hogy ők mikor fognak ugyanott feküdni. Remélem, hogy egyszer majd Ukrajnában is nagyon szép filmeket fognak majd forgatni hegyekben túrázgató, békében megőszült aggokról. De amíg ez nincs így, addig a skandináv jólét közepén történő filozofálgatás kábé hidegen hagy.

Malajzia: Tiger Stripes [Tigriscsíkok] - Kiskamasz lánynak megjön az első menzesze. Mivel ott sincs az iskolában szexuális felvilágosítás, az addig lázadó és hangadó lányt a többiek hamar kiközösítik. Ráadásul a témát otthon is tabuként kezelik, hárpia anyja meg elintézi azzal, hogy "tisztátalanság". Ha ez nem lenne elég, a lány maga is furcsa elváltozásokat tapasztal a testén: haj- és körömhullás, kiütések a bőrön, szőrnövekedés, indulatok, dühkitörések - emellett kiélesedett érzékek, fizikai erő, és éhség a nyers húsra. Szóval olyasmi, mint A légyben, csak itt mintha valamilyen vadállattá alakulna át, ahogy arra a cím is utal. Aztán az iskolában a többi lányon is valamiféle tömeghisztéria kezd úrrá lenni, aminek kezelésére elhívnak egy neves démonűzőt. Az egész történet nyilván a nőiség, ösztönök és érzelmek szabadságvágyának a metaforája: "feminista testhorror" a Carrie, Az ördögűző, meg a délkelet-ázsiai horror műfajának a keverésével (mint amilyen itt is volt a thai Szen kraszú, a Ráng szong, vagy a szintén maláj Roh). Ha pedig leválasztjuk a horroros réteget, akkor olyasmit kapunk, mint az indonéz Yuni. 

Bár nem vagyok benne biztos, hogy a lakosság felét kitevő nőtársadalom tényleg ennyire magára hagyja a kamaszlányokat ezekben az intim témákban, de a sztoriban minden bizonnyal Amanda Nell Eu író-rendezőnő saját élményei is benne vannak. Ráadásul olyan jól sikerült, hogy saját hazájában csak cenzúrázva vetítik. (Muzulmán országokban előfordul, hogy neveznek egy filmet, amit otthon aztán betiltanak, mint például legutóbbi két pakisztáni versenyművet.) Pedig így is egészen lazán, éppen kamaszokra szabva szól erről a témáról, meg egyébként is egy nézhető, aranyos alkotás.

 Izgalom: [** ]   Érzelem: [** ]   Humor: [*  ]   Mondanivaló: [*  ]

Olaszország: Io Capitano [Én lenni kapitány] - Két naiv szenegáli kamaszfiú arról álmodozik, hogy Európába megy, és onnan csinál majd világhírnevet. Egy darabig eljutnak kenőpénzzel és embercsempészekkel, átmennek a Szaharán, sok szenvedésen és borzalmon, börtönön és kínzókamrán, elszakadnak és újra összekerülnek. A film az egyikükre fókuszál, aki eleinte nem is igazán akar menni, de aztán egyre inkább megtanul felelősséget vállalni a döntéseiért, magáért, másokért, végül egy hajónyi emberért. "Róhatt migráncsok, fulladnának a tengerbe" típusú, xenofób türhőknek nem ajánlott, de akiben van emberi együttérzés, ebben a történetben megláthatja az emberségesség és a felnőtté válás történetét. Európa egykori filmes nagyhatalmától az utóbbi időben nem ritka, hogy nem hazai témákkal indul. A hasonló tengeri hányatattásokat a Tűz a tengeren már megmutatta (illetve a svájci Eldorado), de a Ciambra is elég sokat játszódik afrikai bevándorlók között. Ezúttal a Dogman és a Gomorra rendezője nyúlt a témához, és hozott ki a témából valami felemelőt. Továbbá aki szereti az afrikai világzenét, az a muzsikában sem fog csalódni.

Az olasz filmművészet már régen nem tündököl egykori fényében, valahogy mégis becsúszik egy-egy jelöltség, vagy pont tíz éve az eddigi utolsó Oscar A nagy szépséggel (ami számomra nem is volt teljesen érthető). Ez viszont most megérdemelten van a legjobbak között.

(Megtekinthető Vimeo-n sokféle felirattal, például angollal.)

  Izgalom: [***]   Érzelem: [** ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [*  ]

Ausztria: Vera - Persze így sem maradunk olasz film nélkül, közös szomszédunk ugyanis a Tizza Covi-Rainer Frimmel rendezőpáros legújabb alkotását nevezi, ami teljes egészében Rómában játszódik, és olaszul beszélnek benne. Főszereplője Vera Gemma színésznő, aki egy fiktív történetben bár, de önmagát alakítja. A híres Giuliano Gemma színészóriás lányaként született, de apja sikereit közel sem érte utol, pedig még az arcát is szétplasztikáztatta. Így ötvenen túl se kutyája, se macskája, csak temérdek pénze (alighanem az örökségből), és próbál kötődni különféle emberekhez. Sofőrje balesetet okoz egy tízéves kisfiúnak, akit az édesapja egyedül nevel, és a nagymamával együtt laknak egy nem túl komfortos bérlakásban. Vera kötelességének érzi, hogy segítsen rajtuk, és valamelyest családra is lel bennük. Ám ez így önmagában is elég törékeny felállás, és a férfi gyanús viselkedése is megnehezíti a tartós jövőben gondolkodást. Ám Verában már feléledtek az anyai ösztönök egy olyan gyerek iránt, akihez igazából semmi köze. Dokumentarista alkotás, központban egy kifelé erős, de belül borzasztóan sebezhető női karakterrel, aki értelmet keres az élete hátralévő részének. A felhozatalnak mindenképpen egy érdekes és kibeszélendő darabja.

(A filmet Budapesten nyilvánosan az Olasz Kultúrintézet és az Osztrák Kulturális Fórum közös rendezvényén vetítették.)

Izgalom: [*  ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [** ]

Nepál: हलकारा (Halkara) [A postás] - Egy falusi férfi beáll helyi postásnak, mivel az elődje elment dolgozni a Közel-Keletre, akárcsak a környék összes fiatal férfija. Ismerve az ottani munkakörülményeket, sokan közülük csak koporsóban térnek haza, vagy még úgy se, hanem csak nyomtalanul eltűnnek. Ezért minden helybeli családnak, szülőnek, feleségnek, gyermeknek valóságos ünnep, ha a postás levelet hoz onnan - főleg, ha fel is olvassa, ugyanis azt se mindenki tud. Az új postás munkája tehát nagy felelősséggel jár, ám első napján az országúton kirabolják, a leveleit pedig széthordja a szél. Próbálja helyrehozni, a leveleket nagy nehezen összeszedegeti, egy vízben elázott darabot pedig megpróbál lemásolni tiszta papírra. Az pedig egy fiatalasszonynak szól, aki két éve hiába vár levelet férjétől. A levél tartalmát a film csak sejteti, de a postás előtti dilemma így is adott: hagyja-e a nőt reménykedni, vagy éppen okozzon-e neki fájdalmat - egyben fölfedve, hogy elolvasta a rábízott levelet? A helyzetet bonyolítja, hogy kettejük között lassan valami plátói is alakul, miközben a postás előző felesége halálán se lépett még túl.

Néhol kicsit negédes, de összességében meglepően komplex és emberi dráma egy olyan országból, aminek a filmipara eddig leginkább Bollywood egy nyúlványaként működött. (Igaz, a filmes sajtó már a tavalyi Butterfly on the Windowpane-re azt írta, hogy az a nepáli film megújulása.) Itt az olykor túláradó háttérzenén kívül minden rendben van: árnyaltak a karakterek, emberiek a párbeszédek és a konfliktusok, és van benne rendes jellemfejlődés. Igaz, az alaptéma egy régi klisére épül: amíg a férj a háborúban harcol (ehelyett van most külföldi vendégmunka), addig a feleség otthon egy másik férfihoz kerül közel: Szarvasvadász, Hazatérés, Testvéred feleségét, vagy a tavalyi norvég Háború a tengeren. Az ismerős alaphelyzet viszont remekül működik: pofás romantikus dráma jön ki belőle, ami egyúttal korunk egyik aggasztó jelenségére: a Közel-Keleten (például a katari foci-vb építkezésein) dolgozó ázsiai vendégmunkások, valamint az otthon hagyott családjaik helyzetére is reflektál. A legjobb nepáli, amit valaha láttam.

Izgalom: [** ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [** ]

Lengyelország: Parasztok (Chłopi) - A Loving Vincent alkotóinak új egészestés animációjával kapcsolatban egy kérdésem volt előre: vajon itt is indokolt dramaturgiailag a lengyel irodalom nagyszabású darabját éppen olajfestmény-animációba önteni? Hiszen míg egy van Goghról szóló alkotás esetében, aminek fő célja a holland festőóriás műveinek a megelevenítése, ez teljesen érthető. De vajon most mi lesz benne az, ami szükségessé teszi ennek a technikának az alkalmazását, főleg, hogy előtte úgyis le kell forgatni élő szereplőkkel, és csak azután kockáról kockára átfesteni?

A Loving Vincent gyenge pontja a cselekmény volt. Jelen esetben az alkotók, a lengyel-angol Welchman-házaspár már nem bízták a véletlenre: Władysław baby don't hurt me Reymont Nobel-díjas regényét vették alapul. Ez a cári időkben játszódik, és egy falusi lányról szól, akit hozzáadnak a helység legmódosabb gazdájához - mindezt akaratán kívül, de azért nem is nagyon ellenkezik. Közben viszont a gazda fiával is viszonyba kezd, aki maga is nős ember. Szóval mer szabadon szeretni, de inkább csak hagyja magát kihasználni, és sodródik a sorsával. Aztán amikor a férje halála után öntudatra ébredne, már késő: a gazda gyerekei kiszekálják az örökségből, a falu szemében pedig ő lesz a közellenség. Remekül ki lehetne elemezni a folyamatot, ahogy egy év alatt idáig eljut, de ez nem a film, sokkal inkább az alapjául szolgáló regény érdeme.

Ami önálló gondolat talán mégis van benne: remekül kiemeli a patriarchális férfiállat pusztító mivoltát, és olyan jól árnyal mindenkit, hogy nem hagy egyetlen pozitív szereplőt sem - így viszont senkivel nem is lehet azonosulni. Leginkább zavaró azonban az egész mű skanzen-szaga: a környezet eléggé múzeum-szerű, a lengyel parasztnők meg végig a legszebb ünneplőjükben és nyakláncukban élik világukat. Nem beszélve a szépen kiszedett szemöldökökről és műszempillákról. (Hofi Géza mondta bő félévszázada a Rúzsa Sándor-sorozatról, hogy a betyárok már akkor Bécsbe jártak műszempilláért. Ezek szerint a lengyel parasztok is.) Egyébként (és itt a válasz a fenti kérdésre) néhány vágókép kivételével semmi olyan nincs benne, ami sima élőszereplős filmként ne működött volna ugyanúgy.

(A budapesti mozik december 7. óta adják.)

Apdét: A Nők Lapja Café készített egészen jó interjút az alkotókkal. "Csak olyan történetet érdemes olajfestmény-animációval elmesélni, ami jobbá válik tőle. (...) A Parasztoknál azért adta magát, mert a regény leírásai nagyon festményszerűek."

Izgalom: [*  ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [*  ]

Jordánia: إن شاء الله ولد (Inshallah a Boy) [Ha Allah úgy akarja, fiú lesz] - Apuka hirtelen meghal, így a fiatal anyuka egyedül marad kislányával. Ha még ez nem lenne elég: kiderül, hogy adósságokat hagyott maga után, ráadásul a helyi törvények szerint ha a halottnak nincs fiúgyermeke, akkor a vagyona felét a testvérei öröklik, ideértve a lakást is, amire az egyik sógor már szemet is vetett. A fiatal özvegynek tehát egyetlen esélye az lenne, ha kiderülne, hogy néhai férjétől terhes maradt, ráadásul egy fiúval. El is kezdi az improvizatív hazudozást, amivel egyre mélyebbre keveri magát a kellemetlen és visszafordíthatatlan helyzetekbe (ahogy az lenni szokott), miközben csak nyugodtan szeretne élni. Érdekes, fordulatos, de (a végét leszámítva) realista alkotás, ami - négy palesztinos nevezés után - ezúttal végre az ammáni hétköznapok világában játszódik. A főbb szerepeket ráadásul izraeli és libanoni arab színészek játsszák, mint például a Betlehemből vagy a Homokviharból is ismert Hitham Omari.

Izgalom: [** ]   Érzelem: [** ]   Humor: [*  ]   Mondanivaló: [** ]

Észtország: Smoke Sauna Sisterhood [Szauna-testvériség] - A Baltikum és Skandinávia határán fekvő országban évszázados hagyománya van a szaunázásnak. Ez a nap végi pihenés, kikapcsolódás, lelassulás, testi és lelki megtisztulás helye, ami a nőknek safe place-ként is szolgál. Ez a dokumentumfilm egy olyan női közösséget mutat be, akik a szaunát valamiféle kollektív pszichoterápiaként is használják: itt mesélnek egymásnak múltjukról, jelenükről, életükről, szomorú és néha vidám kalandjaikról. Van szó gyerekkorról, szülésről, önképről, elfogadásról, szexualitásról (és ezeknél keményebb dolgokról, csak nem akarok spoilerezni), büszkeségeikről, szégyeneikről, olykor elég megrázó módon. A műben elmesélt történetek önmagukban is teljesen megállnák a helyüket, de a képi világ egy végtelenül meghitt, intim környezetet ad hozzá. Olyannyira, hogy a szereplő nők közül csak kettőnek látjuk az arcát, miközben a testük egyéb részeit mind megmutatják. (Hasonló szép akt-tanulmányok készülnek a női testről, mint a fenti svéd alkotásban a férfiról.) Alapvetően egy nőkről, nőktől, nőknek, nőkbe, nők által készült alkotás, férfiként a néző kicsit érezheti, hogy egy olyan helyre csöppent, ahol semmi keresnivalója. De éppen ezért kell nagyon megbecsülni, hogy most végre beleshetünk a nők belső titkos világának a legmélyebbik katlanjába.

(Budapesten januárban láthatjuk a Mozinet Filmnapok keretében, majd februártól a mozikban rendesen.)

Izgalom: [   ]   Érzelem: [***]   Humor: [*  ]   Mondanivaló: [** ]

Dánia: A fattyú (Bastarden) - Szélesen hömpölygő, színes, szélesvásznú, romantikus, kosztümös dráma, ami a jütlandi lápokat a XVIII. században megszelídítő Ludvig Kahlen (Mads Mikkelsen) munkájának állít emléket. A kemény és edzett egykori katonatiszt úgy dönt: megpróbálja a lehetetlent, és kolóniát létesít egy addig terméketlennek bizonyult vidéken. Ezzel viszont magára haragítja a környékbeli Schinkel nagybirtokost, aki magának szeretné a területet, és ennek válogatás nélküli eszközökkel ad nyomatékot. Ő egyébként a megtestesült gonosz, egy igazi türhő és szadista állat, akiből valószerűtlenül hiányzik minden emberi vonás, de ebben a szerepkörben a karaktere legalább jól ki van dolgozva, talán a legjobban az egész filmben. Kehlen pedig alapvetően a pozitív hős, aki többnyire küzd és kitart egyenes derékkal, de azért ő is hoz erősen vitatható döntéseket, amik árnyalják az alakját, és pont így passzol a kiszámítható klisébe. 

Az egyik cselekményszálban pedig visszaköszön Nikolaj Arcel párral ezelőtti, másik kosztümös-romantikus filmje, az Oscar-jelölt Egy veszedelmes viszony is, bár ez most annál már jóval komplexebb. Az érzelmeket jól mozgatja, a műfajban egészen hatásosra sikerült. Az idei felhozatalból leginkább a lengyel Parasztok fő vetélytársa volt, csak az nem jutott be a legjobb tizenötbe, ez meg igen. (Meg biztos jól nézett volna ki ez is festve, de minek?)

A színészek Mads-on kívül már az új generáció arcai, de aki látott már két másik dán filmet (például a Q ügyosztály-részeket, amiket szintén Nikolaj Arcel írt vászonra), annak egészen biztos lesznek ismerős arcok.

(Nálunk hivatalosan februárban mutatják be, addig is lehet látni itt-ott premier előtt.)

Izgalom: [***]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [*  ]

Törökország: Elszáradt füvekről (Kuru Otlar Üstüne) - Nuri Bilge Ceylan legújabb művének a központi figurája egy negyven körüli tanárember, aki az állami-politikai-oktatási rendszernek részben áldozata: naponta a bőrén érzi a fentről ránehezedő nyomást, hogy a hatalom őt ide-oda helyezheti, meg pontozgatja, és az alapján dől el, hogy ki kerül Isztambulba, és ki a kurdisztáni hegyekbe, a vidék mélyére, ahol a film is játszódik. Másrészt meg ugyanennek a rendszernek a része, ugyanis ő maga is ugyanazt a manipulatív hatalomjátékot űzi diákjaival és kollégáival szemben. Kezdetben időben ő maga is nagy reményekkel indult a pályán, de a valóság végül minden érzékenységet és szolidaritást kiölt belőle. Amolyan III. Richárd-figura, aki saját deprivált helyzetére és az élet kegyetlenségére reagálva dönt úgy önként, hogy gazember lesz.

A diákjait hol kemény fegyelmezéssel, hol kivételezéssel és kisebb ajándékokkal irányítja, ami természetesen ott is tilos, de ugyanilyen természetes, hogy az írott szabályok és a valós normák eltérnek egymástól. Így amikor egy öntudatosabb diákja följelenti, akkor is mindenki azért kér elnézést, hogy az ügyet nem sikerült eltussolni, és a törvények szerint eljáró kolléga kapja a szemrehányást, meg hogy "ne bújjon a szabályok mögé". A lényeg, hogy főhősünk is új fokozatra kapcsol aljasság terén, és hogy ebből a helyzetből is jól jöjjön ki, főleg hogy áthelyezzék valami rangosabb helyre, még gyorsan kijátssza egymás ellen pár ismerősét és átgázol néhány emberen.

Egy adott ország társadalmát leginkább az iskolarendszeren keresztül lehet leképezni, idén erre tett kiváló próbálkozást a német A tanári szoba is, de annyi más példa mellett nekem a pont tíz évvel ezelőtti, szlovén Osztályellenség jutott leginkább eszembe. A bő három órás hosszúságot leginkább az indokolja, hogy jó pár jelenet és hosszú beszélgetés egy az egyben, real time-ban szerepel a filmben, amitől a ritmus nem akad meg, legfeljebb a befejezés felé tűnik már kicsit hosszúnak. Ettől eltekintve a Cannes-i állva tapsolás és Arany Pálmára jelölés után itt is sokan az élvonalba várták, így a legjobb tizenötből való kimaradása némileg meglepetés.

(Október végén mutatták be a Tanítanék filmnapokon, a mozikban rendesen 2024 márciusától adják, addig pedig premier előtti vetítéseken lehet elcsípni.)

Izgalom: [*  ]   Érzelem: [*  ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [***]

Nigéria: Mami Wata [Vízanya] - Az óceánparti falu emberemlékezet óta a helyi vízistennő, Mami Wata kultuszát követi, aminek papnője (vagyis "közvetítője"), Mama Efe a közöség vezetője is egyben. ("Wata"=water, a helyi pidgin nyelvben.) Egészen amíg a helyi lázadók át nem veszik a hatalmat, és bár ígérnek áramot, vezetékes vizet, utat, kórházat, iskolát, valójában csak a saját rémuralmukat építik ki. A papnő két lánya elmenekül, de rajtuk a sor, hog visszaszerezzék a hatalmat és helyreállítsák a falu korábbi békés rendjét. Minimalista, mégis fordulatos és lendületes alkotás, egyben jól körbejárja a mindenkori afrikai dilemmáját: a békésen vegetáló, fejlődésképtelen törzsi társadalom, illetve az annak lebontásával járó terror és káosz közötti választási lehetőséget. A fekete-fehér kópia egyrészt időtlenné teszi, másrészt nagyon szépen kiemeli a fekete bőrön a fehér testfestést, és a helyi folklór egyéb elemeit. A forgatókönyv, de még az alakítások is teljesen rendben vannak. Minden bizonnyal ez Nollywoodnak egy kifejezetten exportra gyártott alkotása, de azon belül mindenképpen elérte a minőségi csúcspontot. Sokan ezt is a shortlistre várták, és lett is volna rajta helye.

Izgalom: [***]   Érzelem: [** ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [***]

Mexikó: Tótem [Tóth M.] - Hétéves kislányt az édesanyja beadja a rokonokhoz, akik éppen végstádiumű rákbeteg édesapja születésnapi ünnepségére készülnek. A család minden tagja másképp birkózik meg a halál jelenlétével: az apuka nővérei a lelki terhüket a parti szervezésével vezetik le, a mogorva nagypapa viszont leginkább távol maradna az egésztől. A kislány pedig elkezdi magában föltenni élet és létezés alapvető kérdéseit, amik aztán annyiban is maradnak. Olyasmi, mint pár éve a spanyol 1993 nyara, szintén végtelenül unalmas kiadásban. Mert vannak azok a filmek, amikben nem történik igazából semmi, mégis jó nézni a szereplőket, mert a pillanatképben is megy valamerre a történet - de itt semmi ilyesmit nem érzékelni. A karakterek fentebb említett leosztása esetleg érdekes lehet, de a köztes műsoridő valahogy nem ránt annyira be, mint például a tavalyi Alcarrás-ban - legfeljebb a legvégén, de akkor már késő. Ugyanez a rendezőnő művelte pár éve a La camarista című hámozott lufit is. Most valamit mégis eltalálhatott, mert fölkerült a shortlistre (mexikói film zsinórban negyedszer), bár ennek oka nem teljesen világos.

Izgalom: [   ]   Érzelem: [** ]   Humor: [*  ]   Mondanivaló: [*  ]

Hollandia: Zoete dromen [Édes álmok] - A késő-XIX. vagy kora-XX. századi Indonéziában - vagyis akkoriban Holland Kelet-Indiában - élő holland nagybirtokos meghal. Fia megérkezik az óhazából, várandós feleségével, hogy a cukorültetvényt a gyárral mielőbb eladja, és menjenek is haza mindahányan. Ám kisvártatva kiderül, hogy a végrendeletben az öreg mindent a helyi cselédétől, balkézről született kiskamasz fiára hagyott. A törvényes gyereknek, várandós feleségével meg így annyi pénze sincs, hogy hazamenjenek. Szóval akaratukon kívül össze vannak zárva a hellyel és a körülményekkel, ami remek alkalmat ad a bent élők bemutatására: például az idős özvegyére, akinek esze ágában sincs otthagyni élete munkáját. A fiáéra, akinek a szabadelvű, modernista frázisai mögül minduntalan kibújik az egoista akarnok. Az ifjú feleségéére, aki nemcsak a trópusi éghajlatból akar szabadulni, hanem a rossz házasságából legalább annyira. A cselédére, aki egyrészt szeretne kitörni az őslakos-létből, másrészt gyereke jövőjéért minduntalan megalázza magát. Vagy a gyerekére, aki egyébként is abban a korban van, amikor az ember belső világa gyökerestől átalakul, és ez nagyon jól interferál a külső változásokkal. Például mert a helyi munkások is mozgolódni kezdenek, szóval lehet sejteni, hogy nemsokára semmi se lesz ugyanaz.

A mű igazából az egész gyarmatosításnak és annak elmúlásának a metaforája, és utólagos görbe tükör a holland arisztokráciának. Mindez szatirikus elemekkel, szóval az egészet még egy nagyon visszafogott humor is átszövi. Az operatőri munka nagyon jól játszik az alsó-felső állásokkal, a szuggesztív zene pedig még valamiféle szürrealista jelleget is kölcsönöz a darabnak. Kétségkívül az elmúlt évek egyik legjobb holland nevezése, és nagy kár, hogy nem került be a legjobb tizenötbe.

Izgalom: [** ]   Érzelem: [*  ]   Humor: [*  ]   Mondanivaló: [***]

Spanyolország: A hó társadalma (La sociedad de la nieve) - Ha máshonnan nem, az Életben maradtak-ból közismert az uruguayi rögbicsapat története, ami 1972-ben repülőgéppel lezuhant az Andokban, és néhányan a csodával határos módon éltek túl. Az természetesen mindenkinek megvan, hogy a halott társaikat ették meg, de a történet ennél azért komplexebb. Önmagában maga az alaphelyzet, hogy sivár hegytetők között, tökig érő hóban, állandó mínuszfokban (főleg éjszaka), a világtól elzárva, egy félbetört repülőroncsban rekednek összezárva élők, halottak és sebesültek, akik közül borítékolhatóan még jó páran meg fognak halni, az élők szeme láttára - nos ez eleve elég súlyos. Plusz a pszichológiai része, leginkább hogy az ember ne őrüljön bele a szituációba. Meg az állandó reménykedés, vagy éppen reményvesztettség, és persze megbirkózni az emberhús-fogyasztás tudatával, ami még csak nem is biztos, hogy elég lesz az életben maradáshoz.

Tévedés ne essék: ez nem az Életben maradtak remake-e, hanem ugyanannak a történetnek az elmesélése, csak másképp. És nem csak az abból még kimaradt mozzanatok miatt volt érdemes ismét ehhez a témához nyúlni, vagy mert most a végén a megmentésük is jobban ki van bontva. Hanem például a sokkal durvább és valóságosabb megjelenítésért. (A horzsolásmentes, mindig frissen fésült Ethan Hawke valóban nem volt túl életszerű.) Meg aztán az is sokat tesz a hitelességhez, hogy az amerikai filmmel ellentétben itt legalább spanyolul beszélnek egymással. De a fő koncepcióbeli különbség, hogy míg az Életben maradtak sokkal inkább a fizikai túlélésre koncentrált, ez az új alkotás a dolog pszichológiai vonzatait járja jobban körbe: például jóval több benne a személyes beszélgetés és a lelkizés. Meg az egész képi világ jóval kaotikusabb és szubjektívebb: több a közeli kép, így a néző is folyamatosan be van velük zárva az adott a helyzetbe.

És ez a film gyengesége is: jó, ha a film bevonja a nézőt, de az már nem, ha a szereplők nyomorúságát egy az egyben átterheli. Miközben a két és fél órának kábé a kétharmada is éppen elég lett volna, hogy amit akar, azt átadja. Az élethűség is előny, de a szájbarágósan naturalista ábrázolás már olykor szenvedéspornóba csap át. Szóval érthető, hogy miért került be a legjobb tizenötbe, és alighanem a jelöltek között is ott lesz, de messze nem az idei felhozatal legjobb darabja.

Izgalom: [** ]   Érzelem: [** ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [*  ]

Szerbia: Што се боре мисли моје [Miért küzdenek a gondolataim?] - Az önmagában is rímelő cím Obrenovics Mihály (Mihailo Obrenović) szerb fejedelem egy nótája, aki az uralkodás bokros teendői közben verseket is költött. A magyar Wikipédia szerint "a jogrendszer megreformálása, a választási törvények megváltoztatása, és 1861-ben – orosz felszerelési segédlettel – reguláris hadsereg szervezése foglalta le idejét. 1862-ben állami jelzálogbankot alapított, majd 1864-ben létrehozta a Szerb Tudományos Társaságot. 1868-ban megszervezte az első szerb pénzrendszert a középkor óta, nemzeti színházat is alapított". Ezek közül valahogy egyik se fért be a róla szóló két és fél órába. Csak különféle elmélkedések szabadságról, függetlenségről, Nagy-Szerbiáról, esetleg egy kis külpolitika, de leginkább szerelem, amit a nála negyedszázaddal fiatalabb, és vele vadházasságban élő unokahúga  (pontosabban unokatestvérének a lánya) iránt érzett.

Magáról a valós történelemről tehát nem tudunk meg sokat, csak hogy valakik nagyon meg akarták őt gyilkolni (spoiler: sikerült), és amint az osztrákok megtámadják Szerbiát, szét fog esni a birodalmuk (spoiler: sikerült). Egy másik jövőbe látás szerint meg egyszer a Karagyorgyevicsek fognak uralkodni, pedig azok senkik - nem tudom, ez mennyire felel meg a jelenkori történelmi kurzusnak, mindenesetre pár éve I. Péter királyról egy sokkal jobb történelmi portré készült. Ez viszont egy hosszúra nyúlt tévéfilm, ami túl sokat akar gondolni önmagáról, tényleges tartalom viszont nincs sok benne. Ordítóan történelmietlen filmes bakiból és megalapozatlan összeesküvés-elméletből viszont annál több. Ez a vonal most amúgy is divat a káeurópa-balkáni régióban, így van egy félelmem, hogy a hamarosan érkező Petőfilmtől sem várhatunk többet. 

Izgalom: [*  ]   Érzelem: [** ]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [   ]

Tunézia: Négy nővér (بنات ألفة / Les filles d'Olfa) [Olfa lányai] - Érdekes filmes kísérletetbe vágott Kaouther Ben Hania, a kiváló Éjszaka Tunéziában és A férfi, aki vásárra vitte a bőrét rendezőnője: egy család történetét rekonstruálja egyszerre a tagokkal és beépített színészekkel. Az alaphelyzet szerint egy asszony egyedül nevelte négy lányát, akik közül már csak a kisebbik kettő van otthon. A két idősebbiket két színésznő helyettesíti, illetve az anyának is beállítanak egy doppelgängert a nehezebb jelenetekre. (Az esetleges férfi karaktereket meg egy férfi színész alakítja.) Ők együtt újrajátsszák azokat a mozzanatokat, amik a két idősebbik lány eltűnéséhez - konkrétan az Iszlám Államhoz csatlakozásukhoz - vezettek. Közben megkapjuk töményen a család belső életét, a lányok kamaszkori útkereséseit és kitörési próbálkozásait, az anya elhibázott nevelési módszereit és hibás reakcióit, meg egyáltalán a nők helyzetét a helyi társadalomban.

Ami még érdekesebb, az a valódi szereplők és a színészek között kialakuló dinamika, a személyes kapcsolat és bizalom, és természetesen a különbségek kirajzolódása a városiak és a vidékiek, valamint az anya és a fiatalok felfogásai között. Vannak benne lassabb és leülősebb részek, de alapvetően megvan benne a feszültség. Ám önmagában már maga a pszichodrámás módszer is teljesen érdekes, formabontó, műfajteremtő - már csak emiatt is megérdemelné, hogy a tizenötös shortlist után a jelöltek közé is bekerüljön.

(Magyarországon a január-februári Budapest Internatonal Documentary Festival-on (BIDF) fogják adni, majd utána országosan.)

Izgalom: [** ]   Érzelem: [***]   Humor: [*  ]   Mondanivaló: [***]

Franciaország: A szenvedély íze (La Passion de Dodin Bouffant) [Dodin Bouffant szenvedélye] - Valamikor a XIX.-XX. század fordulóján egy vidéki kastélyban lakik egy titokzatos sztárséf (Benoit Magimel), akiről nem derül ki, hogy miért él visszavonultan, hogy csak a saját - illetve egy rendszeresen odajáró, és alighanem a megélhetését is biztosító baráti társaság - örömére főzzön. Ugyanott lakik a szakácsnője (Juliette Binoche), akiről szintén nem tudunk meg sokat, csak hogy már évtizedek óta együtt élnek, mármint nem párként (persze azért néha szexelnek), hanem inkább kollégaként, vagy élet-társként, már ha azt vesszük, hogy mindkettejük élete a főzés. Gyakorlatilag ez az egyetlen nyelv, amivel kommunikálnak egymással és másokkal, és amikor szavakkal beszélnek, akkor is leginkább csak erről van szó. Persze olykor előtörnek érzelmek is, de az ő mikrovilágukban mindez másodlagos, és azokat is az ételek nyelvén fejezik ki. Az ő történetüket, vagyis közös életük (és ételük) pár hónapját mutatja be a film, sok különleges gasztronómiai fogással.

Az ételkészítés folyamata: ahogy nyers húsból és zöldségekből ízletes (legalábbis jól kinéző) étel lesz, remek alkalmat ad a pozitív értelemben vett naturalista ábrázolásra - ám az arcunkba tolt, újabb és újabb menüsorok sajnos a már említett karakterrajz, a háttérinfók, és így az azonosulás rovására mennek. Ezen kívül kicsit negédes, elnyújtott, meg kiszámítható, és a színárnyalatokkal is túl erősen és szájbarágósan játszik, a végkifejlet meg erősen emlékezet a tavalyi marokkói A kék kaftánra - de aki szereti a francia jelmezes-romantikus filmeket, annak hátha ez is bejön. Attól még érthetetlen, hogy Franciaország miért nem az Egy zuhanás anatómiáját nevezte, de a legjobb tizenötbe ez is bekerült.

A magyar mozik 2024. februárjától adják, feliratosan és szinkronizáltan egyaránt.

Izgalom: [   ]   Érzelem: [***]   Humor: [   ]   Mondanivaló: [*  ]

Előző rész: I.

Következő rész: III.

A magyar mozik tavaly óta folyamatosan vetítik a német A tanári szobát és a finn Hulló leveleket.

Január végétől látható a mozikban Franciaország nevezése A szenvedély íze címmel. Februártól pedig a japán Tökéletes napok, a brit Érdekvédelmi terület, a dán A fattyú, a tunéziai Négy nővér, és az észt Smoke Sauna Sisterhood. Jóval később, áprilistól láthatjuk a török Elszáradt füvekrőlt.

Illetve szintén február végétől látható a mozikban a tavalyi szlovák Áldozat, amiről már akkor nagyon jókat írtam én is.