Utolsó frissítés: 2020. május 11.
Az Oscarnak természetesen vannak egyéb kategóriái is, ahol szintén indulnak említésre méltó filmek, leginkább a hollywoodi filmüzem termékei. Idén a legjobb filmes jelölések között egyrészt a hosszú filmeké a főszerep: ezen a téren a pálmát Scorsese három és fél órás maffiaeposza: Az ír viszi, de rajta kívül még négy másik alkotás haladja vagy közelíti meg a két és fél órát. Másrészt a történelmi filmeké: a kilenc műből csak kettő(!) játszódik a jelenkorban. A többit akár szalagra is fűzhetjük, ami az amerikai polgárháború alatt kezdődik, áthalad az első és a második világháborún, három filmig elidőz a hatvanas években, végül a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján köt ki. Íme:
Joker - Arthur (Joaquin Phoenix) minden álma, hogy sikeres komikussá váljon, ám a valóságban annak is örül, ha utcai bohócként el tudja tartani magát, valamint szellemileg már rég nem e világban járó anyját. Csupán csak egy kis figyelemre és szeretetre vágyik, ám ehelyett csak elutasítást, lepattanást és rugdosást kap, az élettől és a többi embertől egyaránt. Szóval nagyon érik az az agyi eldurranás, ami őt a Batman-univerzumból ismert, őrült és kiszámíthatatlan, bohóc-sminkes bűnözővé fogja tenni. Mondhatnánk: végre itt az alkotás, ami a szuperhősös műfajt kiemeli a csilivili gagyimami kategóriából, ám ez a dimenzió itt alig jelenik meg, sőt anélkül is teljesen megállja a helyét. Sokkal inkább tartozik a nehéz helyzetű és mentálisan sem túl stabil emberekről szóló művek közé, akiknél egyszer csak elpattan valami, és onnantól kezdve kő kövön nem marad. Ebből a legismertebb talán a Taxisofőr, amire itt is itt is egyértelmű utalások láthatóak, sőt pár cameó erejéig maga Robert de Niro is fölbukkan. Kiváló alkotás, egyedül talán a kommersz csimm-bummhoz szokott közönség nem fogja tudni kellően ért(ék)e(l)ni, szóval a nekik szánt szájbarágásokat is nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Egyébként Oscarokra esélyes, kiváló alkotás, egyben felhívás a mentális-pszichológiai zavarokkal és szeretethiánnyal küzdő emberek megértése érdekében. És persze Joaquin Phoenix is brillírozik.
Izgalom: [***] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Jojo nyuszi (Jojo Rabbit) - A második világháború gyerekszemmel, a gyermeki ártatlanság elvesztése, és a borzalmak előli álomvilágba menekülés elég régi témák a filmművészetben, éppen ezért mindig lehet bennük új dimenziókat találni. Ezúttal a tízéves Jojo gyerekszobájába kukkanthatunk be, aki a Harmadik Birodalom hátországában éli a korához passzoló életet, eltekintve persze az egyenruhában grasszálástól és a kiképzőtáborokra járástól. Sajnos nem trancsíroz szívesen élő állatokat, ezért is kapja a címbeli gúnynevet, de a szorult helyzetekben képzelt barátja: Adolf Hitler mindig segít neki. Formálódó világát kitölti továbbá az édesanyja (Scarlett Johansson), a laza gyerekkiképző (Sam Rockwell), és a zsidó kislány, aki a lakásukban rejtőzik. Alapvetően vicces alkotás, ami görbe tükröt mutat a fasizmusnak és minden gyűlöletkeltő rendszernek. (Külön érdekes, amikor olyasvalaki nyúl az európai történelemhez, akinek nem személyes öröksége: itt most az új-zélandi Taika Waititi, aki egyben a gondolatbeli Hitlert is játssza.) Persze a paródiák akkor működnek igazán jól, ha a néző ismeri azok tárgyát, így tehát a nácizmus kifigurázása is annál üt igazán, aki tisztában van annak a szörnyűségeivel, és aki a filmbeli poénokon nem csak nevetni tud, hanem borzongani legalább annyira. Így tehát azon se csodálkozzunk, ha a modernkedés és a poénkodás a történelmi hitelesség rovására megy, szóval abból sokat ne is keressünk benne. Amiért viszont valóban elkészült, azt kiválóan prezentálja.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
A két pápa (The Two Popes) - Talán még emlékszünk: 2005-ben a konzervatívnak tartott XVI. Benedeket (Sir Anthony Hopkins) választották új pápának, majd az ő 2013-as - hétköznapinak nem mondható - lemondása után a modernista Ferenc pápa (Jonathan Pryce) követte. Kettejük útja addig is többször keresztezte egymást, 2012-ben pedig beszélgettek egy hosszabbat a pápa Gandolfo-i nyári rezidenciáján, illetve a római Szent Péter bazilikában. (Apdét: állítólag valójában nem is.) Két ember, akinek ugyanaz a hivatása, mégis gyökeresen mást gondolnak róla. De attól még végtelenül tisztelik egymást, meglátják a másik értékeit és jóakaratát, és belátják egymás hasznosságát a rendszerben.
Figyelemreméltó, ahogy a kompromisszum és a változás fogalmai több formában és rétegben végigmennek a filmen, főleg amikor Bergoglio érseknek az argentin junta alatt betöltött, vitatott szerepét taglalják. A film egyik hibája, hogy ebben talán túl egyértelműen foglal állást, a másik pedig, hogy két pápát ígérnek, de lényegében csak Ferencet járják igazán körbe. (Épp ezért a film címe is igazából "Másfél pápa" kellett volna legyen.) Ha már beavatnak egyikük történelmi hátterébe, akkor már azt is bemutathatták volna, hogy a kis Joseph Ratzinger vajon hogy érezte magát az (eleve nem önkéntes) Hitlerjugendből a frontvonalra vezényelve. Meg egyáltalán, ideológiai kérdésekbe is jobban belemehettek volna, nem csak a reformok ismételgetése és a pedó papok kapcsán. Bár két órába ennél több nem is nagyon fért volna bele. A lényeg: két idős ember barátsága és két színész Oscar-jelöléses jutalomjátéka kiválóan átjön. (Arról meg, hogy mindebből mit kell elhinni, ez az írás adhat némi eligazítást.)
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [***]
Botrány (Bombshell) - Donald Trump 2016-os elnöki kampánya során kibuktak a különböző nőellenes, faszparaszt kijelentései, amit természetesen élénk tiltakozás kísért. Utóbbitól még a konzervatív Fox hírcsatorna női dolgozói is felbátorodtak, és lerántották a leplet a csatorna alapító vezérigazgatójáról, illetve más férfi kollégákról, akik őket évek óta folyamatosan használták szexuálisan. Az esetet három nő: egy nagyágyú riporter (Charlize Theron), egy közepesen ismert bemondó (Nicole Kidman) és egy pályakezdő háttérember (Margot Robbie) különböző, de egy pontban összefutó sztoriján keresztül követhetjük, miközben megismerjük a munkahelyi zaklatás rendszerét és lélektanát, valamint szembesülünk a jobboldali médiabirodalom álszentségével. Olyan jól sikerült, hogy Theron-t és Robbie-t Oscarra jelölték legjobb női és női mellékszereplői kategóriában, sőt a maszkmesterek meg is kapták kollektíven, jogosan.
Izgalom: [***] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood) - Két férfi: egy öregedő tévészínész (Leonardo di Caprio) és szintén nem fiatalodó dublőre-titkára-mindenese (Brad Pitt) együtt lötyögik át az életüket a hatvanas évek végi Los Angelesben. Napközben ügynökök és szerepek után rohangálnak, hogy a felszínen maradjanak, ki-ki a maga szakmájában, esténként meg együtt ütik az időt a színész medencés-puccos házikójában. Közben a melletük lévő ingatlanba beköltözik Roman Polanski a butuska és elszállt feleségével, a később a Manson-család áldozatává vált Sharon Tate-tel (Margot Robbie). Néha őket követjük nyomon, máskor pedig ismét a két idősödő agglegény hétköznapjait a stúdiók, hippik, és a mindenhol felbukkanó tudatmódosítók világai között lavírozva. Szóval minden megy magától, különösebb esemény nélkül, de ettől még teljesen élvezhetően. Az igazi Tarantino-stílus felbukkanására azonban kicsit sokat kell várni, de aki végigüli a bő két és fél órát, és bejött neki a Becstelen Brigantyk, az végül most sem fog csalódni. A hatvanas évek végi Amerika és két egykori tinisztár élő emlékműve.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [** ] Mondanivaló: [* ]
Ford vs. Ferrari (Magyarországon "Az aszfalt királyai" című, abszolút sablonos és felejtős címmel adják, minden bizonnyal mert a forgalmazó szerint minálunk az eredeti cím három szavából egyik sem lenne értelmezhető.) - Egy sikertelen felvásárlási kísérlet után a Ford vezetése dacból, és mert már a hatvanas években sem lehetett kibírni, hogy Amerika valamiben ne legyen világelső, úgy dönt: hazai pályán veri meg a rivális Ferrarit - konkrétan a Le Mans-i autóversenyen, ahol évek óta a Ferrari uralkodik egyed. Ezért felfogadják Amerika legmenőbb mérnökét (Matt Damon), hogy a nulláról fejlesszen egy hiperszuper gyorsulású, fantasztikus teherbírású és elképzelhetetlen sebességű motort. Ehhez tesztpilótának elhívja régi barátját (Christian Bale), aki nem nagyon kedveli a Fordot, de ez legalább kölcsönös. A sok külső-belső konfliktus után pedig 1966-ban mindnyájan ott találják magukat a Loire-völgyi versenypályán.
Akit valóban érdekel a téma, az bizonyára csalódni fog: pár érthetetlen szakkifejezés eldarálása után lényegében semmi műszaki betekintést nem kapunk, hogy hogyan is sikerült 7000-es fordulatszámot bíró motort gyártani, meg az átlagnéző valószínűleg nem is értené. Ehelyett a film a két rutinos színész összjátékára épül (akik helyett eredetileg Tom Cruise-t és Brad Pitt-et szerették volna, ezúttal vámpírok nélkül), akik tényleg egészen jól meg is oldják a feladatot. A mű egyébként nem akar magából túl sokat kihozni, nincsenek benne csavaros konfliktusok, sem pátoszos tanmesék küzdésről meg barátságról, hanem egy egyszerű, lineáris történet egy elérendő célról és az ahhoz vezető hepehupás útról. Közben mind zenében, mind filmes beállításokban szintén remekül hozzák a hatvanas éveket. Derék iparosmunka, amit két és fél órába pont belepasszol.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [ ]
Rocketman - Elton John nem mindig volt az a virulens öregúr, aki vicces szemüvegekben és rikító zakókban zongorázik szépeket. Vagyis minőségi zene és a kirívó megjelenés mindig is az övé volt, de ehhez egy időben extravagáns élet, bulik, pia és kábítószer általi szétcsapás is járt. Meg persze egy zűrös magánélet, amiben akkor a melegség nyílt felvállalása még nem is volt benne. A tavalyi Bohém rapszódia párhuzamos darabjának is tartható, hiszen témájában, felépítésében, és persze főhősében is rengeteg a hasonlóság. A díjesőkben szerencsére nem ütötték egymást, de ha már mindenképpen össze kell hasonlítani a kettőt, akkor talán ez jobban összeáll egy egységes alkotássá, nem csak egyes életmomentumok egymás utáni fölsorakoztatása. De ezen túl is fantáziadúsabb a megvalósítás, nemhiába hirdették életrajzi fantasy-ként. Az eddig aránylag ismeretlen Taron Egerton is brillírozik "rakétaemberként", és mivel a vége happy end, így végül egy életigenlő mű jön ki, amiben az I'm Still Standing is megkapja valódi jelentését.
Ha a Bohém rapszódiát tavaly jelölték minden szarra, akkor ezt is simán értékelhették volna legalább ugyanannyira, mert azonos mércével mérve nem csupán egy legjobb betétdalos jelöléssel kéne beérnie.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Élősködők (기생충 - Gizengcsu) - Dúsgazdag család falai közé ügyeskedve beférkőző, és abból kiválóan megélő, csóró család története. Nemcsak a legjobb nemzetközi (korábban idegen nyelvű) Oscar-díj esélyese, de számos más kategóriában is jelölték, például legjobb filmnek és legjobb rendezésnek. Megnyerni aligha fog többet, de koreai film ilyen magasra még a nagy Kim Ki-duk idejében se jutott. Bővebben az idei legjobb nemzetközi filmek nyitányában jártam körbe. (apdét: De igen, nyert. Gratulálunk.)
Kisasszonyok (Little Women) - Íme a szegény ember Jane Austen-ja, amolyan amerikai Büszkeség és balítélet: lányos házban mindenki élete azzal telik, hogy kihez mehet már férjhez, és hogy természetesen a főhős lánytestvér és a bohém kérő végül egymásra találnak-e? Mindez két idősíkban ugrálva, amit leginkább ott lehet észrevenni, hogy a múltbelire borzalmas rózsaszín szűrőt raktak, az újabbikra meg valami szörnyű kékeset. A film egészében különösebben nem történik semmi, és mire elérünk a végére, amiért az egészet érdemes volt megcsinálni, és kiderül, hogy az addigi két óra tudatosan önmaga paródiája lett volna, addigra már tök nézhetetlen az egész. Greta Gerwig a Lady Bird után ismét Saoirse (sírsz-e?) Ronanra osztotta a főszerepet, de ott legyeskedik körülötte Emma Watson, Timothée Csalamádé, Laura Dern, aki idén az Oscart is elnyerte, csak tök másik filmért, meg olykor Meryl Streep is, akiről nem mindig lehet tudni, hogyan került bele az épp semerre se tartó cselekménybe.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [ ]
1917 - Az első világháború nyugati frontján két brit katonát átküldenek egy másik egység lövészárkába, zsebükben egy, a parancsnoknak szóló levéllel, ami a másnap hajnali támadás lefújási parancsát tartalmazza. Az odáig vezető út hivatalosan senkiföldjén vezet, ahonnan az ellenség már visszavonult, de attól még sok akadály, veszély, bizonytalanság, emberi maradvány és rommá lőtt élet vár ott bárkire, aki azon át akar kelni. Gyakorlatilag valós időben játszódó. háborús road movie, ahol a kamera saulfiásan követi a szereplőket, így a néző is részese lehet annak az életérzésnek, ami a sokadik éve tartó állóháború, a reményvesztettség, az állandó túlélési ösztön és az emberi értékekbe vetet hitt leépüléséből áll össze. Míg második világháborús filmekből óceánt lehet rekeszteni, az első nagy világégés kevésbé ragadja meg a filmművészet fantáziáját - de Sam Mendes brit rendezőnél adott volt, hogy feldolgozza saját nagyapjának harci történetét, és emlékeztessen mindenkit a háború értelmetlenségére. A színészek többnyire ismeretlenek, de egy-egy cameóra Colin Firth és Benedict Cumberbatch is beugrik húzónévnek.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [ ]
Házassági történet (Marriage Story) - Híresember házas- és szülőpár (Scarlett Johanson és Adam Driver) próbál békében, eleinte ügyvédek nélkül elválni, ám a rendszer sajátosságai - és nem mellesleg anyuci kakikavarása folytán - belecsúsznak a pereskedés kíméletlen kálváriájába. A folyamat technikai részletei pedig az érzelmi feldolgozást és az elmúlás megélését is nehezítik. Illetve ismét kiderül (bár nem célzottan), hogy ha egy asszony gázol át a volt párján önös érdekből, akkor ő a bátor, saját lábára álló és önmagára találó NŐ, míg egy férfi esetében alighanem ő lenne az utolsó szemétláda (mert amúgy tényleg az lenne, de akkor ugyanennek a párhuzamos változatát ne akarják valamiféle hőstettként, vagy legalábbis tolerálható diszfunkcióként eladni). Az átgázolásban egyébként anyukának a rámenős, álnok ügyvédnője is ludas, akinek a megformálásáért Laura Dern a legjobb női mellékszereplő Oscarját is megnyerte. (A főszereplőket pedig jelölték legjobb női és férfi főszereplőnek, az alkotást pedig legjobb filmnek.) De kellemes meglepetésként feltűnik még Ray Liotta, Alan Alda, valaint az Airplane!-ből ismert Julie Hagerty is, már nagymamaként.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Judy - Judy Garlandról annyit szokás tudni, hogy ő volt az Óz, a csodáék csodája főszereplője, meg az agyonjátszott világsláger Somewhere Over the Rainbow előadója. Kicsit jártasabbak azt is tudják, hogy ő volt Liza Minelli édesanyja, illetve hogy a tinikora után nem sikerült a páston maradnia, és elég fiatalon is halt meg. Egészen konkrétan 47 évesen - a film az ő hattyúdalát: a londoni hakniját mutatja be, illetve flashback-ekben ifjúsága gyötrelmeit, ahogy a híresség és a teljesítménykényszer elvette a kamaszkorát és a mentális egészségét. Nem csoda, hogy alkoholizmusba és gyógyszerfüggőségbe menekült, miközben gyerekeinek is próbált jó anyja lenni. Szóval elég összetett karakter, akit az annyiszor eltemetett Renée Zellwegernek mesterien sikerül hoznia. A cselekmény a valós háttér nélkül is teljesen megállja a helyét, akár a Sunset Boulevard folytatása is lehetne. De a főszerep minden tekintetben Renée-é, aki teljes joggal kapta meg érte az Oscart.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Folyt. köv.
