Dánia a tavalyi Oscar-jelölt egy háború után idén ismét háborús témához nyúlt. Ezúttal a második világháborúhoz, vagyis inkább közvetlenül a végéhez. Abból is ahhoz a mozzanathoz, amikor a dán hadsereg a nyugati tengerparton, a megszálló német egységek által elhelyezett aknákat német hadifoglyokkal szedette föl. Persze ma már nincs olyan nemzetközi egyezmény, ami ezt engedné, sőt valószínűleg akkor se volt. Az 1927-es genfi egyezmény legalábbis emberséges elbánást ír elő a hadofoglyoknak, amibe az életveszélyes kényszermunka semmiképp sem fér bele.
Ám azt is mindnyájan tudjuk, hogy mind a történelmet, mind az új szabályokat a győztesek írják. Amikor pedig valójában nem győztesekről, csupán győztes oldalon állókról van szó - mint például az 1940-ben megszállt és a britek által 1945-ben fölszabadított Dánia - akkor a bizonyítási és kompenzálási vágy gyakran arra hajt, hogy legalább háború után verjék és alázzák meg az ellenséget, amikor az már fegyvertelen és védekezni sem tud. A helyzetet pedig tovább súlyosbítja, amikor nem is valódi katonák ellen viselik a már amúgy is eldőlt és véget ért háborút, hanem frontra küldött gyerekek ellen, akiknek esélyük sem volt semmit elkövetni, és akiknek így egyetlen bűnük, hogy rossz időben születtek rossz országba, és rossz háborúban adták rájuk a rossz egyenruhát.
A terhes múlttal való szembenézés rendszerint nem sikerül könnyen. Németországban is majdnem húsz évet kellett várni rá (erről szól az előző év német jelöltje, A hallgatás labirintusában). Ráadásul ott éppen, hogy a náci múltat sikerült feldolgozni (Vergangenheitsaufarbeitung), 1990 után jött az újabb szembenézés, az akkor megszűnő NDK sötét tikainak a feltárásával. A második világháború szövetséges, illetve az azok oldalán álló országaiban még annyi kényszer sem volt erre, és Dániában talán ez az első ilyen film, ami az ország XX. századi múltjának ezt a kínos pontját megemlíti és elítéli.
Természetesen nem kérdés, hogy a második világháborúban a német hadsereg volt az agresszor, és a német megszállást Dánia, habár minimális veszteségekkel, de megszenvedte. Nem helyes az a történelem-szemlélet sem, ami szerint mindenki ártatlan, aki ember, a háború, a gyilkolás, a holokauszt meg csak úgy megtörtént magától. A bűnöket szankcionálni kell, azon, aki azokat elkövette. De hogy valakit egyedül az (aligha önként fölvett) egyenruhája vagy a származása (itt: németsége) miatt büntessenek, az nem igazán áll összhangban azokkal az eszmékkel, amikért a náci Harmadik Birodalom legyőzése szükséges volt.
A filmben szereplő, kiskamasz hadifoglyok sem tudják igazán, mi is folyik körülöttük, vagy folyt még, mielőtt Dániába kerültek. Koruknál fogva alig pár hete, legfeljebb hónapja lehettek az országban, így ideális alanyok voltak a német katonákkal szembeni ellenérzések és bosszúvágy kiélésére. Ők pedig egy omladozó, poroszos rendszert hagytak maguk mögött, ahol már az iskolában megtanulták, hogy a parancsnak minden körülmények között engedelmeskedni kell, akárki is az éppen aktuális parancsnok. Talán ezért sem fordul meg a fejükben, hogy megtagadják az abszolút törvénytelen utasítást, habár nincs olyan legális szankció, amit ellenük alkalmazhatnának. De a fiúk csak teszik, amit mondanak nekik, és várják, hogy hazamehessenek - mint ahogy azt a világon minden közkatona várja, főleg aki eleve nem kérte, hogy besorozzák.
Az őrzésükkel megbízott Rasmussen őrmester is az emberi viselkedés széles spektrumát mutatja be. A film legelején csakúgyból véresre ver egy arra vánszorgó német hadifoglyot - szóval kell neki idő, amíg a saját feszültségét (és alighanem a fentebb említett kompenzációs vágyat) leküzdi, és lassan belátja: a rábízott foglyok valóban csak gyerekek, akiket főleg nem túl etikus dolog fogyóeszközként használni. Nem beszélve arról, hogy a magányos tengerpart neki is éppoly börtön, mint a fiúknak, csak neki még szólni sincs kihez, csak a kutyájához. Ám aki azt gondolja, hogy innen megindul a lineáris fejlődés egy mester-tanítvány, netán egy apa-fiú viszony felé, az súlyosan téved. Ugyanis attól, hogy a fiúkról a film folyamán fokozatosan kerül le az egyenruha, az aknaszedés során - amiért eleve ott vannak - óhatatlanul előkerül a parancsnok-alattvaló, fogoly-fogvatartott viszony, az őrmester karaktere pedig egyre kiszámíthatatlanná és félelmetesebbé válik. Márpedig Rasmussennek is meg kell vívnia a maga csatáit, nem csak a saját helyzetével, de a saját feletteseivel, sőt még a megszálló britekkel is. (Itt derül ki, hogy a dán tisztek agresszióját nem csak a németekkel szembeni bosszúvágy fűti, hanem a tudat, hogy a brit csapatoknak ők is csak alárendelt beosztottjaik.)
A dán polgári lakosságról csak a tengerparti házból kapunk hírt, ahol egy anya neveli négy év körüli kislányát. Ők a történeten többnyire kívül maradnak, de nem csak díszleti szerepet töltenek be. Egyrészt a nőben is ott bujkál a félelem és a bosszúvágy a német katonákkal szemben, másrészt egy aknamező közelében játszadozó kislány magától értetődő feszültségforrás. (A tavalyi, észt 1944-ben láthatunk egy hasonlóan tejfölszőke kislányt, aki eltéved a golyózáporban, és fogalma nincs, hogy miért hullanak körülötte az emberek.) Ő az egyetlen, aki a fiúkat nem ellenségnek tekinti, és akinek végül szavak nélkül is igaza lesz, mint az a filmbeli gyerekeknek szokása.
Kíváncsi voltam, a magyar forgalmazó vajon az eredeti dán címet fordítja-e le, vagy inkább az angol "Land of Mine"-ból fog-e kiindulni? Utóbbi alapján mondjuk egy "Aknák földje" hangaztosabb, de kommerszebb lett volna, és az angolban megjelenő szójáték se jött volna át. (A "mine" jelent egyaránt aknát, illetve azt, hogy "enyém" -utalva Rasmussen ezredes belépőjére, amikor magából kikelve hangoztatja, hogy Dánia az ő földje.) A cím magyarítása tehát kellemes meglepetés, márcsak mert a német változat is ezt tartotta meg, bár megtöldva egy teljesen fölösleges "A szabadság ígérete" utótaggal. (A német cím itt azért is releváns, mert hiába dán film, javarészt német színészek szerepelnek benne, a dialógusok többsége németül hangzik el, így szinte végig csak német szót hallhatunk.)
A film zenéje éppen csak minimális, mellőzve minden pátoszt. (Nem értem, a trailerbe a nagyzenekari változatot honnan szedték. Olyannak nyoma sincs.) Ez jól illik a tengerpart sivárságához, és különben se hősi eposzt, hanem egy nagyon is emberi történetet láthatunk. A Rasmussen őrmester szerepében látható Roland Møller eddig ismeretlen volt a magyar mozikban, a német tinédzser színészek úgyszintén, de alakításra nem lehet panasz. Bár csak a fiúk vannak (kezdetben) tizennégyen, a színhely pedig a végtelen tengerpart - mégis nyugodtan nevezhetjük zárt térben játszódó kamaradrámának, és abból is annak a típusnak, ami végig képes tartani a feszültséget, egyrészt az akna mint veszélyes játékszer, másrészt az érzelmi árapályok miatt. Aranyszoborra esélyes alkotás.
