Elsőre álljék itt egy rövid szemle a 2014. novemberében, Budapesten tartott 11. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál kínálatából, egyúttal előre ajánlva a jövő évit is, ami alighanem már a tizenkettedik lesz.
1989 - Éljen Németh Miklós, a rendszerváltás szülőatyja! Legalábbis a saját elmesélése szerint. Oké, azt bevallja, hogy a rendszer egyébként is az összeomlás felé haladt, de ő volt az, aki eldöntötte, hogy ez a rendszerváltás mikor és hogy történjen meg. Még Gorbacsovot is messze megelőzve találta ki a többpártrendszert és a szabad választásokat - az tehát egyáltalán nem igaz, hogy a rendszerváltás előtti magyar vezetés csak úgy sodródott az árral. Annál inkább igaz ez a szovjetre, ami nem tudta hova kapkodni a fejét a Nagy Imre-újratemetésre, sőt annál kevésbé az ideiglenesen hazánkban állomásozó keletnémet turisták Ausztriába eresztésére. Mondjuk hogy ez mennyire igaz, mármint hogy ezt az egészet Németh Miklósnak köszönhetjük, kicsit kétséges - arról például nem szól a film, hogy belőle egyáltalán hogyan és kik által lett miniszterelnök? Ráadásul Horn Gyula is csak egy vágóképet kap, Medgyessy Péter feje pedig csak itt-ott beficcen a háttérbe. Nem vitatom Németh Miklós fontos szerepét a magyar és a káeurópai rendszerváltásban, de a hősi ön-eposzoktól érthetően idegenkedem. Bár úgyis most jelent meg az önéletrajzi könyve, szóval ez akár annak is lehet a filmes adaptációja. (A kiejtése viszont vicces, ránézésre meg kiköpött Benny Hill.)
Technikailag érdekes megoldás a korabeli párbeszédek olyatén rekonstruálása, hogy a szereplők fejeit régi híradókból és tévéinterjúkból vágják össze, majd azokat utószinkronizálják a kívánt szöveggel. Vagy pedig szcenírozott jelenetekkel vágják össze őket, azaz az 1988-as Németh Miklós a 2013-as Rátóti Zoltánnal kerül egy jelenetbe. (Lehet, ez bevett eszköz - én eddig csak sima élőszereplős rekonstrukciót láttam, de ez tényleg tetszik.) Közben azért egy mellékszál is fut: egy keletnémet családé, akik a határnyitásnak végül mégsem tudtak igazán örülni. A november 15-i filmvetítésen Németh Miklós maga is mesélt még sok érdekeset, de azért nem árt, ha az ember máshonnan is tájékozódik a magyarországi rendszerváltást illetően.
Veszedelmes játékok (Dangerous Acts) - Míg mi Magyarországon csak mostanában kezdjük fölfedezni, hogyan is néz ki egy egyeduralmi rendszer a XXI. században, addig elég csak ezer kilométerrel északkeletre utazni, hogy megnézzük a XXI. századi diktatúra érett változatát. Fehéroroszországban ugyanis már húsz éve gyakorolják ezt a műfajt, és nagyjából hasonló eszközökkel, mint a néha NDK-ban, vagy mint nálunk a nyolcvanas évek végén, amikor a hatalom még nem vette észre, hogy békés ellenzéki tüntetéseket gumibottal jól szétverni és embereket csakúgyból bebörtönözni nem biztos, hogy jót tesz az országimázsnak. Vagy mondhatnánk a Szovjetuniót - talán nem véletlen, hogy a fehérorosz titkosrendőrséget a mai napig KGB-nak hívják. Ilyen helyzetben a művészeti szabadság sem túl széleskörű, főleg ha egy alternatív színházi társulat fő témája Lukasenko elnök permanens ba52ogatása. Olyankor az embernek vagy el kell viselnie, hogy szar helyen él - vagy hogy jó helyen, csak éppen az otthonától távol, ahová maga sem tudja, mikor mehet haza.
Sóhajok völgye (Valley of Sighs) - A roma holokauszt magyarorazági történéseiről nem sokat tudunk (főleg mióta a holokuaszt-tagadás állami szintre emelkedett) - hát még a romániairól. A romániai romákat mindenesetre Romániából deportálták az akkor frissen elfoglalt Transznisztriába, ahol az elhurcoltaknak az éhezésen és az egyébként is embertelen körülmények mellett a román és ukrán őrök féktelen szadizmusát is el kellett tűrniük. Megdöbbentő történetek első kézből, és bár egyetlen korabeli képet vagy filmfelvételt nem tartalmaz (nyilván nem is készültek ilyenek), csak erős idegzetűeknek ajánlott.
Jasmine - Nem is dokumentumfilm, hanem egy régi szerelem története gyurmafigurákba öntve. A fiú francia, a lány pedig iráni és Párizsban tanul. Amikor a lánynak haza kell mennie, a fiú nemsokára utánarepül Teheránba, pont az 1979-es iszlám forradalom közepébe. A konfliktusok kiéleződnek az utcán és a hálószobában egyaránt, míg végül bekövetkezik a fájdalmas búcsú. Ám harminc év múlva, az új iráni megmozdulások képei visszahozzák a régi emlékeket, így a fiú - immáron befutott animációs filmrendezőként - a lány keresésre indul légipostán és az emlékeiben.
Az elveszett kép (L'image manquante) - Ugyanez a technika, csak itt nem gyurmafilmet láthatunk, hanem kis kifaragott fabábúkból megelevenedő munkatáborokat. A hely és az idő ugyanis itt Kambodzsa és a vörös khmerek hatalomra törése. Itt valóban megcsinálták, hogy egy egész fővárost kitelepítsenek és egy egész országot zárjanak zárjanak börtönbe. A film alapján ez az egész rendszer olyan volt, mintha a nácizmust hatványoznánk a sztálinizmussal és aztán megint a nácizmussal. Nagyon nem lehetett jó benne élni, és a filmbe is valószínűleg még több történelmi szörnyűség került volna be, ha nem fordul át végképp szubjektívbe és folyamatos önismétlésbe. Pedig amúgy megdöbbentő, milyen országok léteztek. És léteznek ma is.
Ítélet Magyarországon - A 2009-es romagyilkosságok elég nagy nyilvánosságot kaptak, aki akar, megtudhat róluk eleget. Ez a film nem az áldozatokról szól, de még csak nem is a gyilkosokról, hanem a magyar jogállamról. A mentősről, tűzoltóról, nyomozóról, akiknek a mindennapi munkáját áthatja az előítélet - de leginkább a bíróról: Dr. Miszori Lászlóról, aki mindenkivel úgy beszél, mint egy utolsó kapcával, végül mégis ő az, aki a tett embertelenségére és a tarthatatlan magyarországi állapotokra felhívja a figyelmet. A bizonyítás folyamatába sajnos nem látunk bele, így sajnos nem tudjuk meg, hogy a bíróság mi alapján találta pont azt a négy embert bűnösnek. (Főleg, hogy a védelem oldalából aránytalanul többet látunk és hallunk, mint a vádéból, szóval vannak hibái a filmnek.) Viszont a tanúkihallgatásokon keresztül is szembesülünk vele: ez bizony egy olyan ország, ahol embereket bőrszínük alapján gyűlölni és önhatalmúlag halálra ítélni teljesen normális dolognak számít.
