A Titanic Filmfesztivál idén is Budapestre hozza a független filmek legjavát. Persze ahhoz jobban kéne ismerni a teljes kínálatot, hogy ezt kijelenthessük, márcsak mert az itteni filmek színvonala is igencsak változó, de mindig megvan az a két-három darab, amiért érdemes volt beülni a többire is. Keressük meg, melyek azok!
A fesztivál idei vendégországa Izland, így ennek apropóján kezdjünk is vele, majd rátérünk a többire.
Izlandi gyilkosok (Out of Thin Air) - Az alig néhány százezres izlandi társadalomban pár évtizede még annyira ismeretlen volt a bűnözés, hogy amikor 1974-ben eltűnt két ember, bepánikolt az egész ország. A rendőrség sem volt felkészülve ilyesmire, ezért jobb híján olyan gyanús elemek között keresgélt, mint a hosszú hajú, zajos zenét hallgató, és olykor még egy spanglira is rágyújtó hippik. El is fogtak hat fiatalt, akiket aztán bizonyítékok nélkül, kicsikart vallomásokra alapozva ítéltek el tizensok évre. A dokumentumfilm az ő kálváriájukat mutatja be, valamint megkésett harcukat az igazságért. A film fő értéke talán az, hogy a számos érintett mellett sikerült kamera elé állítania a még élő meghurcoltakat, de a halottakról való megemlékezést is tisztességgel elvégzi. A szcenírozott jelenetek nem tolakodóak, a fokozatos felépítés is remekül működik, és aki nem ismeri a sztorit, annak tényleg az utolsó pillanatig lebegteti a végkifejletet. Sajnos a lendületet nem tudja végig fenntartani, ezért csak 4.
A hattyú (Svanurinn) - Problémás(nak mondott), tíz év körüli kislányt vidéki kedves emberekhez küldenek nyaralni. Itt belelát egy idegen család színfalai mögé, és az egészségesnél kicsit szorosabb barátságba kerül a harmincas idénymunkással. Mindeközben megismeri a kemény, paraszti munkát, élet és halál viszonyát, és az emberi őszintétlenséget. Ha mindez valami koncepció mentén lett volna fölfűzve, például a teljesen fölösleges b-szál helyett, talán még egy felnövéstörténetet is ki lehetett volna hozni belőle, de így sajnos nem lett sok értelme. 3
Izlandi rövidek - Négy darab, tizenöt-húsz perces kisfilmet válogattak össze a műsorszerkesztők ebbe a blokkba. Az életét újrakezdő lelkésznő, a bátyja öngyilkosságát megakadályozni akaró kissrác, a hasonló korú, punkkkal és cigivel menősködő fiúcska, valamint a félresikerült kislányzsúr mind egy összetartó és bensőséges társadalmat mutatnak be, ahol az apró rezdüléseknek sokkal nagyobb szerepük van, mint a rohanó, kontinentális Európában. Négy filmet elég nehéz egyben értékelni, de ebben a sorrendben talán 4, 3, 5, 4. (Lebontva pontozni viszont már nem fogom őket, köszönöm a megértést.)
Rockabul - A rockkultúrát Afganisztában sokáig tudatosan üldözték, elsorvasztották - ám az amerikai megszállás után a az addig legfeljebb csak titokban hallgathatott metálzene is szabad utat kapott. Négy srác azonnal meg is alapította az ország első metálbandáját, és kis külső segítséggel autodidakta kóklerekből rövid idő alatt profi zenészekké fejlődtek. A doku tehát szól egyrészt a zenekari lét nehézségeiről, másrészt a létezésről egy olyan világban, ahol a vallási bigottizmus szerint a rock a sátán zenéje, és aki azt hallgat, pláne játszik, az halálra kövezésben részesítendő (we will, we will rock you). Sajnálatos módon a súlypont az első felé tolódik, így tinédzseres szerencsétlenkedések mellett pont az érdekesebbre jut kevesebb idő és kocka. Kár. 3
Rekviem J. asszonyért (Rekvijem za gospodju J.) - A belgrádi, depressziós özvegyasszony öngyilkosságát tervezgeti, de előtte még szeretne mindent elrendezni maga körül: elintézni utódainak a tisztességes örökséget, valamint rendezni viszonyát lányaival. Az új életcél tehát adott, amik a jellemére is formálóan hatnak - csak ugye erre a kis időre minek? Néhol groteszk, máshol szomorú, káeurópai történet, amiben akár itt egy országgal arrébb is magunkra ismerhetünk. Pozitívum továbbá, hogy nem viszi túlzásba sem a szenvedést, sem a balkánoskodást, hanem az arányok eltalálásával, és persze Mirjana Karanović nagyszerű játékával. 5
November - Anyagi és szellemi nyomorban élő parasztok, mindenszentekkor feléledő halottak, keresztény dogmákkal keveredő pogány hiedelmek, illetve szerszámokból összerakott, ördögi lélekkel rendelkező, fura lények - ők mind az észt mondavilág szereplői, ami a film szerint még a XIX. században is bőven működött. Ők itt egy (vagy két) beteljesületlen szerelem története köré csoportosulnak, nem túl koherensen, de az emberek élete és gondolkodása remekül átjön, valamint egy csipetnyi az ébredező észt nemzeti öntudatból. Végre egy film, ahol a fekete-fehér tényleg működik. 5
Egy sármos férfi (Charmøren) - Esmail, az iráni vendégmunkát kétségbeesetten csajozgat összevissza, hogy végre találjon egy nőt, aki igazolja az együttélést, amivel Esmail megkaphatja a további tartózkodási engedélyt. Sajnos ez az ő előnyös adottságaival sem könnyű, főleg amikor egy szintén perzsa, de dániai születésű lánnyal találkozik, aki rögtön átlát a szitán - ám ő viszont végre el akar költözni otthonról, ezért tovább folytatja az ismerkedést. Közben az érzelmi falak is áttörnek itt-ott, ám ez egy érdekmotivált kapcsolatban nem feltétlen előny. És a film szempontjából sem, legalábbis a fő vonal közérthetősége kedvéért középtájt el kellett sütni egy olyan spoilert, ami a film végi arculcsapást jó előre hatástalanítja. Ettől eltekintve viszont abszolút jól nézhető, a realizmus talaján hitelesen mozgó alkotástól van szó. 4
Genezis - Az elmúlt kábé tíz évben, mióta Titanicra járok most másodszor fordult elő, hogy filmre egyest adjak. Mert hát ilyen borzalmasan rosszat tényleg nagyon régen láttam már. Egy darab hiteles kocka nincs az egészben, a forgatókönyv egyszerűen csapnivaló, a rendező pedig - aki leginkább A rasszizmus szívás kisfilmekből ismert Bogdán Árpád - bizonyára rengeteg z-kategóriás amerikai kábeltévéfilmet nézett meg előtte, hogy ihletet merítsen. Mert az életből nem nagyon sikerült, főleg, hogy az alkotók valószínűleg még életükben nem láttak közelről cigánytelepet, iskolát, gyereket, meg úgy egyáltalán élő embert. Talán épp ezért a legkevésbé hiteltelen a harmadik fejezet, amiben a 2008-as romagyilkosságok egyik elkövetőjének az ügyvédnőjét (Cseh Annamária) mutatják be: ő éppen olyan kilúgozott elefántcsonttoronyban él, mint akik - a látottak alapján - ezt a bűnrossz filmet elkövették. És a "mű" egyetlen, talán mégis hiteles momentuma is ebben a részben látható: a náci vádlott dühkitörése - ezzel pedig sikerült elérni, hogy ő legyen a legszimpatikusabb karakter, ugyanis ő az egyetlen, akinek az érzelmeit egy pillanatra el lehet hinni. Összességében viszont ez az egész borzalom egyrészt alkalmatlan, hogy a romagyilkosságok áldozatainak méltó emléket állítson, másrészt nagyon csúnyán becsapja azokat az amatőr szereplőket, akik talán tényleg azt hitték, hogy valami felemelőnek lehetnek a részesei. Mert amúgy amatőrökkel is lehet teljesen jó dolgokat összehozni, ott van például ugyanebben a témában a Csak a szél, de itt most ez is nagyon rosszul sült el. Nem volt jó. 1
Kannibálok egylete (O clube dos canibais) - Brazil kőgazdag házaspár azzal szórakozik, hogy szexuálisan kihasználják az izmos házi alkalmazottait, majd ketten megölik és megeszik őket. Ezt a remek hobbit pedig olykor a baráti-politikai körükkel is megosztják - egészen amíg ebben a körben az ellentétek odáig nem fajulnak, hogy a két embernek már önmagát kell megvédenie, és természetesen ebben sem riasztja el őket az erőszak és a vér mennyisége. Kis könnyed, mókás horror, amiben azonban a kannibalizmus nem kap szerves szerepet, csak mint színes adalék van jelen. De még ezen kívül is jó pár elvarratlan szál nyílik meg, aminek sok értelme nincs, a fő sztori pedig így laposka marad. 3
Lélegzet (Nafasz) - Iráni kislány élete az irak-iráni háború közepén, ahol a saját képzeletvilágába tud csak menekülni. Mivel ez volt Irán idei Oscar-nevezése, a többi között már írtam róla. 3
Nem vagyok boszorkány (I Am Not a Witch) - Afrika egyes országaiban a boszorkányok a mai napig részei a mindennapi életnek. Konkrétan vannak emberek, akiket hivatalosan boszorkánnyá nyilvánítanak, majd gettóba zárják és ott dolgoztatják őket. A legelképesztőbb, hogy sokan tényleg elhiszik magukról, hogy boszorkányok, és a hátukra erősített, rabláncként funkcionáló szalag tartja őket életben (mert anélkül kecskévé változnának és megennék őket). Mindez pedig a természetesen a kormány hatalmas kegyéből, amiért hálásak is neki. (Persze ez nem csak a harmadik világban működik így.) Shula, a tíz év körüli kislány is "engem gyíkká változtatott" szintű vádak miatt kerül boszorkánytáborba, ám itt fölfigyel rá egy helyi potentát, aki a lány állítólagos varázserejéből akar magának politikai tőkét kovácsolni. Habár a film vége nem igazán áll össze, azért kellően bemutat egy szomorú képet a civilizáltnak tűnő, de attól még messze lemaradó, szubszaharai világról. A Titanic Hullámtörők-díját megérdemelten nyerte meg, és nem kizárt, hogy jövőre ez a film lesz Zambia első Oscar-nevezése. (Vagy Nagy-Britannia következője.) 5
