Indonézia: Marlina, a gyilkos (Marlina Si Pembunuh dalam Empat Babak) [Marlina, a gyilkos, négy fejezetben] - Újabb női sors az idei felhozatalban. Az özvegy parasztasszonyhoz bekopogtat a helyi banditavezér, hogy előre bejelentse: este eljönnek hozzá, elviszik mindenét, sőt meg is erőszakolják, de addig is szíveskedjen nekik vacsorát főzni. Így hát Marlinának (így hívják) sincs más választása, mint hogy megmérgezze a rablókat, a vezérük fejét pedig levágja. Majd azt másnap szatyorba kötve nekiindul az országútnak, hogy a rendőrségen feljelentést tegyen a haramiák és önmaga ellen. Szokatlan poggyászával természetesen feltűnést kelt, de azért akadnak útitársai egy busz, egy leendő vőlegény és anyósa, egy várandós kismama, egy félárva kislány, valamint egy legelő ló személyében. Az úton poroszkáló asszony, a vibráló levegő, az aláfestő trombita, valamint a maradék rablókkal történő leszámolás időbeli közeledése élvezetes, kimért, távol-keleti westernt eredményeznek, míg - az első részben ismertetett tunéziai filmhez hasonlóan - a világ ezen pontján is szembesülhetünk a rendőri közöny és áldozathibáztatás szokásával.
Esélyek: Bár Délkelet-Ázsiából leginkább leginkább a thaiföldi filmre szokás figyelni, olykor más országokból (Fülöp-szigetek, Szingapúr) is érkeznek figyelemreméltó művek. Ideje volt már, hogy a Föld negyedik legnépesebb országa is jelentkezzen valami jóval. Ez az idei nyert is jó pár fesztiváldíjat, sőt még a budapesti Titanicra is eljutott, szóval alighanem ez a helyi filmipar régen várt alkotása. Ez persze az amerikai értékelésnél sajnos nem feltétlen releváns, de attól még abszolút jó ötlet volt exportálni.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Macedónia: A titkos összetevő (Исцелител) [Iszcelitel - A gyógyító] - Vasúti szerelő srác egyik vagonban talál egy ott hagyott, kábítószerekkel és fűvel teli csomagot. Nem is jelenti senkinek, inkább süt belőle space cake-et, hogy rákbeteg apja fájdalmain enyhítsen. Ám az öregnek nem csak a fájdalmai enyhülnek, hanem - a kannabisz egyéb jótékony hatásai folytán - a betegsége is visszahúzódik, így környéken is hamar híre megy a csodatévő tortának, miközben a maffia is nagy erőkkel keresi az elveszett drogszállítmányát. A szokásos karakterek megvannak: önmagát feltaláló jómunkásember, mókamester legjobb barát, agresszív, de azért valahol komikus gengszterek, és egy kis lírai szál is, ami a főhős és apja viszonyát hivatott rendbe tenni. Az alapsztori hasonlíthat a tavalyi bolgár Az órára, de nem megy bele olyan mélyen a mögöttes rendszerbe. Inkább egy közepesen vicces balkáni vígjáték, ami keresztmetszetet ad egy lepukkant országról, görbe tükröt mutat egy csodaváró és mindent elhívő társadalomnak, és síkra száll a marihuána orvosi alkalmazása mellett is.
Esélyek: Nem jellemző.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Dánia: A bűnös (Den skyldige) - A 112-höz segélyhívás érkezik: a vonal másik végén egy kétségbeesett nő jelentkezik, akit elraboltak és egy furgonban visznek észak felé. Kézenfekvő lenne a hős rendőr története, aki távban megoldja a hét bűnügyét, vagy egy új Locke, aki másfél óra alatt rendez el komplett életeket telefonon. Ehelyett kapunk a vonal egyik végén egy egyre fokozódó és csavarosabbá váló rejtélyt, a másik végén pedig egy sorozatos és gyors kényszerdöntési helyzetekbe kerülő, a nem várt felelősséggel és közben saját élete gondjaival is birkózó embert. Miközben a sürgősségi hívásközpont működését is megismerjük, a végig egyetlen zárt tér és lényegében egyetlen látható szereplő (Jakob Cedergren) végig magas szinten tartják a feszültséget, és a címbeli bűnös személye is a lezárásig bizonytalan marad.
Esélyek: Az elmúlt nyolc évben hatszor került be dán film a legjobb kilencbe: ebből egyszer győzött (2010-ben), és azóta még négyszer jelöltek, utoljára két éve. Szóval a számok alapján ennek a műnek is minden esélye megvan bármire, de ettől függetlenül is az elmúlt évek egyik legjobb európai krimije.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Thaiföld: มะลิลา (Malila) - Két gyerekkori fiúbarát és szerelmes társ találkozik egykori falujukban: egyikük elvesztette a családját és alkoholista lett, másikuk pedig gyógyíthatatlan rákbeteg, hátralévő idejét pedig virágfűzéssel tölti. Majd amikor utóbbi meghal, előbbi bevonul szerzetesnek, valamiféle feldolgozást vagy feloldozást remélve. Végtelenül lassú, és alighanem szépnek szánt film, csak nem teljesen érthető, hogy mi miért történik benne. Délkelet-ázsiai kultúrában és/vagy buddhizmusban jártasabbaknak talán jobban átjön - például hogy rothadó hullákat zabáló férgek összegyűjtése és elfogyasztása miért is jó bárkinek? Mindenesetre gyengébb gyomrúaknak annyira nem ajánlott.
Esélyek: Ázsiai fesztiválokon már szétnyerte magát, de nem valószínű, hogy azokon kívül egyáltalán megértenék, miről szól.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Oroszország: Собибор [Szobibor] - A cím nem a Szobi szörp alkoholos változata, hanem a lengyel Sobibór település neve, ami leginkább a második világháború alatt itt működő haláltáborról ismert. Ez volt az a láger, aminek egy sikeres felkelés és az itt fogva tartottak kitörése vetett véget, és ebben jó néhány ide szállított, zsidó származású szovjet hadifogolynak is vezető szerepe volt. Az ő vezéralakjukat maga a film rendezője: Konsztantyin Kabenszkij játssza, míg a tábor kegyetlen parancsnokának Christopher Lambertet sikerült megszerezni, akit amúgy az SS-tiszteket alakító, sokadik vonalbeli német színészek közül is bármelyik simán lejátszik. A film mégsem csak rajta csúszott el, sokkal inkább a táborbeli borzalmak szájbarágós, ám az eddig ismert tényekhez és perspektívákhoz semmit hozzá nem adó ábrázolása miatt. Amikor pedig mégis sikerülne elérni valami pluszt, azt néhány pátoszos képsor és nyálas háttérzene azonnal agyonvágja. Meg hitelesség terén is akadnak benne mélypontok, szóval nem kellett volna erőltetni.
Esélyek: Oroszország sajnálatosan nem az év sikerét: a Nyár (Leto) című, zenés-táncos new wave-nosztalgiamozit nevezte, de azért valahol sejtető volt, hogy nem a diktatúra elleni, popkulturális ellenállás történetét fogják futtatni. Ezért inkább a már jól kipróbált Nagy Honvédő Háborúhoz nyúltak - bár ebben a műfajban két éve az Édenkert is sokkal kevesebb eszközzel is többet tudott mutatni. Nem beszélve a szovjet-orosz film egyéb remekműveiről, amiknek ez az idei alkotás a közelébe sem jön.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Ausztria: Jó estét, Mr. Waldheim* (Waldheims Walzer) [Waldheim keringője] - 1986-ban, amikor Kurt Waldheim egykori ENSZ-főtitkár indult az ausztriai államelnök-választáson, a kampány során addig ismeretlen dokumentumok kerültek nyilvánosságra az ő második világháborús szerepéről. A film egyrészt szól a papírok tartalmáról: eszerint Waldheim 1941-44 között egy népirtásban aktívan résztvevő alakulatnál szolgált tisztként. Másrészt szól arról az összevissza hamukázásról, amivel ezt a három évet igyekezet elkendőzni. Harmadrészt szól arról a korabeli politikai diskurzusról, miszerint ez az egész csak a Zsidó Világkongresszus és Amerika összeesküvése az osztrák nép(!) ellen. Negyedrészt szól arról a társadalmi történelemtagadásról, ami a választók többségét a szembenézés helyett a Waldheim melletti kiállásra buzdította. Ötödrészt pedig a készítő: Ruth Beckermann saját emlékeiről, amikkel annak idején a Waldheim elleni akciókban részt vett. Ám ez a beismert szubjektivitás egyáltalán nem torzítja az összképet, ellenkezőleg: segít az egymásnak feszülő álláspontok kibontásában, mindenekelőtt a kampány-propaganda és Waldheim-ellenes underground társaságok érvrendszereinek kibontásában. A dokumentumfilm "megúszós", azaz hozott anyagból (híradórészletekből és korabeli felvételekből) dolgozó válfaja, de abból a maximumot hozza ki.
Esélyek: Dokumentumfilm ebben a kategóriában eddig nem járt sikerrel, de lehet, ez éppen most változik meg. Főleg, hogy ennek a mondanivalója jelenleg, a jobboldali populizmus - Ausztriát is érintő - világszintű előretörését látva, Kurt Waldheim halála után bő tíz évvel talán még aktuálisabb is, mint valaha.
*Ezt a magyar címet a 15. Verzió dokufilm-fesztiválon adták neki, habár a magyar feliratban "A Waldheim-keringő" szerepel.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [***]
Vietnam: Cô Ba Sài Gòn [A saigoni varrónő] - 1969-ben Saigon legmenőbb szabászatában készülnek a szebbnél szebb, hagyománykövető áo dài ruhák, de a főnökasszony elkényeztetett lánya inkább nyugati göncöket varrna, fittyet hányva a családi és a népi hagyományokra - mígnem egyszer csak egy mágikus ruhának köszönhetően hirtelen 2017-ben találja magát. Először találkozik lecsúszott, alkoholista, jövőbeli önmagával (aki ugye nem tanult meg áo dài-t varrni), majd sikeresen beépül a családi örökséget továbbvivő unokahúga gigantikus divatházába. Itt megtanulja, milyen az, amikor végre őt ugráltatják, majd a kellő alkalmazkodás és alázat elsajátítása után fölfedezik a benne bujkáló tehetséget is. (Érdekes módon az 1969-ben javában dübörgő vietnami háborúról még utalás szintjén sem esik szó, míg a XXI. századi síkon sem vált ki semmilyen megrökönyödést, hogy Dél-Vietnam megszűnt létezni, és Saigont is másképp hívják.) A cselekmény Fantomszálként indul, majd valamiféle Az ördög Pradát visel-szerűség is lehetne belőle, ám megmarad egy végtelenül bugyuta és pocsék, kétórás szappanoperának. Az alakítások nagyon amatőrök, meg úgy az egész kábé bollywoodi szinten mozog. Pedig a hatvanas években játszódó részek egészen aranyosak, inkább annál kellett volna maradni, nem elvinni az egészet ezzel az időutazásos hülyeséggel.
Esélyek: ...
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [ ]
Franciaország: La douleur [A fájdalom] - A második világháború végén és a sokadik világbéke elején él Párizsban egy nő, aki eltűnt férjét keresi, előbb egy kollaboráns Gestapo-tiszt, majd az ellenállócsoportjának a vezetője segítségével. Ezzel össze is foglalható a cselekmény, ugyanis a történelem jól ismert változásain túl sok történés nincs a filmben. A helyzetet pedig súlyosbítja, hogy a drágám még írónő is, erre hivatkozva pedig elég gyakran tukmálja a nézőre a belső narrációnak álcázott, ködös elvontságait. A film egyetlen érdeme a kiváló díszletek, élethű jelmezek és frizurák felvonultatása, de mintha annyi megforduló karakter közül nem a megfelelőt követnénk. A színészi gárda sem túl kiemelkedő, leginkább egy szegény ember Léa Seydoux-jára, Alain Delon-jára és Török Ferencére emlékeztetnek. De nem akad közöttük egy rokonszenves figura sem, akit élvezettel néznénk két órán át.
Esélyek: Első pillantásra már az ígéretes, hogy végre ismét egy második világháborús francia film jön szembe, de önmagában egy jó alaptémától és egy kiválóan megalkotott környezettől nem lesz még jó egy film. Ez se lett az.
Izgalom: [* ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [ ]
India: Village Rockstars [Falusi rocksztárok] - Az északkelet-indiai Asszám tartományban éldegél Dunu, a kiskamasz lány, akinek minden vágya, hogy legyen egy saját gitárja. Amíg ez megvalósul, addig meg hungarocellből kivágott hangszerekkel játszik zenekarosdit a barátaival. Közben eléri a pubertáskort, és a falubeli öregasszonyok megszólják, hogy miért fiúkkal barátkozik - még szerencse, hogy anyja mögötte áll, és a mélyszegénység ellenére is lehetőségekhez mérten támogatja. Felnövés- vagy inkább növekedés-történet, aminek nincs semmi komplex cselekménye, csupán a rendezőnő: Rima Das - a filmbeli kiírás szerint - emléket kíván állítani a gyerekkorának és a vidéknek, ahol az lezajlott. Ennek megfelelően elég alacsony költségvetésűre sikerült, mondhatni családi vállalkozásnak - legalábbis a szereplők és a stáblista kétharmadát a Das família tagjai adják ki. A film további értéke egy női felnőtté avatási szertartás, bemutatása, ami kulturális antropológiai tanulmánynak sem utolsó.
Esélyek: Aranyos, kedves, de egy fiatal lélek fejlődéséből többet is ki lehet hozni. A rendező következő filmje állítólag erre vállalkozik, várjuk azt is szeretettel. Bollywood nyugati áttörése alighanem még várat magára.
Venezuela: La familia [A család] - Külvárosi kissrác halálos kimenetelű balhéba keveredik, ezért apjával el kell menekülniük otthonról. Az apa a lakásfelújítással és a pincérkedéssel bevezeti fiát a munka világába, a gyerek pedig talán először jár a telepen kívül és találkozik magasabb társadalmi osztályú emberekkel. Mindezzel az addig hanyagoló szülő és az utca nevelte gyerek kapcsolata is új szintekre emelkedik - például család válik belőlük. Egyszerre visszafogott dráma egy közös krízishelyzetről, illetve szomorú keresztmetszet a latin-amerikai társadalom aljáról.
Esélyek: Kicsit lassú, de teljesen nézhető, és nem is hosszú. Jó lenne, ha a legjobb kilencbe beférne, bár annak idején az Isten városa sem lett jelölt, szóval nem biztos, hogy ez ott lesz az élvonalban.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Belgium: Lány (Girl) - A főszereplő tinédzser Lora éppen nemváltáson megy át, miközben két vágya van: hogy fizikailag is nővé váljon, illetve hogy balerina lehessen belőle. Lényegében utóbbi az előbbinek kissé szájbarágós metaforája, így hát mindkettőnek látjuk a fájdalommal és dilemmákkal teli folyamatát. Mindezt abban az életkorban, amikor az ember egyébként is óriási átalakulásokon megy át, és igen erősen foglalkoztatják a nemiség kérdései. Mindenesetre a környezete elfogadó, orvos és pszichológus is foglalkozik vele, és egy pont kivételével nem is ütközik különcsége miatt konfliktusba. De attól még borzasztóan lejön a vászonról az ő egyedülléte, és hogy a saját, rendhagyó testi-szellemi-lelki fejlődésére senki nem kísérheti el.
Mindenképpen érdekes még a filmbeli kétnyelvűség: a francia otthoni nyelvű család a flamand környezetben (a filmben nem hangzik el, de a végcímből kiderül, hogy Antwerpenben járunk). Illetve egy másik jelenség: az egyszülős család, ahol - előző filmhez hasonlóan - szintén az apa az az egy. Ám itt ez is annyira alapvetőnek van véve, hogy a hiányzó anyáról még említés sem esik - bár a hiánya ott mindenképpen szembetűnő, hogy emiatt a családban a nő szerepe is Lorára marad.
Esélyek: Érzékeny és lassú film, visszafogott, de remek alakításokkal. Jómagam kicsit más befejezést vártam, de így is kerek egész lett. Bár nálam nincs a legjobb kilencben, nincs kizárva, hogy a Filmakadémia ezt akár egy jelöltséggel is jutalmazza.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
Ukrajna: Donyeci történetek (Донбас) [Donbasz vagy Donyec-vidék - nem keverendő egymással a Donyec folyó és Donyeck város] - Van most ez a kelet-ukrajnai konfliktus, aminek következtében az ország egy kis részét - a Novorosszija (vagy Új-Oroszország) nevű területet - orosz felkelők tartanak az uralmuk alatt. Ők pedig - a film szerint - minden gazságra képesek: megfélemlítenek, zsarolnak, manipulálnak, rabolnak, fosztogatnak, lincseltetnek, álhíreket terjesztenek, és akár még a hullákat is maguk gyártják le hozzá. De mindenekelőtt harcmezőt varázsolnak emberek otthonaiból, őket magukat pedig sötét és penészes tömegszállásokra kényszerítik.
Még a fél füllel hallgatott hírekből is jól tudjuk: borzalmas állapotok uralkodnak ott, de azért mégsem árt a látottakat fenntartással kezelni - már eleve abból a kiindulva, hogy ezt a filmet az egyik háborús fél készítette (pénzelte, üzente, nevezte) a másikról. Persze ettől még a bemutatott szkeccsek lehetnek reálisak, de akkor is zavaró a mű abszolút egyoldalúsága. Például az ukrán állam képviselői csakis mint dolgukat korrektül végző emberek jelennek meg - ez például az ábrázolt két ellenőrzőpont közötti különbségből nagyon jól kitűnik. Azt azért senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy az ukrán katonák mind civilizált, egyenes derekú, komoly-kemény emberek, míg az (új-)orosz felkelők egytől egyik seggarcú taplók, akik azt se tudják, hol vannak. A szakadárok másik bűne, hogy szcenírozott jeleneteket rendeznek és állítanak be igazságként - pedig a film is pont ugyanezt teszi. Az pedig egyéni bizalom kérdése, hogy elhisszük-e: míg a felkelők ezt hírhamisításra használják, addig a mű alkotói ábrázolják valóban az igazságot.
A film a vidék lakóit jobbára szétosztja azokra, akiknek el kellett menekülniük és utálják az egészet, illetve akik maradtak és a felkelők rendíthetetlen hívei, akár megvezethetőségből, akár elemi romlottságból. A film végén az esküvői jelenet pedig már tényleg inkább csak egy rossz karikatúra, mint hogy bárki elhiggye: lám, az ott élő, és a felkelőket támogató lakosság tényleg csak undorító, söpredék disznókból áll. Persze a teljes megértéshez jó lenne jobban képben lenni az ottani viszonyokról és a két sereg hadmozdulatairól, ismerni filmbeli jeleneteket ihlető konkrét példákat, vagy csak hallás után megkülönböztetni egymástól az ukrán és orosz nyelvet. De külsős szemmel így is megállapítható: habár a film tartalmilag lehet igaz, ebben a formában abszolút egyoldalúra és manipulatívra sikerült.
Esélyek: Nem hinném, hogy a filmakadémia döntéshozóinak a fenti hibák ne tűnnének fel, és csupán politikai szimpátiából(?) felkarolnák ezt a filmet bármennyire is.
Izgalom: [* ] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Románia: Bánom is én, ha elítél az utókor (Îmi este indiferent daca în istorie vom intra ca barbari) [Nekem mindegy, ha a történelembe barbárokként kerülünk be] - Ez az idézet Antonescutól származik - igaz, nem a román fasiszta vezetőtől, hanem annak egyik névrokon miniszterétől, de attól ez még remekül belövi a film témáját. A középpontban egy fiatal rendezőnő áll, aki egy szabadtéri, történelmi performansszal akarja szembesíteni a lakosságot a román hadsereg második világháborús bűneivel, elsősorban a dél-ukrajnai megszálláskor elkövetett népirtással. Amíg ehhez a projekthez megnyeri a megfelelő embereket, és elmagyarázza a koncepcióját, lényegében ugyanolyan beszélgetések zajlanak le, mint amik minálunk is le szoktak zajlani a király nélküli királyság szerepvállalásáról, az állam és a lakosság felelősségéről, és konkrétan Horthy Miklósról. Az egész film akár egy Kapa-Pepe-darab is lehetne, csak éppen Mucsi Zoltánt egy nő játssza.
Ezek után-közben föl-fölmerül a kérdés: ha itthon csinálna valaki filmet hasonló témában, annak vajon milyen lenne a visszhangja? Egy ilyen mű készítőjét vajon minek mondanák el a nagyközönség és az aktuálpolitika hangosabb szószólói? Igaz, erre pont most elég kicsi az esély, és még kisebb arra, hogy hazánk ezzel reprezentálná magát az Oscar-versenyen, szóval ebből a szempontból Románia jelenleg nyugatabbra van, mint Magyarország - de attól még tőlük sem kell elájulni. Hiszen arra a film is rámutat, hogy a köz fejében még nagyon nincs ez a dolog letisztázva, éppen ezért sokkal kényesebben kell ezt a kérdést kezelni, mint a filmbeli rendezőnő, különben az egész szembesítés könnyen a visszájára fordulhat.
Ha valaki két és fél órás filmet forgat, akkor arra igen alapos indoka kell legyen. A túl hosszúra nyújtott filmek leggyakoribb hibája, hogy a rendező annyira szerelmes a saját alkotásába, hogy képtelen rendesen lezárni, és még a végére tele akarja tuszkolni minden fölösleges szarral. Itt szerencsére erről nincs szó: minden jelenetnek és párbeszédnek megvan a maga szerepe és értelme, ám ezek azok, amik sikerülhettek volna sokkal inkább lényegre törőre, még ha láthatóan max a témájuk volt megadva, a többi improvizáció. Meg persze kell hozzá a megfelelő ráhangolódás és érdeklődés a téma iránt, hiszen maga a cselekmény és a színészi játék abszolút másodlagos. (Igaz, egy másik film részleteként, de egy pillanatra a Fehér tenyér Feri bácsija is bevillan.)
Esélyek: A fölmerülő kérdések annyira tipikusan közép-kelet-európaiak, hogy tőlünk nyugatabbra nem biztos, hogy megértik őket. Romániában nagyon fontos készült most el, ami remélhetőleg nem marad visszhang nélkül, de elsősorban belföldi használatra készült.
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [* ] Mondanivaló: [***]
December 18-án az AMPAS nyilvánosságra hozta azt a kilenc filmet, amiből az öt jelölt, illetve majd az egyetlen győztes kikerül. Ezek közül négyet már itt is tárgyaltunk: a dán A bűnös, a kolumbiai Az átkelés madarai, a lengyel Hidegháború, illetve a dél-koreai Gyújtogatók. Ezek közül az utóbbi kettőt teljes melléfogásnak tartom, ami azért is dühít, mert a maradék 78 filmből biztosan lett volna két másik, ami jobban megérdemelte volna a hírverést. A másik öt a mexikói Roma, a japán Bolti tolvajok, a kazah Ayka, a libanoni Capernaum, és a német Werk ohne Autor (mely IMDB szerint magyarul a "Mű szerző nélkül" címmel fog futni, bár itthoni bemutatójáról még nincs nyilvános hír). Ezek közül a mexikói film fent van már Netflixen, a japán és a libanoni alkotást hamarosan adják a magyar mozik, és a németet is biztos. (A dán és a koreai már ősz óta műsoron van, a lengyel és a kolumbiai pedig februártól lesz, de premier előtt már láthatták a szemfülesek.) Szóval a következő részben - esélylatolgatás nélkül - alighanem ezekről is szó lesz. Továbbá egész biztosan a török, az uruguayi és a paraguayi alkotásokról.
