Apdét: Köszönöm, hogy ez az összeállítás megjelent az Index címlapján! Nem hittem volna, hogy innen kikerül oda bármi is, hiszen leginkább csak a magam filmes naplójának írom, így a teljesség vagy az aktualitás sem feltétlen szempont. Ez is itt állt piszkozatban régóta, csak most augusztusban tettem ki hozzá képeket, és állítottam nyilvánosra. És természetesen még bővülni is fog, valamikor rendszertelenül. Persze ha valaki kedvet kap a blog olvasásához, természetesen Isten hozta, lelje benne szintén kedvét. :)
A bálna (The Whale) - Biztos mindenki ismeri azt a reality-műsort, amiben óriásira hízott embereket mutogatnak, jó páran már az ágyukból sem bírnak fölkelni. Aztán rendre mindegyikükről kiderül, hogy van velük valaki, aki őket zabáltatja, nehogy elveszítse. Jelen műben ez az ember az ápolónő (Hong Chau), az alany meg egy sziporkázó irodalomprofesszor (Brendan Fraser), aki néha még gondol rá, hogy ki kéne jönni a spirálból, de alapvetően már feladta a normális élet reményét. Aztán betoppan először egy fiatal hittérítő, majd a professzor régen látott, tinédzser lánya, akik alaposan felforgatják a lakás belső rendjét (már amennyire azt lehet rendnek nevezni). Persze idővel kiderül, hogy a férfi miért is dönt a csendes halálra zabálás mellett, és hogy az ápolónőt is több szál köti pácienséhez.
Egyetlen térben (meg a teraszon) játszódó kamaradráma, ami sajnos tartalmazza a színpadról adaptált művek gyerekbetegségeit. Pedig az alaptéma egészen jó, a karakterrajz is szépen le van kerekítve, és a két főszereplőt is joggal nevezték Oscarra (amiből aztán Brendan Fraser meg is kapta). De Darren Aronofskynak enyhén szólva nem ez a legjobban sikerült műve. (Idaho)
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
A szomorúság háromszöge (The Triangle of Sadness) - Ruben Östlund svéd rendező ezúttal angolul forgatott filmet, A négyzet után egy másik síkidomról. Szóval sejthetőleg itt valami tematikus összefüggésre számíthatunk, és valóban: ismét a felső osztály működéséről nyújt lesújtó képet, csak ezúttal általánosabb és szájbarágósabb formában. A három részből az elsőben, kvázi bevezetőben megismerünk egy modellpárt, akik csak az Instájuk látogatottságáért jönnek össze. (A cím a modellszakma egyik szakszava: az orr és a szemöldökök közti részt nevezik így.) A második részben pedig elmennek egy luxushajóútra, ahol a kapitány (Woody Harrelson) nemcsak nem látja el a posztját, de ostoba döntéseket is hoz, ennek következtében pedig a hajó - ami önmagában a társadalom metaforája, mily ötletes - óhatatlanul katasztrófa felé sodródik. A harmadik részben néhány túlélő egy szigeten építi újra a társadalmat, és ezzel az addigi hatalmi viszonyok is felborulnak. Talán ez a legutóbbi az, ami tartalmaz továbbvihető gondolatébresztést, egyébként a fő mondanivaló a második végén történik meg, de azt nem spoilerezem el. Mindenesetre egyformán húzza le a kapitalizmus és a kommunizmust, és vetíti előre az emberiség posztapokaliptikus jövőjét.
Izgalom: [** ] Érzelem: [* ] Humor: [** ] Mondanivaló: [***]
Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues) - 1917 tavaszán vonul be négy tinédzser a német császári hadseregbe, és egyből a nyugati frontra küldik őket. Itt természetesen hamar szembesülnek vele, hogy a lövészárkok valósága valahogy más, mint az otthoni lelkesítő szólamok, és a főszereplő srácon kívül aránylag hamar meg is halnak. A következő ugrás másfél évvel később, 1918 novembere, amikor Magyarországon már jó pár hete béke volt, de a francia-német fronton még naponta tízezrek haltak meg. Az illetékes miniszter (Daniel Brühl) már tárgyal a fegyverszünetről, de a lövészárkokban még folyik a trancsírozás, főleg az új technikák - géppuska, tank, harci gáz - megjelenésével. És a főhős fiú valódi megedződése is ekkor kezdődik.
Vannak monstre csatajelenetek, amik naturalista módon mutatnak rá a háború borzalmaira és emberek megrázó haláltusáira, de valljuk be: nem ez az első ilyen film. Az is örvendetes, hogy az első világháborúról az elmúlt években ismét készülnek filmek (Hadak útján, 1917), de ebben se mutat sok újat. Hibája még, hogy eléggé szét van szabdalva, így hiába tart két és fél óráig, egy-egy szereplőre nem jut túl sok idő. A húzónévnek beállított Daniel Brühlnek is csak max három-négy jelenete van, de például a főhős fiúhoz sem kerülünk nagyon közel. A mentorává váló, idősebb baka karaktere (Albrecht Schuch - például a Kontroll nélkülből vagy a Berlin, Alexanderplatzból) sokkal emberibbre sikerült. Ha valaki egy jól felépített és jól megrajzolt művet akar látni egy kamasz fiú első világháborús élményeiről és jellemfejlődéséről, annak inkább a lett Lélekvihart ajánlanám.
Izgalom: [***] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Minden, mindenhol, mindenkor (Everything, Everywhere, All At Once) - Középkorú kínai asszony (Michelle Yeoh) próbál küzdeni családja, házassága és a mosodája egyben maradásáért. Majd egyszer csak hirtelen látogatót kap egy párhuzamos univerzumból, és megtudja, hogy mostantól a multiverzum egyben tartása és a gonoszok legyőzése is az ő dolga. Ehhez nem kell mást tenni, mint egyszerre több párhuzamos életben létezni, és elsajátítani a lehető legtöbb képességet, ami a feladathoz szükséges. Innentől egyszerre harcol a világegyetemért, és saját kis alsó-középosztálybeli életéért - ami voltaképpen egy és ugyanaz. Nem lehet ezt pár sorból megérteni, viszont szerencsére menet közben teljesen követhető, és ha olykor kissé zagyva is (például a gigantikus fánknál), azért összeáll a végére. (Nem esik például abba a hibába, mint a hasonló Felhőatlasz.) Ehhez az egykori Bond-lány Michelle Yeoh főszereplése mellett az egykori Indiana Jones-kisfiú Ke Huy Quan, az aránylag friss név Stephanie Hsu, valamint Jamie Lee Curtis is hozzájárulnak, jelölték is mind a négyüket. Plusz ismét láthatjuk a már 93 éves James Hong-ot, akinek az arcát szintén egészen biztosan mindenki ismeri innen-onnan. Szóval elég komplex, de ennek köszönhetően hét díjjal le is tarolta az Oscart: többek között a legjobb film, rendezés, női főszereplő, női és férfi mellékszereplő, és forgatókönyv díjait zsebelte be, még ha nem is mindegyik volt teljesen indokolt.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Top Gun: Maverick - Az amerikai légierő elit pilótáiról szóló 1985-ös kultfilm folytatása egy párhuzamos univerzumban játszódik, ahol bár eltelt harminc év, a nyolcvanas évek még mindig tartanak. A technikai fejlődés még csak-csak haladt valamennyit, és már okostelefonok is vannak - viszont a pinabajszok és a senkinek jól nem álló, tenyérnyi szemüvegek valahogy szintén nem mentek még ki a divatból. Maverick (még mindig Tom Cruise, természetesen), bár lett volna lehetősége előrelépni, és már a haját is jól láthatóan festeti, mégis maradt hadnagyi rendfokozatban. (Míg régi riválisa - az egy film erejéig visszatérő Val Kilmer - sokcsillagos tábornok lett.) Épp le akarják építeni, de kap egy új küldetést: egy csapat fiatal pilótát kell kiképeznie egy névtelen, sőt felségjelzés alapján nem is létező országbeli küldetésre. (Még az ellenséges pilóták arca sem látszódik, nehogy bárki csak úgy összevissza asszociálgasson.) A srácok között ott vannak a kötelező karakterek (afró srác, hispán nő, balfék, kekec) - plusz az első részben meghalt legjobb barát, Goose fia (Miles Teller), aki apja nyomdokaiba akar lépni, elsősorban arcszőrzet terén. És persze van megint egy nő, aki ezúttal Jennifer Conelly. Szóval semmi akadálya, hogy a nyolcvanas évek összes sablonja ismét előkerüljön, és sikerüljön egy egészen élvezetes, és kellően izgalmas stílusparódiát összerakni, aminek a végén aztán mindenki ünnepelheti az érzelmes hősöket.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Tár - Világhírű karmesternő, Lydia Tár készül berlini korszakának csúcspontjára: Mahler V. szimfóniájára, hogy aztán tovább mehessen a New York-i Filharmonikusokhoz. A film első fele szárazan, szinte unalmasan bemutatja a komolyzene malmainak terhelő őrlését, még zene sincs benne annyi, mint lehetne. Aztán a film közepe felé megérkezünk a fő konfliktushoz: Lydia egyik volt (lány) tanítványa öngyilkos lesz, aki már régóta vádolta zaklatással egykori mesterét. Hogy pontosan mi történt kettejük között, és a zaklatás vádja mennyire valós, nem derül ki - mint ahogy az se, hogy a legújabb, kiemelten kedvenc diáklánytól mit is akar pontosan, de nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az a mechanizmus, ahogy a nyilvánosság kezeli az ilyen ügyeket, valamint egy nagyhatalmú ember machinációi, és végül a folyamat, ahogy az élete kicsúszik a kezéből. Nyomasztó, tanulságos, és természetesen Cate Blanchett is remekül alakítja a hidegfejű machinátort. Nemhiába jelölték legjobb színésznőnek, a filmet pedig legjobb alkotásnak.
Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) - Egy ír sziget, pont száz évvel ezelőtt. A polgárháború zajai még átszűrődnek, de különösebben senkit nem érdekel. Sokkal inkább a sziget saját konfliktusa: két egykori barát közül az egyik (Brendan Gleeson) úgy dönt, hogy nem találja már a másikat érdekesnek, így az hagyja szépen békén. A másik (Colin Farrel) viszont nem igazán tudja hová tenni a dolgot, így mindig az egyik nyakára jár, aki viszontválaszul öncsonkításba kezd. Két ember privát háborúja, ami éppannyira értelmetlen és eltúlzott, mint a szárazföldön folyó fegyveres harc. Miközben legalább annyira összekötik őket a közös gyökerek és a kocsma, ami ebben a faluban is az egyetlen közösségi tér. Egyszerre szép és érdekfeszítő alkotás - de legfőbb érdeme talán az, hogy úgy szól az unalomról és a nihilről, hogy ő maga egyszer sem unalmas, sőt: végig dinamikus, lendületes, izgalmas mű, kellően kidolgozott karakterekkel - ide tartozik a szellemi fogyatékkal élő tinédzser fiú (Barry Keoghan), és a főszereplő nővére (Kerry Condon) is. Mindnyájukat jelölték Oscarra, bár végül egyikük sem nyert.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [** ]
Women Talking - A cselekmény hátterét egy megtörtént bűncselekmény adja: egy zárt, mennonita (az olyan, mint az amish) közösségben a nőket időről időre valamilyen gázzal elaltatták, és álmukban megerőszakolták. Aztán egyszer csak a nők rájöttek, hogy ezt nem szellemek teszik velük, hanem saját férfi ismerőseik. Többeket letartóztattak, a többi férfi meg követte őket a városba, az asszonyoka két napra otthon hagyták, hogy hagyjanak nekik időt megbocsátani. Ám a helyi nők, talán életükben először, a sarkukra állnak, és úgy határoznak: maguk döntenek saját sorsukról. Hogy maradjon minden a régiben, aránylag hamar kikerül a lehetőségek közül, így a fő kérdés a másik kettő verzió között dől el: hagyják-e el kollektíven a közösséget, vagy maradjanak, és harcolják ki maguknak az emberszámba vételt? Tizen-egynéhányan összegyűlnek a pajtában megbeszélni életük hátralévő részét. Szó esik mindkét lehetőség előnyeiről és hátrányairól, a nők helyéről, szerepéről, problémáiról és lehetőségeiről - amik félelmetesen ugyanazok, mint a mi nyitottnak és modernnek mondott világunkban. Szinte egyazon térben lejátszódó beszélgetés, szóval színdarabként is remekül működne, sőt.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [***]
