Zupasta filmélményei

Utolsó frissítés: 2020. március 23.

Már az előző bejegyzés közben kijött a legjobb kilencnek szavazott film listája, amikből majd kikerül az öt jelölt és az egyetlen győztes. Legnagyobb siker, hogy a magyar szarvasok: Picur és Góliát (gyk: a Testről és lélekről főszereplői) is ott vannak, de az előző részekben listázottak közül a svéd A négyzet és az orosz Nem szeretve is helyet kaptak. Legnagyobb meglepetést ezek közül talán az első nevezését küldő Szenegál okozta, de érdekes módon két, papíron háborúban álló ország: Izrael és Libanon filmjei is bekerültek, ráadásul mindketten a palesztin kérdéskört érintve. Kissé meglepő, hogy a korábban esélyesnek gondolt osztrák Happy End és dán Du forsvinder kiestek, de a helyettük bekerült chilei transzvesztita-sztorit, a szintén LMBT témájú dél-afrikai alkotást, valamint a német-török Fatih Akin új filmjét is kíváncsian várjuk.

Szenegál: Félicité [Boldogság] - A címszereplő Félicité énekesnő egy kinshasai lebujban, nappal próbálja túlélni a hőséget, este meg fellép. Egyszer csak telefont kap, hogy tizenéves fia balesetet szenvedett, meg kell műteni, az árát meg neki, az anyjának kell rá minél sürgősebben előkerítenie, a kórházi gyógyszerekkel együtt. (Azért valahol vigasztaló, hogy van a magyarnál szarabb egészségügyi rendszer, ha csak a harmadik világban is.) Félicité elindul behajtani az adósságait, meg pénzt szerezni, ahogy és akitől tud, illetve kompenzálni, amit anyaként elmulasztott. Ebben pedig egy helyi Németh Szilárd-hasonmás (Néger Szilárd? bocs) is a segítségére siet, bár róla se mindig tudni, hogy mi is a célja valójában. Ez a három ember keresi tehát az utat egymáshoz, és tanulja az emberi kötődés műfaját.

Fekete-Afrika idén rekordszámú filmmel képviseltette magát a nevezések között, de Szenegál részéről kellemes meglepetést okozott, hogy első nevezése máris bekerült a decemberi legjobb kilenc közé. Főleg, hogy - mint ahogy ez a helyszínből következik - valójában a Kongói Demokratikus Köztársaságban forgott, és lényegében az egész szubszaharai kontinensrész társadalmának egyenlőtlenségeiről, nyomoráról, veszélyes életéről nyújt reális és nyomasztó keresztmetszetet. (Éppen ezért a szürreális álomkép-bevágásokat nyugodtan hagyni lehetett volna.) Plusz érdekesség: a címszerepért a kongói Véro Tshanda Beya Mputu megkapta az Afrikai Filmakadémia díját (lényegében az afrikai Oscart).

Izgalom: [*  ] Érzelem: [***] Humor: [   ] Mondanivaló: [*  ]

Utolsó frissítés: 2024. szeptember 3.

Svájc: A nőkért (Die Göttliche Ordnung) [Az isteni rend] - Nemrég kezembe akadt egy német nyelvű könyv, vagyis inkább csak füzetecske, a következő címmel: "A svájci munkásmozgalom rövid története". Kábé a cím is hosszabb volt, mint maga a mű - a lényeg, hogy az állandó jólét és geopolitikai védettség Svájcban nem provokálta ki a szükséges társadalmi-politikai változásokat. Így történhetett, hogy ott a nők csak 1971-ben kaptak szavazati jogot. (A szomszédos Liechtensteinben meg még ennél is később: 1984-ben.) Ezt a vívmányt is egy népszavazáson sikerült elérniük, amin értelemszerűen csak férfiak szavazhattak. Bár már 1959-ben is tartottak erről egyet, ami akkor elbukott, a hatvanas évek végi eszmeáramlatok az Alpok bércei közé is begyűrűztek - ám ez még korántsem tette egyértelművé a szavazás végkimenetelét.

Különösen a névtelen kis faluban nem, ahol soha, semmi nem változik, mígnem egyszer Nora, a főállású háziasszony, megunva az otthoni robotot, úgy dönt: dolgozni akar a városban - csak ahhoz is a férje írásbeli engedélye szükséges. Egy nőjogi aktivista, valamint némi felvilágosító anyag segítségével rájön: itt nem csak politikai jogokról van szó, hanem a női emancipációról, ideértve a nő családban elfoglalt helyét, a férfinek való alárendeltséget, a családon belüli erőszakot, valamint a szexualitás és a női test tabuként kezelését. Legutóbbi témát a film kicsit talán túl is tolja, míg a többit éppen annyira érinti, amennyi bő másfél órába belefér. De azt is bemutatja, hogy Norának hogyan sikerül a helyi nőmozgalmat megszerveznie, ledöntenie a hallgatás spirálját, és a férfiakat is szembesítenie: a strikt nemi szerepek őrájuk is rengeteg fölösleges terhet és felelősséget pakolnak (lásd még: mérgező maszkulinitás).

Esélyek: Könnyed, de nem gagyi. Úgy szól egy történelmi, de bizonyos frontokon ma is aktuális témáról, hogy közben végig tartalmasan szórakoztató marad. A remek zeneválasztásnak köszönhetően is el enged merülni a korai hetvenes években, annak minden szépségeivel és nehézségeivel egyaránt. Az Amerikai Filmakadémia ezeket szokta szeretni - a svájci film, nem kizárt, talán idén is jelölt lesz.

Izgalom: [*  ] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [***]

A blog természetesen az elmúlt hónapokban sem aludt: a legjobb külföldi Oscaros bejegyzések folyamatosan bővültek. Ám az Egyesült Államokon kívüli világ filmgyártásának legnagyobb seregszemléje idén is menetrendszerűen elkezdődött: legelőször Svájc nevezte legjobbnak tartott művét a legjobb nem angol nyelvű film versenyére, majd másik kilencvenkét ország - közöttük hat: Laosz, Mozambik, Honduras, Szenegál, Haiti és Szíria - megejtették első Oscar-nevezésüket, Kenya és Paraguay pedig a másodikat.

Mivel idén futball-világbajnokságot is tartunk, ezért az országok neveit ezúttal nem a zászlók, hanem a hagyományos szerelésük színével fogom színezni. (A kettő között azért többnyire van összefüggés, szóval a legtöbb esetben nem lesz változás, de azért kipróbáljuk.)

Kambodzsa: First They Killed My Father [Először apámat ölték meg] - A vietnámi háború alatt az amerikai hadsereg olykor átbombázott a szomszédos Kambodzsába is, ám ez a fővárosban, Pnomh Penhben alig zavarta meg a hetvenes éveket. Az ötéves Loung is itt él katonatiszt apjával, anyjával és öt, idősebb testvérével, mígnem a vidéki elégedetlenségből kinőtt "vörös khmer" mozgalom elfoglalja az országot. Ekkortól a kislány kénytelen sorban átélni minden borzalmat: kitelepítést, nyomort, kényszermunkát, egyedüllétet, terrort, félelmet, a kambodzsai-vietnámi háborút, és azzal együtt a gyerekkatonaságot. Angelina Jolie ezúttal egy délkelet-ázsiai történelmi tragédiát forgatott, a maga kissé elnyújtott és cseppfolyós, amerikanizált stílusában. Viszont egyértelmű pozitívum a végig szubjektív nézőpont (márcsak mert az egész a valódi Loung Ung saját története alapján készült), és az emlékeket felidéző, gyermeki nézőpontba helyezkedő kamera.

Esélyek: Angelina Jolie ide vagy oda, ebben a kategóriában nem a hollywoodi mércék szerint mérnek. Ez ráadásul inkább egy remekül összerakott, bő kétórás tévéfilm, ami akár még a családi kategóriát is megüthetné, ha egyébként nem tocsogna a vérben (teljesen indokoltan). A direkt vizuális hatásokból is talán a kevesebb több lett volna, a főszereplő kislány így is remekül elviszi a hátán az egész filmet. Úgy látszik, Kambodzsának van még mit kibeszélnie a közelmúltjával kapcsolatban, akárcsak két évvel ezelőtti jelölésekor, ami azért elég sokat elárul. A Netflixnek hála hamar hozzáférhetővé vált, de azért várjuk meg a többi művet is.

Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]

Török Ferenc új filmjét, az 1945-öt a Titanic fesztiválon is nagy várakozás előzte meg: egyrészt mert Török Ferenc új filmje, másrészt mert a magyar történelmi szembenézésnek egy eddig kevésbé központi témáját vette témájául. Egy kánikulai napon, közvetlenül a második világháború után, két zsidó ember jön a faluba egy ládával. A helyi lakók között pedig azonnal kitör a pánik: miért jöttek vissza? Ahogy a két érkező átvonul a falun, úgy ébred föl mindenkiben a lelkiismeret és a félelem: mi lesz, ha vissza kell adni az önkényesen birtokba vett tárgyakat, házakat, vagy a falu boltját? És ha azzal is el kell számolni, hogy a falu lakói az ablakból nézték végig szomszédaik, barátaik elhurcolását?

A témaválasztás kiváló, ám a megvalósítás teljesen hiteltelenre sikerült. Érthető az alkotók szándéka, hogy a reakciók és pánikstratégiák spektrumának minél szélesebb palettáját mutassák be, a teljes tagadástól az óvatos szembenézésen át az őrületbe kergető lelkiismeret-furdalásig - ám így a szereplők valós karakterek helyett csak modelleket, sablonokat személyesítenek meg. Még a jegyzőt és főszerepet alakító Rudolf Péter is, aki remekül hozza a bunkó falusi kiskirályt, de nem nagyon mutat mást, mint amikor egy tóparti büfékocsit vezetett.

Brazilok - új magyar film a mozikban

Acsa, a valóságban is létező, cserháti falu focilázban ég: egyrészt a tévében folyó világbajnokság miatt, másrészt a helyi bajnokság miatt is, ahol a polgármester, puszta politikai korrektségből idén először engedélyezi a cigánytelep esélytelen(nek vélt) csapata: a Brazilok nevezését is. A fődíj pedig egy utazás, egészen véletlenül pont Brazíliába. A csapat tehát ringbe száll, vagyis pályára lép, hogy beteljesítsék a nagy álmot. Vezetőjük Áron (Nagy Viktor Dániel), aki a film elején szabadul a börtönből, és tér haza a roskadozó vályogkunyhóba, amin húgával (Farkas Franciska) és öccseivel kell osztoznia. Közben kirajzolódnak a falun belüli erővonalak, a romák és többségiek közötti konfliktusok és összefonódások, meg persze az egyes táborokon belüli ellentétek. Utóbbiak között remek példa a polgármester (Fekete Ernő) és az alpolgármester (Schmied Zoltán) közötti, hatalomtechnikai (de nem ideológiai) különbségek, a másik oldalon pedig a rendőrnek tanuló, cigány fiú alakja, aki végig két irányból kapja a "Melyik oldalon állsz?" kérdést.

Számi vér (Sameblod) - A kerettörténet szerint a nagymama a családjával, egy távoli rokon temetésére Lappföldre utazik, de láthatóan nem érzi magát jól egykori otthonában. Megelevenednek régi emlékei, ahogy a háború előtti svéd állam őt és a számi gyerekeket svéd iskolába kényszerítette, ami csak behódolásra tanított, de a valódi integráció lehetőségét tőből elvágta. A lány a rengeteg megaláztatás után mégsem adta fel az álmát, így magának kellett a saját útját kitaposnia, megküzdenie a be (nem) fogadó társadalom ellenállásával, és saját családja visszahúzó erejével is. A tavaly készült dán Under Sandet után ismét egy filmes szembenézés a skandináv történelem egy kevéssé ismert és méltán szégyellt mozzanatával. Lassan, de biztosan haladó, kontrasztokkal jól bánó, megrendítő alkotás. Az idei fesztivál egyik legjobbja. 5

 Izgalom: [*  ] Érzelem: [***] Humor: [   ] Mondanivaló: [***]

Apdét: Az öt pont olyannyira indokolt, hogy végül a fesztivál fődíját, a Hullámtörők-díjat is ez a film nyerte el, teljes joggal. De azért a többi között is akad csemege, szóval lehet bátran továbbolvasni. 

A 2017-es év kétségkívül legnagyobb itthoni filmes eredménye: Magyarország megnyerte negyedik Oscarját: A légy, a Mephisto és a Saul fia után Deák Kristóf és Udvardy Anna műve: a Mindenki című alkotás kapta meg a díjat, ezúttal (idén először, de talán nem utoljára) a legjobb rövidfilmes kategóriában. Az alig fél órás film a rendszerváltás utáni években játszódik, egy budapesti általános iskolában, ahol a film főszereplője, a tízéves Zsófi az új lány. A kórusba is bekerül, ám ott Erika néni, a fiatal tanárnő megkéri: ne énekeljen, mivel kicsit hamiskás hangja veszélyezteti a közelgő kórusversenyen aratandó győzelmet, melynek díja egy svédországi út. Zsófi természetesen fél bárkinek elmondani, márcsak mert a tanárnő is ezt kérte tőle, de új legjobb barátnőjének, Lizának mégis bevallja. Liza pedig tudja: nem Zsófi az egyetlen, akit a tanárnő elhallgattatott, ezért magához veszi a kezdeményezést, és a kórust - fineszes módon - fellázítja Erika néni ellen.

Az Oscar fődíja 2017-ben is szoros versenyt ígér, ám idén sajnos nem az annyi remek alkotás miatt. Persze az fitymálja le Hollywood csúcsát, aki jobbat tud csinálni, de sajnos kijelenthetjük: a tavalyi, minőségi felhozatal után idén jogos a hiányérzet. Ellenben akik az afroamerikai alulreprezentáció miatt megorroltak az Amerikai Filmakadémiára, azok most megkapják a kártérítést: a kilenc jelölt film harmada (gyk: x=3) kifejezetten afroamerikai témájú, ráadásul mindhárom kapott egy legjobb női mellékszereplői jelölést is, azaz abban a kategóriában az öt jelöltből három színésznő is színesbőrű. (Érdekes módon a legjobb női főszereplő kategóriába csak egyetlen, legjobb filmnek jelölt műből érkezett jelölés. Részben talán azért, mert a kilencből csupán háromban van olyan. Igaz, ez a tavalyi kettőhöz képest sima emelkedés. Azt hiszem, megvan a téma a következő évekre.) Ennyit a statisztikáról, jöjjenek a filmek.

Érkezés (Arrival) - Jönnek az élijjenek, de nem tudunk velük kommunikálni, habár mindkét fél nyitott lenne rá. Itt lép közbe egy egyetemi nyelvész (Amy Adams), akit a hadsereg bevisz az egyik hajóba, hogy próbáljon közös nyelvet találni az elefánt-bálna-polipemberekkel, és alkalmasint tudja meg, hogy mi a halál ette őket pont a Föld bolygóra. Nem is lenne igazi hollywoody szuperprodukció, ha erre nem derülne fény, és nem nyerne ismét bizonyságot, hogy az orosz és kínai előretörés ellenére még mindig az Egyesült Államok a világ legjobb fej szuperhatalma. Az alapkérdés már párszor fölmerült a filmtörténetben, a végkifejlet pedig kissé hajaz egy két évvel ezelőtti, másik sci-fire (spoiler miatt nem árulom el, melyikre), de attól még ez is tud újat adni. Főleg, ha a nézőben megvan a szükséges IQ-szint, mert ehhez azért az is kell. A felhozatalból talán ez érdemelné meg legjobban a győzelmet, ha nem lenne az egész Amy Adams silány játékára építve. (Ez évi másik filmje: az Éjszakai ragadozók is simán befért volna a kategóriába, ha az ő semmilyensége nem higítja fel azt is.)
(Montana)

Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [   ] Mondanivaló: [***]

Utolsó frissítés: 2023. január 1.

Az Amerikai Filmakadémia zsűrije kiválogatta azt a kilenc, nem angol nyelvű filmet, amiből a kategória öt jelöltje, majd egyetlen győztese kikerül majd. Az előző két lista tehát nem folytatódik már tovább. Az ottani tizennyolc filmből négy került be a kilenc esélyesbe: az ausztrál-vanuatui Tanna, a dán A homok alatt, a német Toni Erdmann és a svéd Az ember, akit Ovénak hívtak. Utolsó kivételével mindegyiket vártam is az elődöntőbe. Bár a mexikói Desierto vagy a brit-iráni Under the Shadow kimaradása némileg csalódás - illetve a többi film közül is volt még pár, aminek látatlanban is bizalmat szavaztam, például a néhai Andrzej Wajda utolsó alkotása - de helyettük bekerült a kanadai Ez csak a világ vége, a svájci Életem Cukkiniként, az iráni Az ügyfél, az orosz Raj [Paradicsom], illetve a norvég Kongens nei [A király választása]. Ezek közül a kanadai és a svájci alkotás magyarországi bemutatóját januárra várhatjuk, míg a német és az iráni filmet még mindig adják a hazai mozik.

Lássuk a további nevezetteket, immáron esélylatolgatás nélkül.

Kína: Xuan Zang (大唐玄奘) - A címszereplő (magyar átírás szerint: Hszüan-cang) kora-középkori, kínai buddhista szerzetes sokéves utazásának története. Átkelve a Himaláján eljutott Indiába, hogy megtalálja a szent írások eredetijeit, közben pedig forró sivatagtól jeges hegycsúcsokon át mindenfélét bejárt, és egy menő kolostorban is eltöltött jó pár évet. Akiket különösen érdekel a téma, azoknak midnen bizonnyal tetszeni fog, habár a film a vallás témáját elég sekélyesen érinti, és az eleinte nyugtató lassúság is idővel gagyi szentimentalizmusba csap át. Azt viszont jó tudni, hogy a megvalósult maoizmus sem gyakorolja már annyira a vallásüldözést, ha egy ilyen filmet küld az Oscarra. (Vagy Hofi Géza szavaival élve: "Az elvtársak kedveskednek az egyháznak, hátha odaadja a perselyt.") A kínai-indiai koprodukció remekül ötvözi a 16 bites computergrafikát a bullywoodi tinci-tánci hagyományokkal, és indirekten arra is választ ad, hogy az ilyen filmek, minden igényesség és belefeccölt pénz-paripa-fegyver ellenére, miért nem lesznek képesek soha áttörni a nyugati világ falait.

Izgalom: [*  ] Érzelem: [***] Humor: [   ] Mondanivaló: [*  ]

Utolsó bővítés: 2023. július 27.

Az idei kínálat első része után itt a várva várt folytatás. (December 15-én az AMPAS kiválasztotta a kilenc esélyes filmet, amiből majd az öt jelölt is kikerül. Így ez a poszt már nem bővül tovább, ellenben hamarosan folytatódik egy harmadik részben.) (Apdét: mivel a következő rész már betelt, ezért mégis ez bővül tovább.)

Kambodzsa: Before the Fall [Bukás előtt] - 1975: közeleg a polgárháború vége, a vörös khmerek menetelnek a főváros Phnom Penh felé, az amerikaiak meg Vietnámmal együtt innen is kivonulnak, így mindenki próbál elmenekülni, ahogy tud. Ám a menő éjszakai klub amerikai tulaja nem akar üres kézzel távozni: vár még egy táskányi dollárt, amit a hadsereg egy tisztjének kéne neki leszállítania. Ám a pénz a harcok hevében egy francia fotóriporterhez kerül, aki egész véletlenül pont az amerikai fazon kambodzsai barátnőjének az előző pasija. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a pénz nem is nála van, hanem elrejtette oly alaposan, hogy ő sem tud hozzáférni. Márpedig aki azt előbb megtalálja, az fogja tudni a nőt is magával vinni, már ha sikerül kijutnia az országból. Kis könnyed, de elmés akciófilm, egyértelmű Tarantino-i utalásokkal. A nemzetközi vonal nem véletlen, hiszen a film rendezője és három főszereplője közül hárman amerikaiak, illetve ketten amatőrök. A rendező, bizonyos Ian White, huszonéve Délkelet-Ázsiában dolgozó filmes, a bártulajdonost pedig Ian Virgo alakítja, aki az IMDB szerint rengeteg sorozat állandó mellékszereplője. (Pedig ebben most volt annyira hatásos, hogy kipróbálnám több főszerepben is.) Ennek köszönhetően a film nagy része is angolul van, de azért sikerült bele annyi khmer és francia párbeszédet írni, hogy indulhasson a kategóriában - bár a jelöltségnek a közelébe nem jutott. 

Izgalom: [***] Érzelem: [*  ] Humor: [*  ] Mondanivaló: [   ]

Németország: Toni Erdmann - Ez az a film, ami már összevissza nyerte magát, a kritikák olvadoznak tőle,a trailerben mégis csak annyi látszik, hogy egy öreg, szakállas fazon női parókát vesz fel, amit 2016-ban is viccesnek kell találni. De a valóság ennél sokkal mélyebb. A központban egy elhanyagolt apa-lánya kapcsolat áll: a magányos öregfiú már csak a saját viccein tud szórakozni, így gondol egyet, és meglátogatja a Bukarestben sikeres üzleti tanácsadóként élő gyermekét. Álruhát ölt és a címben szereplő név mögé bújva követi lányát, akit ez természetesen nagyon idegesít, de belemegy a játékba: bevezeti apját a lélekölő magasélet legmélyebb bugyraiba. A havasalföldi táj és az ortodox húsvét kell ahhoz, hogy mindkettejüket átemelje saját addigi életük szűk korlátjain.

Izgalom: [   ] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [***] 

Esélyek: A majdnem három órás időtartam (ami százhúszból lett összevágva!) hosszát meg lehet érezni, mégsincs az embernek túlnyújtottság-érzete, sőt ennek a két embernek a játékát még sokáig el lehetne nézni. Legfeljebb a tanulság kicsit szájbarágós, de azzal együtt is teljesen élvezhető. Az eddigi díjak és kritikák fényében csoda lenne, ha a jelöltségig sem jutna el.