Zupasta filmélményei

Alig pár hónapja indult a nemzetközi filmes Oscar-szezon, és másfél hónapja zárult le a nevezés, az Amerikai Filmakadémia már ki is választotta azt a tizenöt filmet, amiből majd az öt jelölt és az egyetlen győztes fog kikerülni. A kilencvenhárom nevezésből egy már előre ki is esett: palesztin szervezetek tiltakozása miatt Jordánia visszavonta Amira című alkotását, merthogy állítólag érzékeny témába - palesztin rabok kicsempészett örökítőanyagába - tenyerelt bele. (Mármint nem szó szerint, hanem teccenekérteni. Konkrétan egy palesztin lányról szól, aki rájön, hogy biológiai apja valójában egy izraeli börtönőr.) Miért, amúgy mi más lenne a filmművészet célja, mint érzékeny témák feszegetése? Sosem fogom ezt a házmester-attitűdöt megérteni. 

Szóval ennek így már esélye sem volt bekerülni. Ugyanígy nagy meglepetésre kimaradt az arany medvés román Zűrös kettyintés és az arany pálmás francia Titán, de a bangladesi Rehana is nagyon megérdemelte volna, hogy legalább ide beférjen. Bekerült viszont két német nyelvű alkotás: a német Én vagyok a te embered és az osztrák Große Freiheit. Itt van négy(!) skandináv mű is: az izlandi Bárány, a norvég A világ legrosszabb embere, a dán Flee, illetve a finn Hytti nro 6. Ezeken kívül Európából itt van még a belga Un monde, a spanyol A jó főnök, az olasz Isten keze - keletről viszont csak a koszovói Kaptár. (Tizenötből tíz: az európai film túlsúlya most is egyértelmű.) Rajta van még három ázsiai: az iráni A hős, a japán Drive My Car, és némileg váratlanul a bhutáni Lunana. Latin-Amerikából pedig a mexikói Noche del fuego, valamint a lista talán legnagyobb meglepetése: a panamai Plaza Catedral (ezekkel összesen három spanyol nyelvű alkotás került be).

Öröm, hogy a tizenötös listából tizenkettőről már volt szerencsém írni, és amint megnézem, a többi is szerepel majd itt. Tippjeim az öt jelöltre: Bárány (Izland), Große Freiheit (Ausztria), Kaptár (Koszovó), Flee (Dánia), és látatlanban A hős (Irán). Addig is a többi, amiről még nem volt itt szó:

Franciaország: Titán (Titane) - Van egy nő, aki egy gyerekkori balesete óta titán protézist hord a koponyájában. Emiatt különös vonzalmat érez gépjárművek, és még különösebb gyűlöletet emberek iránt. Olyannyira, hogy előbb teherbe esik egy autótól(!), majd később valami rejtélyes okból sorozatgyilkolásba kezd. Menekülés közben (szó szerint) brutálisan megváltoztatja a külsejét, és egy hírekben látott, sok éve eltűnt fiúnak adja ki magát. Őneki az apja, egy helyi tűzoltóparancsnok (Vincent Lindon) veszi így magához, akitől megkapja, amit addigi életében sohasem: feltétel nélküli szeretetet. A két magányos ember megtanul együtt élni és kötődni - ám a lánynak egyre nehezebb titokban tartani valódi kilétét, nőiségét, valamint egyre növekvő hasát, amiből folyamatosan csöpög az olaj. Ez az egész gép-ember szimbólum alighanem az emberi elidegenedés és érzelemmentesség metaforája, és ebből a szempontból már az ész nélküli gyilkolászás is beillik a képbe. Amíg ez nincs meg, addig a film első fele csak egy öncélű vérengzés, amit elég nehéz értelmes aggyal kibírni, de aztán összeáll.

A szintén botrányfilmnek kikiáltott Nyers rendezőjének új filmje, amibe már többet akart beleadni - kérdés, hogy nem lett-e így nagyobb a füst, mint a láng (ha már tűzoltókról van szó), illetve a mondanivaló és az eszköztár nem egymástól veszik-e el a fókuszt? Mindenesetre a horrorfilm műfaja idén a korábbi évekhez képest felülreprezentált, de ezen belül ennek volt a legtöbb esélye a széleskörű értékelésre. (Egyébként a Nyers főszereplője itt is feltűnik, és ugyanúgy is hívják, szóval lehet, hogy ugyanarról a karakterről van szó.)

 Izgalom: [** ]  Érzelem: [***]  Humor: [   ]  Mondanivaló: [*  ]

Kijött a jövő évi nemzetközi Oscar-nevezések listája is, szám szerint kilencvenhárom, ami alig pár darabbal marad el a tavalyi számtól - igaz, ebben három olyan ország is van - Algéria, Bhután és Üzbegisztán - amik idén a tavaly kizárt vagy visszavont versenyművüket nevezik újra, remélhetőleg ezúttal sikeresen. A járvány tehát nem látszik a számokon, sőt Szomália esetében egy első alkalommal versenyző ország is szerepel - Málta, Csád, Haiti és Malawi pedig másodszor küldött filmet Losziba. Ezzel szemben olyan eddig stabilan nevező országok filmjei hiányoznak, mint Pakisztán vagy a Fülöp-szigetek, de a leginkább talán Afganisztán hiánya a legszomorúbb, ahonnan most egy jó darabig megint nem fog film érkezni. A többiek viszont itt vannak, nézzük is őket. 

Izland: Bárány (Lamb) - Fiatal házaspár (a női fele Noomi Rapace) mezőgazdaságból és juhtenyésztésből él. Személyes kommunikációjuk rideg és üres, önmagukra leginkább egy kétszemélyes termelőszövetkezetként tekintenek, tehát megvan köztük a kötelék, és szükségük is van egymásra, de intimitás nem sok van az életükben. Aztán egyszer csak az akolból az egyik újszülött kisbárányt magukhoz veszik és saját gyerekükként kezdik nevelni. Hogy ő mitől olyan különleges, hogy pont őt választják ki gyerekpótléknak, az csak a film közepén derül ki, bár az összes leírás és trailer jó előre elspoilerezte, szóval nem titok: valójában egy félig bárány, félig ember teremtményről van szó. Innentől hármuk egysége elkezd családként funkcionálni, a ház életében pedig megjelenik a zene, az emberi hang, a mosoly, a boldogság - valamint a férj öccse, aki már nem nézi ezt olyan toleránsan, és megborítja a nehezen kialakult egyensúlyt. Miközben a bárány emberi értelme is kezd nyiladozni, és némán fölteszi magának az önidentitás kérdéseit. Különleges légkörű, csöndesen magával ragadó, misztikus realista alkotás, ami feszegeti ember és természet konfliktusát, ember és állat együttélését egy térben, vagy akár egy testben. 

Esélyek: Ha van versenymű, amit már most potenciális győztesnek lehet kikiáltani, akkor az ez.

  Izgalom: [** ]  Érzelem: [***]  Humor: [   ]  Mondanivaló: [***]

A második világháború folyamán a magyar hadsereg egyik egysége megszáll egy orosz falut. Az egyik tiszt, aki később a csapat vezetőjévé is válik, név szerint Semetka István, a legjobb tudása szerint végrehajtja a rábízott feladatokat. Ám a partizánok felkutatása és a falusiak megfélemlítése helyett fő célja sokkal inkább a háború átvészelése, minél kevesebb konfliktus generálása, valamint úgy megfelelni az egyenruha és fegyver adta hatalomnak, hogy közben a fegyelem és az emberségesség is megmaradjon. A háború borzalmait és a civil lakosság elleni kegyetlenkedésben való bűnrészességet viszont ő sem tudja elkerülni. Vagy tán nem is akarja - ezt nehéz megmondani, ugyanis az adott bűn valódi fő elkövetőjével láthatóan igen bensőséges viszonyban van, de ennél több nem tartozik ránk. Mint ahogy Semetka életéről is csak egy beszélgetésfoszlányból tudunk meg pár banális tényt, a többiekéről még ennyit se. Mintha az egész film egy természetes fénynél lekapott pillanatkép lenne, pont mint amilyeneket maga Semetka készít a maga fotómasinájával. 

A Szarajevói Filmfesztivál tavaly költözött először az internetre, és bár idén  - augusztus 12. és 20. között - már vannak helyszíni vetítések is, bizonyos filmek megtekinthetőek online is. Rengeteg országból és műfajban érkeztek alkotások: hosszú és rövid játékfilmek, dokumentumfilmek, gyerek- és ifjúsági filmek, animációk... Ezek közül a blog fókuszában az egészestés játékfilmek szerepelnek, két hét éppen csak azokra volt elegendő, és messze nem is mindegyikre. Helyileg meg természetesen idén is a Balkán-félsziget országaié a főszerep, de akadtak grúz, török, görög, vagy akár nyugati: német, belga, francia, brit, sőt amerikai és mexikói alkotások is. Íme egy kis válogatás közülük.

Letters from the Ends of the World [Levelek a világ végeiről] - A járvány és a bezártság még a filmeseket is megviselte. Valakinek a házimunka maradt, más a gyerekével foglalta le magát; valaki egyszemélyes rövidfilmeket készített, más az árnyékokat leste a falon, és elnevezte magát fényvadásznak; valaki elhunyt szerettét gyászolja, valaki a szexuális életét, más meg az otthoni nyugalmat, kiváltképp egy sokgyerekes család szomszédságában. Erről ezek a filmesek - Mexikótól az Egyesült Államokon, Nagy-Britannián és Hollandián át egészen Koreáig és Szingapúrig - el is készítették a maguk kis szkeccseit, Tarr Béla meg összegyúrta őket. Sajnos igazán emlékezetes nem készült, legfeljebb egy levél, amit egy nő a szomszédainak olvas föl, miszerint mennyire sajnálja, hogy kinyírta őket családostul (majd persze jön a homlokra vágó csattanó). Viszont kétségtelenül ez az első panoráma, ami a Covid-járványnak, annak áldozatainak és átvészelőinek átfogó emléket állít.

Izgalom: [   ]  Érzelem: [*  ] Humor: [*  ]  Mondanivaló: [*  ]

Az idei Oscar-gála a koronavírus miatt kissé eltolódott, de ez Zupastát nem gátolja abban, hogy még többet késsen. Jönnek majd a nagyfilmek is, nyitásnak íme a rövidfilmes kategóriák (játékfilmes és animációs) jelöltjei, köztük a két nyertessel.

Játékfilm

The Present [Az ajándék] - Palesztin jómunkásember a kislányával átmegy Izraelbe, hogy a házassági évfordulójára vegyen egy új hűtőt. Valami miatt ezt gyalog, autó nélkül képzelik el, még jó, hogy a jó fej árus kölcsönadja a tologatós kocsiját, ám az visszafelé nem fér át a checkpointon, az izraeli katonák meg az úton nem engedik át, puszta genyaságból. Nemrég írtam a palesztin filmgyártásban egy pozitív trendről, hogy ha már az összes filmjük az izraeli-palesztin konfliktusról szól, legalább mintha az áldozati szerepkörös filmek helyett elkezdenének őszintébb, életszerűbb műveket gyártani. Ehhez képest ezzel az alig fél órás alkotással sikerült a mártírképzésnek egy olyan borzasztóan életszerűtlen változatát összehozni, hogy azt már tényleg csak a legostobábbak (és/vagy a zsidókról alapból minden rosszat elképzelők) hiszik el hitelesnek.

Utolsó frissítés: 2022. július 19.

A mai nap filmes szempontból nem nemzeti ünnep, hiszen a magyar filmet már régebben kiszórták, így a jelöltek közé sem került be. A tizenötös előzetes listából az öt jelölt kiválasztására matematikailag 3003 féle lehetőség volt, és 3002 végül nem jött be. Abba a maradék egybe szerencsére nem került be a mexikói Már nem vagyok itt és a chilei Kedves kém, amik eleve nem annyira ütötték meg a színvonalat. Ugyanígy kimaradt viszont a francia Ketten és az iráni Khorsid, amik akár a végső győzelemre is esélyesek lettek volna, joggal. Bekerült viszont három európai mű: a Még egy kört-tel Dánia ismét beérkezett, menetrend szerint. A Quo vadis, Aidá?-val Bosznia-Hercegovina húsz évvel eddigi egyetlen díja után ismét közel került az Oscarhoz, sőt a Colectiv-vel Románia is megkapta első, már régen megérdemelt jelölését. Rajtuk kívül ott a tunéziai Az ember, aki eladta a bőrét, így hat év után ismét van afrikai jelölt, illetve talán legnagyobb meglepetésként bekerült az iskolai szekálás elleni hongkongi kiáltvány, a Better Days is.

A blogger saját véleménye: a Még egy kört a nagy sajtókampány ellenére sem volt olyan ütős, mint akár az eddigi dán filmek. Az ember, aki eladta a bőrét is hasonló okokból nem érdemelné meg igazán. A Better Days aranyos és jó is, de szintén nem olyan erős - közben ne feledkezzünk el a hongkongi napi eseményekről se, amiről el akarja terelni a figyelmet, a kínai pártállamnak meg jópontokat szerezni. A Colectiv és a Quo vadis Aida? közül mindkettőnek érdeme, hogy képesek valódi érzelmeket, konkrétan mélyről jövő dühöt és felháborodást generálni a nézőben, és akár megváltoztatni az ember világképét. A Colectiv viszont egyrészt dokumentumfilm (nemhiába jelölték - a Kedves kémmel együtt - legjobb dokumentumfilmnek is), ily módon másmilyen élvezetet ad, mint egy játékfilm - másrészt kicsit túl sokat akar markolni, és a végére kissé el is távolodik az eredeti témájától. A Quo vadis, Aida? viszont minden szempontból hibátlan, a szerb színészek szereplése pedig felér egy nemzeti történelmi szembenézéssel is, ami külön süvegelendő. A blogger ezért személy szerint neki drukkol.

Tunézia: L'homme qui a vendu sa peau [A férfi, aki eladta a bőrét] - A Bejrútban éppen túlélő szíriai menekült sürgősen Belgiumba szeretne eljutni, hogy láthassa menyasszonyát, akit szülei oda adtak férjhez. Ezért beadja a derekát egy extrém képzőművésznek, aki szintén pont brüsszeli - sőt nem csak a derekát, hanem az egész hátát, hogy a művész arra alkothassa meg legújabb művét. A cél az, hogy szemléltessék: manapság egy műtárgy sokkal szabadabban mozoghat és élhet, mint egy ember. Ám így a performansz éppen azzá válik, amit kritizál: a rátetovált műalkotás miatt a férfi saját maga lesz a műtárgy, és ennek megfelelően bánnak vele, használják, adják és veszik. Közben meg hiába a garantált luxus, ha közben az ember alárendelt szerepet tölt be a saját életében.

A négyzet után egy újabb film használja a kortárs képzőművészetet, hogy rávilágítson a nyugati világ álszentségeire, többek között az emberek eszközként kezelésére és a menekültek fölkarolása mögötti kapitalista érdekre. Ezáltal pedig egy ponton arra is választ ad, hogy egyes bevándorló hátterű fiatalnak miből lesz elege, amikor lázadásképp a terrorizmusba menekül - anélkül persze, hogy a film a terrorizmust egy pillanatig is helyeselné vagy mentegetné, sőt. Fentebb említett svéd mű három éve jelölt lett, ám ebben a filmben az emberi dráma nagyobb szerepet kapott, így a társadalmi mondanivaló némileg leegyszerűsített és szájbarágós lett. De legalább húzónévként Monica Bellucci is közreműklödik. A jelöltséghez ennyi már elég is volt.

Izgalom. [   ] Érzelem: [*  ] Humor: [*  ] Mondanivaló: [***]

Részeim összessége (Die Summe meiner einzelnen Teile, 2012) - Martin a zárt osztály után szeretné újrakezdeni az életét, de azzal szembesül, hogy régi munkáját, barátnőjét (Julia Jentsch) és lakását is elvesztette. Alkoholista hajléktalan válik belőle, és mentálisan is újra teljesen szétesik. Egy romos házban melléje szegődik Viktor, a tízéves, árván maradt, ukrán kisfiú, akivel egy darabig együtt járják Berlin kukáit, majd kiköltöznek az erdőbe és takaros kis kunyhót építenek maguknak. Martin egyre inkább újra magára talál, és rájön, hogy a szabadság, a felelősség és a kisfiú jelenléte sokkal többet segített neki, mint bármilyen pszichiátriai kezelés. Ám naivitás lenne azt hinni, hogy a homlessz idill a végtelenségig eltarthat. Mindenesetre sokszor tényleg el kell érni a mélypontot, hogy újra a felszínre juthass. (Berlin és környéke)

Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [   ] Mondanivaló: [***]

Befejeződött a nevezés a 2021-es Oscar-verseny legjobb nemzetközi kategóriájában. Ez alapján kerek 90 ország jelölt filmet [apdét: 91], ebből hárman: Lesotho, Szudán és Suriname az első alkalommal. Nyelvek terén a rekorder idén is a spanyol: 15, részben vagy egészben spanyol nyelvű film versenyez, ám ezek között amerikai őshonos nyelveket is hallhatunk, mint az ajmara, kecsua, guaraní, vagy a kakcsikel. Sőt egy alkotás a némely karibi szigeten beszélt papiamento nyelven készült. A második leggyakoribb nyelv az arab, 9 filmmel, de a német és a kínai (mandarin) is minimum négy-négy alkotásban túlnyomólag előfordul. A fenti egzotikumokon kívül hallhatjuk még a dioula, szotó,  dzonkha, hausza, hokkien vagy tongó nyelveket is. Műfajok és témák: dokumentumfilmből a tavalyinál eggyel kevesebb, szám szerint hat érkezett. LMBTQ témával csak három foglalkozik, női főhős 22-ben látható [apdét: 23-ban], történelmi korokban szintén 22 játszódik, két kivétellel a XX. században. Ennyit a számokról, jöjjenek a filmek.

Bosznia-Hercegovina: Quo vadis, Aida? [Hová mész, Aida?] - A világtörténelem egyik legszégyenteljesebb eseménye az 1995-ös srebrenicai mészárlás, melynek során a "Szerb Köztársaság Hadserege" nevű terrorbrigád 8372 férfit (vagy fiút) gyilkolt le, és több ezer nőt erőszakolt meg. Ehhez hozzájárult az ENSZ tehetetlensége is, ami nem látta el a békefenntartóit elegendő erőforrással, így azok a katonai túlerővel szemben nem tudták (volna) megvédeni a náluk menedéket kereső civil lakosságot. Ezért - szabad elvonulásért cserébe - maguk adták át őket a népirtást levezénylő Ratko Mladić tábornoknak (Boris Isaković). A film címszereplője, Aida (Jasna Đuričić - ez a két kiváló szerb színész amúgy férj és feleség) az itteni ENSZ-egységnél dolgozik tolmácsként, és miközben legjobb tudása szerint ellátja történelmi feladatát, saját családját - férjét és két fiát - is szeretné biztonságban tudni.

Az akkori események élethű rekonstrukciója - kezdve a szerb bevonulástól, az ENSZ-bázison berendezett tömegszálláson át az emberek kitereléséig és kivégzéséig - olyan végtelenül nyomasztó művet eredményezett, hogy a nézőnek legszívesebben ordítani és menekülni volna kedve. Még jó, hogy a vége hoz némi feloldozást, és arra is megpróbál választ adni, hogy egykori gyilkosok és túlélő áldozatok hogyan tudnak ma egy helyen létezni. A Nyugat-Balkán talán legrangosabb színészgárdájából még a szinte minden délszláv filmben szereplő Emir Hadžihafizbegović lehet ismerős, illetve a dicstelenné vált holland ENSZ-parancsnokot alakító Johan Heldenbergh, aki az Alabama és Monroe főszerepét játszotta. Mesterien kivitelezett, mély sebet vágó alkotás, ami után még inkább felfoghatatlan, hogy a XXI. század felé, Európa földjén ilyesmi egyáltalán előfordulhatott.

Esélyek: Minden bizonnyal jók.

Izgalom: [***] Érzelem: [***] Humor: [   ] Mondanivaló: [** ]

Még javában, egészen pontosan - a koronavírus-járvány miatt - az eddig megszokott október helyett december 1-ig tart a versenyfilmek nevezése a legjobb nemzetközi film Oscar-kategóriára, de itt a blogban már most tudunk némi felhozatallal tudunk szolgálni. Ennek fő oka szintén a korona, pontosabban a járvány miatt részben vagy egészben az internetre költözött filmfesztiválok, így egy-két mozijegy áráért olyan filmekhez is hozzá lehet férni, amikhez  korábban itthonról csak nagyon nehezen lehetett. Ez persze nem jelenti, hogy minden egyes nevezés bekerül a tarsolyba, de az elmúlt években megszokott 60-70 százalékos arányt idén is szeretnénk hozni.

A kis dél-afrikai ország, Lesotho idén küldte el története első filmjét, de az előzetes hírek szerint a dél-amerikai Suriname szintén most fog először művet jelölni. Sőt a tavalyi fiaskók után várhatóan Nigéria és Uganda is küld filmet, tehát nekik is meglehet első érvényes nevezésük. A nagy visszatérő azonban mindenképpen Bhután, ami az 1999-es Isteni játék után idén másodszor indul a megméretésen. A várhatóan szintén másodszor szereplő Malawi, illetve a harmadszor induló Guatemala és Elefántcsontpart is minden bizonnyal kellemes színfoltjai lesznek a mezőnynek.

Bhután: Lunana - A fiatal, de már kiábrándult, és zenészi világkarrierről álmodozó tanárszakos egyetemistát kiutalják gyakorlatra Lunanába, a himalájai ország talán mindentől a lehető legtávolabb eső falujába. Innen a legközelebbi település több nap járásra van, járművel pedig meg se lehet közelíteni. Az iskola egy komfort nélküli vályogkunyhó, ahol még tábla sincs - de idővel a főhős jellemfejlődésével kialakul a felelősségtudat is, és ügyes innovációkkal feltalálja magát. A faluközösség részévé és a gyerekek kedvencévé válik, ám szükségszerűen közeledik a kényszerű búcsú pillanata. Pedig ahogy a filmben is elhangzik: egy jó tanár is van olyan értékes, mint egy megtermett jak.

Esélyek: A kis hegyi királyság az idei felhozatal egyik meglepetése, hiszen ez a második nevezése a 1999-es, magyar mozikban is játszott Mennyei játék után. Sőt mivel az valójában tibetiekről szól és Indiában játszódik, kijelenthetjük, hogy valójában ez az első bhutáni versenyfilm. A sablonos kerettörténet nem emeli a fényét, de a japános, már-már meghatóan ártatlan hangvétel szerethetővé teszi az egészet. Az élvonalba kerüléshez ez viszont aligha lesz elég. (Apdét: a film valami miatt mégsem szerepel a nevezett filmek hivatalos listáján.)

 Izgalom: [   ] Érzelem: [***] Humor: [*  ] Mondanivaló: [*  ] 

Majdnem öt évvel a legutóbbi válogatás után nézzük meg, hogy kis hazánkban milyen alkotások készültek az azóta eltelt fél évtizedben - pontosabban hogy a bloggernek ezekből mire sikerült eljutnia.

Zárójelentés (2020) - Szabó István karrierje csúcsán túl már hagyja a háromórás eposzokat, inkább visszatér a magyar valóságot, múltat és jelent egyszerre bemutató, rövidebb hangvételű művekhez. Ezúttal saját magáról, illetve a mai magyar közállapotokról forgatott igencsak egyértelmű, mondhatni odarakós filmet. A neves, idős orvos kórháza megszűnik, ezért hazamegy gyerekkora falujába háziorvosnak. Az addigi nagyhatalmú főorvos szembesül azzal, hogy a falusi környezetben csak egy senki, aki vagy szótlanul hajbókol a despota polgármesternek, vagy őt kiáltják ki legújabb közellenségnek - például előkotorják azt a kartotékot, mely jogát sérti meg. Az orvost régi bonvivánja, a Mephisto-trilógia főszereplője, az osztrák Klaus Maria Brandauer játssza, a polgármestert Stohl András, Szépvölgy falu pedig a komplett Magyarországot, eltekintve attól, hogy az egész inkább néz ki úgy, mint egy skanzen, nem mint egy mai magyar kisközség. (Egyébként Zebegényben vették fel.) De az remekül benne van, ahogy a hatalom hamis, suttogó propagandával inkább elüldöz minden értelmes embert, akik képesek átlátni a sötét üzelmeken. A CEU kinyírása is egy az egyben belekerült.

Benne van még Eperjes Károly, aki ezúttal meglepetésszerűen nem ripacskodja szét a karakterét, továbbá Kerekes Éva, Szirtes Ági, Udvaros Dorottya, Elek Ferenc, Bálint András, Kovács Lajos, Börcsök Enikő - talán ez a film legnagyobb hibája, ami minden filmnek, ahol túl sok nagy nevet zsúfolnak össze: annyi a kiváló színész, hogy legtöbbjükből semmit se látunk. A szintén megjelenő Csákányi Eszter és Andorai Péter alakja végig ott lebeg a színen, sokat sejtetően, de végül egyik sem teljesedik ki. (Valószínűleg majd a dvd-kiadás kivágott jeleneteiben lesznek benne többet, ugyanis a jelenleg látható mozis verzióban abszolút nincs se szövegük, se szerepük.)

 Izgalom: [***] Érzelem: [*  ] Humor: [   ] Mondanivaló: [***]