Alig pár hónapja indult a nemzetközi filmes Oscar-szezon, és másfél hónapja zárult le a nevezés, az Amerikai Filmakadémia már ki is választotta azt a tizenöt filmet, amiből majd az öt jelölt és az egyetlen győztes fog kikerülni. A kilencvenhárom nevezésből egy már előre ki is esett: palesztin szervezetek tiltakozása miatt Jordánia visszavonta Amira című alkotását, merthogy állítólag érzékeny témába - palesztin rabok kicsempészett örökítőanyagába - tenyerelt bele. (Mármint nem szó szerint, hanem teccenekérteni. Konkrétan egy palesztin lányról szól, aki rájön, hogy biológiai apja valójában egy izraeli börtönőr.) Miért, amúgy mi más lenne a filmművészet célja, mint érzékeny témák feszegetése? Sosem fogom ezt a házmester-attitűdöt megérteni.
Szóval ennek így már esélye sem volt bekerülni. Ugyanígy nagy meglepetésre kimaradt az arany medvés román Zűrös kettyintés és az arany pálmás francia Titán, de a bangladesi Rehana is nagyon megérdemelte volna, hogy legalább ide beférjen. Bekerült viszont két német nyelvű alkotás: a német Én vagyok a te embered és az osztrák Große Freiheit. Itt van négy(!) skandináv mű is: az izlandi Bárány, a norvég A világ legrosszabb embere, a dán Flee, illetve a finn Hytti nro 6. Ezeken kívül Európából itt van még a belga Un monde, a spanyol A jó főnök, az olasz Isten keze - keletről viszont csak a koszovói Kaptár. (Tizenötből tíz: az európai film túlsúlya most is egyértelmű.) Rajta van még három ázsiai: az iráni A hős, a japán Drive My Car, és némileg váratlanul a bhutáni Lunana. Latin-Amerikából pedig a mexikói Noche del fuego, valamint a lista talán legnagyobb meglepetése: a panamai Plaza Catedral (ezekkel összesen három spanyol nyelvű alkotás került be).
Öröm, hogy a tizenötös listából tizenkettőről már volt szerencsém írni, és amint megnézem, a többi is szerepel majd itt. Tippjeim az öt jelöltre: Bárány (Izland), Große Freiheit (Ausztria), Kaptár (Koszovó), Flee (Dánia), és látatlanban A hős (Irán). Addig is a többi, amiről még nem volt itt szó:
Franciaország: Titán (Titane) - Van egy nő, aki egy gyerekkori balesete óta titán protézist hord a koponyájában. Emiatt különös vonzalmat érez gépjárművek, és még különösebb gyűlöletet emberek iránt. Olyannyira, hogy előbb teherbe esik egy autótól(!), majd később valami rejtélyes okból sorozatgyilkolásba kezd. Menekülés közben (szó szerint) brutálisan megváltoztatja a külsejét, és egy hírekben látott, sok éve eltűnt fiúnak adja ki magát. Őneki az apja, egy helyi tűzoltóparancsnok (Vincent Lindon) veszi így magához, akitől megkapja, amit addigi életében sohasem: feltétel nélküli szeretetet. A két magányos ember megtanul együtt élni és kötődni - ám a lánynak egyre nehezebb titokban tartani valódi kilétét, nőiségét, valamint egyre növekvő hasát, amiből folyamatosan csöpög az olaj. Ez az egész gép-ember szimbólum alighanem az emberi elidegenedés és érzelemmentesség metaforája, és ebből a szempontból már az ész nélküli gyilkolászás is beillik a képbe. Amíg ez nincs meg, addig a film első fele csak egy öncélű vérengzés, amit elég nehéz értelmes aggyal kibírni, de aztán összeáll.
A szintén botrányfilmnek kikiáltott Nyers rendezőjének új filmje, amibe már többet akart beleadni - kérdés, hogy nem lett-e így nagyobb a füst, mint a láng (ha már tűzoltókról van szó), illetve a mondanivaló és az eszköztár nem egymástól veszik-e el a fókuszt? Mindenesetre a horrorfilm műfaja idén a korábbi évekhez képest felülreprezentált, de ezen belül ennek volt a legtöbb esélye a széleskörű értékelésre. (Egyébként a Nyers főszereplője itt is feltűnik, és ugyanúgy is hívják, szóval lehet, hogy ugyanarról a karakterről van szó.)
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Dél-Afrika: Barakat - A cím arabul "áldást" jelent (ez esetleg a héber "baruch" vagy jiddis "brókhe" szavakból is ismerős lehet). A főszereplő ugyanis egy muszlim özvegyasszony, aki ismét férjhez szeretne menni, és volna is kihez. Ezért eid ünnepére (ami a ramadán vége) összehívja magához négy fiát, akik az apjuk halála - pontosabban az örökségen való összeveszés - óta nem is voltak együtt. Kettejüket a feleségük is elkíséri, a nők örülnek is a hírnek, ám a fiúk apjuk emléke miatt ellenzik a frigyet. Minden erővel és eszközzel meg akarják akadályozni, elsősorban a leendő vőlegény - az asszony szintén idős orvosa - kiutálásával. Ez a testvéreket eleinte egy oldalra rendezi, ám előbb-utóbb a közöttük és a házasságaikon belüli törésvonalak is kijönnek, amik átgondolásra késztetik a család minden tagját, együtt és külön-külön. A szó szerint gyászos téma ellenére sikerült egy kedves és humoros, mégis kellően komoly, családi filmet összehozni, emberi alakokkal és jellemfejlődéssel. Újabb bizonyíték arra, hogy egy unásig elcsépelt műfajban is lehet újszerűt és valóban élvezhetőt létrehozni.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Malajzia: Prebet Sapu [Privát fuvar] - Fiatal srácnak ki kell fizetnie halott apja adósságait, ezért taxizni kezd Kuala Lumpurban (pontosabban uberezni, csak ott másképp hívják). Ráadásul sógora is kidobja a lakásból, így az autója lesz neki munkahelye és otthona egyaránt. Útjai során megismerkedik egy prostituálttal, aki hamarosan be- és felfogadja állandó sofőrnek, kettejük között pedig érdekes kapcsolat alakul. Két magányos és önmagára (majd egymásra) utalt ember egy nagyvárosban, aminek a fényei a távolban mindig látszanak, de a mélyére csak a por és szürkeség jut - alighanem ezért is forgatták fekete-fehérben. Ezekről a fényekről, elsősorban a Petronas-tornyokról még így is nagyon szép képeket sikerült készíteni. Alapvetően lassú, de van benne cselekmény is, ami megmenti a leüléstől. Pár éve Taiwan próbálkozott hasonlóval, de az nem volt olyan jó. Ez sokkal emberibbre, mélyebbre és élvezetesebbre sikerült, de ez sem került a legjobbak közé.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Észtország: Vee peal [Vízen] - Kiskamasz fiú édesanyja disszidált Svédországba (nyolcvanas évek), ezért nagyszülei nevelik tóparti házikójukban. Itt összebarátkozik a bohókás, alkoholbeteg szomszédokkal, és megtanul léken horgászni, verekedni, csajozni és csalódni, tehát elindul a férfiasság útján. Itt eltöltött egy évét követhetjük nyomon, amolyan csehszlovákos stílusban: átfogó kép egy mikroközösség életéről, különösebb cselekmény nélkül, csak bekapcsolódva a falusi vagy kisvárosi idillbe. Ám ami Menzel mesternek évtizedekig sikerült, az nem mindig reprodukálható hasonló minőségben. Pedig jó kis felnövés-történetet lehetett volna ebből domborítani, az irány és a jellemfejlődés megvolt hozzá. Ám a cselekmény hiánya, a kevésbé érdekes részek felnagyítása, és a kevés érdekes rész összecsapása nem nagyon segítenek pozitívan értékelni. Mindenesetre aki szeretné az ABBA-tól az S.O.S.-t végtelenszer meghallgatni észtül, az semmiképpen se hagyja ki.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [ ]
Azerbajdzsán: Daxildəki Ada (The Inner Island) [Belső sziget] - A világklasszis sakkozónak a táblán és az állandó versenyeken kívül semmi élete, zsarnok apja pedig egyfolytában gondoskodik róla, hogy ez így is maradjon. Így a film közepénél a fiú megszökik, majd évekkel később teljesen másmilyen formában tér vissza. A mű második fele abszolút felejthetős, inkább az elsőben rejlő feszültséget és finom komikumot kellett volna jobban kimaxolni. 2020-ban Szarajevóban megnyerte a legjobb rendezés díját, szóval szakmailag állítólag jól sikerült. Nézőileg nem annyira.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Írország: Foscadh [Menedék] - Szellemi fogyatékkal élő (vagy talán csak örök gyereknek nevelt) férfi anyja halála után magára marad. Az egyedüllét mellett az örökséggel is meg kell küzdenie, ami egy haszontalan, de értékes földdarab, és vevő is lenne rá jó áron. Ám emiatt azt is nehéz eldönteni, hogy az újonnan fölbukkant barátok közül ki az, aki tényleg vele akar törődni, és ki akarja csak a pénzét - és élete első nője vajon melyik csoportba tartozik? A felnövést mindenesetre nem lehet tovább halogatni. Csöndes, emberi dráma a zöld dombok aljából.
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Vietnám: Bố già [Az apa] - Egyedülálló apa neveli két gyermekét tisztes szegénységben, és viseli el a család oldalsó ágának a lenéző nagyzolását. Aztán a nagyobbik, már felnőtt gyereknek beindul a youtuber-karrier, és egy menő saigoni lakásba költözik, mire a tágabb rokonság rá akar telepedni az új életére, és persze a markát is tartja. Amikor a fiú meg ezt nem akarja hagyni, akkor természetesen ő van beállítva hálátlannak és dölyfösnek. Már csak mert amikor apuka műtétjéhez sok pénzre és új vesére volna szükség, akkor a tág család egyszer csak (igen hihetően) adakozóvá és odaadóvá válik, így még jobban elszégyellheti magát, akinek addig az egyéni boldogulása fontosabb volt a család hazahúzó erejénél. Ezen felül az is kiderül, hogy a kisebbik (csak befogadott) gyerek valójában a nagyobbik gyerek egy kalandjának a gyümölcse, és az apa úgy nevelte mindkettejüket, úgy éltek évekig közös háztartásban, hogy ezt mindkettejük előtt eltitkolta. És természetesen itt is felvonul az otthoni erőszak testi és lelki formáinak széles palettája, mint a világ legtermészetesebb, sőt olykor legviccesebb dolga.
Az viszont kétségkívül előny, hogy az idétlen vígjátéknak, aminek indul, a harmadánál szerencsére vége szakad; a legutolsó jelenet jobban sikerült, mint az egész film; a nagyfiú életében pedig tényleg egy felnövéstörténet megy végbe. Szóval a tavalyinál egy fokkal nézhetőbb lett, de attól még ennek a társadalomnak a normarendszerében - és ezek szerint a filmiparában is - valami továbbra is iszonyúan el van rontva.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Chile: Blanco en Blanco [Fehéren fehér] - Egy fényképész (Raoul Castro) a századforduló környékén ellátogat a rideg déli országrészbe, hogy ott egy bizonyos Mr. Porter esküvőjén fotózzon, amikor az majd valamikor a bizonytalan jövőben megtörténik. Ő maga, mármint Mr. Porter személyesen nem jelenik meg, de azt lehet tudni, hogy nem egy kedves ember: a birtokán szigorú rendet tart, a szolgáit saját tulajdonaként kezeli, ideértve jövendőbelijét is, aki igazából egy gyereklány. A konfliktusokat meg ököllel intézi el, vagyis intézteti az embereivel, akiket olykor indiánvadászatra küld, hogy jó sok levágott füllel és szexrabszolgával térjenek vissza. A fényképész ebben a környezetben keres témákat, és várja csendben az esküvőt, ami megbízatása végét jelenti. Egyszerre keresztmetszet egy ellenszenves helyről külső szemlélőn keresztül, másrészt egy belesimulási folyamat csendes leírása, harmadrészt adózás a szórakozásból lemészárolt dél-amerikai őslakosok emléke előtt. Pár éve a nagyon hasonló hangulatú (és szintén Raoul Castro főszereplésével készült) El Club-ot nagyon kajolták a kritikák, bár a shortlistre se került föl. Ez se.
Izgalom: [ ] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Kazahsztán: Сары мысық [Szarü müszük = Sárga macska] - A végtelen sztyeppéken játszódó, minimalista díszletek közé helyezett alkotás. A cselekmény szerint a szegénylegény most szabadult a börtönből, így könnyen a maffia és az azzal szövetséges rendőrség kezei közé kerül. Ám mivel minden álma, hogy építsen egy mozit a semmi közepén, megszökik egy prostituálttal, és akkor már viszik magukkal a keresztapa pénzét is. Mintha Jancsó korai, pusztában kóválygós filmjeit keresztezték volna a kései Kapa-Pepe művekkel. A valóság és a képzelet onnansó határán egyensúlyozó, elvont humorú, keserédes történet.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Kína: 悬崖之上 [Csü já csí sa - Sziklán] A második világháború előestéjén négy kommunista kémet ledobnak a számukra ellenséges mandzsúriai Harbin városában (ahol valami miatt minden oroszul van kiírva), hogy onnan egy fontos embert vigyenek át a szovjet határon. (Az illető információkat tudna adni a titkos japán munka- és haláltáborokról. Jó tudni, hogy a sztálinista Szovjetunióban ennyire ellenezték a munka- és haláltáborokat, főleg a másokét.) Az ügynök elvtársak aztán elvesztik egymást, és a kapcsolatot sem tudják tartani, de a tervet akkor is végre kell hajtani. Közben természetesen a helyi hatóságok nemkevésbé dörzsölt ügynökei is a nyomukban vannak, keresztül-kasul be van épülve mindenki mindenhova, és senki nem tudhatja a másikról, hogy nem ő-e az áruló. Ez így elég izgalmasan és mozgalmasan hangzik, de a sok egyforma arc és ruha miatt egy idő után követhetetlenné válik, hogy ki kivel van, és előzőleg mit csinált. De még ezen kívül is rengeteg kontinuitási vagy csak simán valószínűségi kérdést hagy nyitva, miközben így is fájóan feltűnő hibákat vétenek. Pedig feszültségkeltésileg és technikailag egészen jól van megcsinálva, és az autósüldözés korabeli autókkal, este, szakadó hóban is borzasztóan látványos, de ott se egyértelmű, hogy ki üldöz kit, és kinek kell drukkolni. Pár éve Dél-Koreából láthattunk két hasonlót is, nemrég meg Kínából egy másikat, bár arra szerencsére már alig emlékszem. Annál ez mindenesetre jobb lett, de a fenti hibák miatt nem biztos, hogy másnak érthetőbb lesz.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
 |
 |
A kínai lemezboltokban már az 1930-as években lehetett Muzsikást és UB40-t kapni.
Lettország: Bedre [A verem] - Kiskamasz fiút problémásnak tartják, ezért nagyanyja, akinél a nyarat tölti, be akarja adni az antipatikus szomszéd szerelőműhelyébe. Ám ő inkább az erdei kunyhóban élő üvegfestőhöz szeret járni, mert ott végre kiélheti a magában rejlő kreativitást. Az ólomüveg-festészet nem csak az ingerszegény kisvárosi környezet elől ad menedéket, hanem egy olyan álszent világ elől is, ahol az alkotókészség sokkal inkább számít devianciának, mint a masszív alkoholizmus, és az asszonyverés jóval elfogadottabb, mint a transzneműség. Alaptémáját tekintve nagyon hasonlít az idei észt versenyműre, de aztán egyre több réteg rakódik rá, és végül tényleg valami mélyebbé áll össze. Talán nincs másik ország, aminek a filmművészete (legalábbis az Oscar-nevezései) többet foglalkozna a gyermeki vagy a kamaszkori lélek rejtelmeivel és fejlődésével. Íme egy újabb mintadarab.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Egyiptom: سعاد (Souad) - Nagykamasz lányok elsődleges témája természetesen a fiúk körül forog. Egyikük Szúad, aki okostelefonon keresztül beleszeret egy srácba, aki azonban csak játszik vele, meg már van is barátnője. Szúad szerelmi bánatában öngyilkos lesz, de húga nem hagyja annyiban a dolgot, és megkeresi a fiút, aki a nővére haláláért (ha közvetetten is) felelős. Lassú és nem is túl eseménygazdag mű a modern arab világ központjában élő fiatal lányokról. Nem kifejezetten erős alkotás, és különösebb társadalmi konfliktusokat sem feszeget. Jóval többet ki lehetett volna belőle hozni.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Argentína: El prófugo [Szökevény vagy Betolakodó] - A szinkronszínésznőt (a kábé minden argentin filmben előforduló Érica Rivas) rendszeresen rémálmok gyötrik, napközben meg mindenféle hangokat haluzik összevissza. A orvos szerint csak stressz, de egy rejtélyes kolléga megfejti: az álmokon keresztül szellemek tolakodtak a testébe, és ki kell őket űznie onnét. Hogy a hirtelen betoppanó anyja (az Almodóvar-filmekből is ismert Cecilia Roth), vagy a fura orgonaszerelő (a francia AIDS-es fiúként, vagy kamu-perzsaként is látott Nahuel Pérez Biscayart) ebben segítő vagy nehezítő tényezők-e, az idővel kiderül - ám azt a nézőre bízzák, hogy amit látunk, az valóban démoni megszállottság, netán egy lelkiismeretfurdalásos gyászmunka kivetülése, vagy csak egy szimpla, idegi alapú begolyózás? Ilyen álomban kiűzős horrort láttunk már párat, elég csak a Rémálom az Elm utcában franchise-ra gondolni, vagy pár éve a Démonok között című, zs-kategóriás borzadályra. Szóval ötletben nem ad újat, látványban még annyit sem, és valahol az esetleges mondanivaló is teljesen elsikkad. Érica Rivas sminkese viszont kifejezetten jó munkát végzett, őt meg kéne tartani máskorra is.
Esélyek: Argentína mostanában nem nagyon remekel a kategóriában, és már ottani horror is sikerült jobban. Pár éve a Titanicon láttam egy Penumbra címűt, az egészen élvezhető volt - igaz, ott ehhez a főszereplő nő hangsúlyosan kipakolt mellmérete is hozzájárult. A filmakadémia már aligha fog szexista szempontokat figyelembe venni, de ezen a filmen ez sem segít, mert egyszerűen nem jó.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Németország: Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) - Kísérlet gyanánt egy negyven közeli, tudományos területen dolgozó nőhöz kiutalnak egy emberszabású férfirobotot, aminek feladata kielégíteni a nő minden romantikus vágyát. Eleinte nem fűz hozzá túl nagy reményeket, meg eleve nincs is szüksége pasira, de ahogy telik az idő, és a robot is megtanul a nő egyéniségéhez alkalmazkodni, sőt maga is jobban belelát az emberi lét rejtelmeibe, kettejük kapcsolata is egyre harmonikusabbá és szorosabbá válik. A film fő kérdése tehát kiszámítható: lehet-e valódi kölcsönös kapcsolat ember és gép között?
Természetesen nem baj, ha egy témával több film foglalkozik, ha azok egymáshoz képest tudnak újat és mást mondani. Ez a darab például próbál elvontabb és filozofikusabb lenni, mint pár éve a Her Joaquin Phoenix-szel, ám tartalmilag semmivel nem ad többet. (A cselekmény egyik drámai mozzanata, amikor a főhősnő rájön, hogy a tanulmány eredményeit, amin ő évek óta dolgozik, másvalaki már korábban publikálta. Magával a filmmel is pont ugyanez a helyzet.) De már német nyelvterületen is készült hasonló témájú mű, a The Trouble with Being Born, amit egy pedofil-szál is átsző, és ezzel jóval zavarba ejtőbb és mélyebb kérdéseket fölvető alkotás lett. Ebben a mostani filmben viszont a mélységgel is bajok vannak, hiszen például a főhősnő villámgyors érzelmi átalakulása abszolút nincs kibontva, és a dániai szálat is elég erőltetetten hozzák a képbe. Csalódás.
Esélyek: Németország zsinórban másodszor nyúl mellé Oscar-nevezés terén. Szomorú.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Bhután: Lunana - A fiatal, de már kiábrándult, és zenészi világkarrierről álmodozó tanárszakos egyetemistát kiutalják gyakorlatra Lunanába, a himalájai ország talán mindentől a lehető legtávolabb eső falujába. Innen a legközelebbi település több nap járásra van, járművel pedig meg se lehet közelíteni. Az iskola egy komfort nélküli vályogkunyhó, ahol eleinte még tábla sincs - de idővel a főhős jellemfejlődésével kialakul a felelősségtudat is, és ügyes innovációkkal feltalálja magát. A faluközösség részévé és a gyerekek kedvencévé válik, ám szükségszerűen közeledik a kényszerű búcsú pillanata. Pedig ahogy a filmben is elhangzik: egy jó tanár is van olyan értékes, mint egy megtermett jak.
Esélyek: A kis hegyi királyság a tavalyi felhozatal egyik meglepetése volt, hiszen ez volt a második nevezése a 1999-es, magyar mozikban is játszott Mennyei játék után. Sőt mivel az valójában tibetiekről szól és Indiában játszódik, kijelenthetjük, hogy valójában ez az első bhutáni versenyfilm. A sablonos kerettörténet nem emeli a fényét, de a japános, már-már meghatóan ártatlan hangvétel szerethetővé teszi az egészet. A múltkori adminisztratív fiaskó után most már rajta van a listán, de az élvonalba kerüléshez ez aligha lesz elég.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [* ]
Üzbegisztán: Faridaning Ikki Ming qo'shig'i [Farida kétezer dala] - A sztyeppe közepén élő turbános nagyember negyedik feleséget vesz magának: egy fiatal lányt, aki nem nagyon akar beilleszkedni új szerepébe, sem a meglévő feleségek hierarchiájába. Közben odakint dübörög az oroszországi polgárháború, az addig ismert rend pedig egyre inkább a végét járja. Néhol kicsit érthetetlen, de azért jól összeálló kamaradarab. A pusztában kóválygó, népviseletbe öltözött lányok, illetve az olykor átvonuló lovashadsereg egyértelműen Jancsó-i hatásra utalnak, ennek megfelelően a film is néha kicsit leül, de alapvetően megvan a maga lüktetése. A közép-ázsiai ország története második érvényes nevezésével a tavaly előtti elsőt máris nagyságrendekkel sikerült felülmúlnia.
Esélyek: Nem lenne rossz, ha a legjobb tízbe bekerülne, ám ez elég hiú ábrándnak tűnik.
Izgalom. [ ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Portugália: A Metamorfose dos Pássaros [A madarak átalakulása] - Lírai mű, amiben a karakterek (akiket legtöbbször egyáltalán nem vagy alig látunk) mondják el gondolataikat és érzéseiket, miközben festményszerű képeket vagy mozzanat-foszlányokat látunk. Szóval eléggé kell koncentrálni a szövegre, hogy a néző megértse, de a költői szófordulatok miatt egyrészt ezt nagyon nehéz, másrészt nincs benne semmi különösen érdekfeszítő, harmadrészt jó lenne elmerülni az amúgy tényleg szép és elementként is érdekes látványban, amiben az állandó beszéd tényleg csak zavar. A háttércselekményt tekintve egy családtörténet, amiben apuka az afrikai gyarmatokon katonáskodik, és onnan ír leveleket haza - ebben eléggé hasonlít a pár évvel ezelőtti Cartas da guerra-ra. A szövegek - élethelyzettől függően - szólnak szerelemről, hiányzásról, halálról, meg az élet egyéb misztikumairól, szóval akinek van erre fogékonysága, az biztosan értékeli.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Litvánia: Šuolis [Ugrás] - Simas Kudirka egyszerű halászként dolgozott egy szovjet hajón, ami egy 1970 novemberi napon túl közel ment az új-angliai partokhoz. Amíg az amerikai partiőrség feltartóztatta, és a saját hajóján fogadta a szovjet kapitányt és kíséretét (ami már eleve egy spontán diplomáciai mérföldkő volt), addig Kudirka hirtelen felindultságból szó szerint átugrott az amerikai hajó fedélzetére, hogy ott menedékjogot kérjen. Ám az amerikai kapitány nem akarta vállalni a felelősséget, ezért hagyta, hogy a szovjetek Kudirkát erővel visszahurcolják a saját hajójára, majd onnan egy szibériai munkatáborba. Ez aztán Amerikában elég nagy politikai botrányt okozott, ám kisvártatva kiderült: Kudirka édesanyja az Egyesült Államokban született, tehát ő is, és általa maga Kudirka is amerikai állampolgár - így kerültek végül mégis mindnyájan Amerikába. A dokumentumfilm ezt a történetet dolgozza föl, megszólaltatva a már idős Kudirkát, a hajó ma is élő legénységét, és a helyi litván közösség vezetőit, akik annak idején lezongorázták Kudirka honosítását.
Esélyek: A balti ország olyannyira ápolja dokumentumfilmes hagyományait, hogy eddigi tizenhárom Oscar-nevezéséből öt ebbe a műfajba tartozik. Ezzel mind számban, mind arányban sikerült rövid fennállása alatt is rekordot döntenie. Ám ez ebben a kategóriában elég rizikós műfaj, főleg amikor egy kis állam nemzeti hőséről hiszik, hogy az ő alakja másnak is ugyanolyan érdekes lehet. De ez már mindegy is, ugyanis Litvánia mégis másik művet küldott ki Los Angelesbe.
Izgalom: [* ] Érzelem: [ ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Izaokas [Izsák] - Hatvanas években hazatér az Amerikába szakadt filmrendező, és rögtön forgatásba kezd. Témája a Holokauszt egyik vérengzése, azon belül egy Izaokas nevű zsidó ember megölése, amiről érdekes módon a rendezőnek elég élethű elképzelései vannak, habár akkor már hivatalosan nem élt az országban. Ez tehát felkelti a helyi KGB figyelmét is, miközben a rendező régi szerelmével, azóta férjes asszonnyal is szeretné fölmelegíteni az emlékeket. A fekete-fehér és színes részek váltakozása érdekes dinamikát ad: a színes részek a filmbeli rendező vibráló aktivitásának adnak plusz dinamikát, amibe még az is belefér, hogy a hatvanas évekből zeneileg egy még mondernebb korszakba lépegessen át - a fekete-fehérek meg elborzasztó képet festenek a korabeli szovjet hétköznapokról. És persze a cselekmény is megy előre, végkifejlettel és kreatív szimbolikával. Ha valamire emlékeztet korábbról, az minden bizonnyal a lengyel Hidegháború 2018-ból.
Esélyek: Az eddigi filmes sajtó eddig szerette, és az is mindenképpen előny, hogy a litván döntőbizottság végül ezt a művet nevezte Oscarra.
Izgalom: [* ] Érzelem: [ ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Ausztria: Große Freiheit - [tükörfordításban "Nagy szabadság", egyébként a hamburgi piroslámpás negyed egyik utcájának és szórakozóhelyének a neve] - Nyugat-Németországban a homoszexualitás (férfiak között) egészen az 1960-as évekig büntetendő volt. A film főhősét 1945 és 1968 között háromszor csukják le emiatt, először egyenesen a koncentrációs táborból szállítják a börtönbe. A bent töltött idő alatt sikeresen alkalmazkodik a körülményekhez (szaknyelven: prizonizálódik), és igen mély baráti kapcsolatot alakít ki egy rabtársával, aki ezt a két évtizedet folyamatosan bent töltötte.
A - szinte teljes egészében a börtön falai között játszódó - történet csak kisebb részt szól arról a ma már nyilvánvaló igazságtalanságról, hogy embereket azért büntettek, mert boldogok akartak lenni a saját bőrükben. Nagyobb részt szól a bezártságban fejlődő kapcsolatokról, és kemény emberekről, akik a rideg falak között keresik az emberi érzékenységet, szexuális orientációtól függetlenül. Kicsit lassú és egysíkú, de mindenképpen a német nyelvű filmek hiánypótló darabja.
Esélyek: Ausztria esetében előfordul, hogy nem otthon játszódó művel jelentkezik, de azért fura, hogy egy Németországban játszódó, német történelmet feldolgozó művet láthatunk. (Miközben jó lenne tudni, hogy Ausztriában hogyan kezelték az LMBTQ közösséget, és ott is köztörvényes bűncselekmény volt-e melegnek lenni.) Ezúttal a rendező, a fő-mellékszereplő, és néhány stábtag született Ausztriában, remélhetőleg az Oscar-bizottság nem fogja kizárni emiatt, mint két éve a Joyt (bár az más miatt). Amúgy ez a mű nyerte a Szarajevói Fesztivál fődíját, és a legjobb férfi szereplőét is - igaz, utóbbit nem a főszereplő Franz Rogowski kapta, hanem az őt lejátszó Georg Friedrich.
Izgalom: [** ] Érzelem: [** ] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Norvégia: A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske) - "A macsozófia az, amikor egy negyvenöt éves férfi beszél a fiatal nők helyzetéről" - hangzik el egy szereplő szájából a film elején, és tényleg ez történik: Joachim Trier - miután legutóbbi filmjében, a Thelmában egy huszonéves lány paranormális feleszmélését írta le - ezúttal az Y-generációnak mutat görbe tükröt egy érintett nő, illetve férfipartnerei történetén keresztül. Eszerint a világ legrosszabb emberei a mai harmincasok, akik hosszas útkeresés után is permanens életválságban vannak, állandó lelkiismeret-furdalásuk van a Föld feléléséért, és akár gyermektelen szingliként is képesek viszonylagos boldogságban leélni az életüket. Amolyan norvég VAN valami..., de amire mégis jobban hasonlít, az Szabó István első filmje, az Álmodozások kora. (Nincs kizárva, hogy Trier látta Szabó István korai műveit.) Igaz, az a húszasok életkezdéséről szól, de ma már a régi húsz az új harminc, és a rákbeteg szereplő itt is megjelenik. Összességében tehát átfogó keresztmetszet a tízes-húszas évek emberéről, amit majd lehet mutogatni az utánunk jövőknek.
Esélyek: Bár jelenleg Joachim Trier számít a skandináv ország legnevesebb rendezőjének, és már számos filmjét nevezték is, eddig mégsem azok kerültek be minimum a szűkített listára. Bár kétségkívül ennek a legjobb a marketingje, és úgy tűnik, hogy tényleg ez a rendező eddigi csúcspontja, szóval tavaly után ismét lehet norvég film a legjobb tízben.
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [* ] Mondanivaló: [***]
Belgium: Un monde [Egy világ - vagy angolul: Playground = Játszótér] - Általános elsős kislány iskolakezdéskor elég gyámoltalan, de amikor látja, hogy pár évvel idősebb bátyja az órák közti bullyingolásoknak a fő céltáblája, rájön: kettejük közül mégis neki kell az erősnek lennie. Ám idővel a tutyimutyi testvér már neki is cikivé válik, így választania kell a családi kötelék és az iskolaudvari hierarchiában kiharcolt helye között. Meglepően érzékeny és mellbevágó mű a gyerekek kegyetlen világáról, az erőszak körforgásáról, és arról, hogy a felnőttek - mind a fogalmatlan pedagógusok, mind a helikopter-szülők - ezeket a helyzeteket mennyire nem tudják kezelni.
Esélyek: Elég sok belga Oscar-nevezés szólt eddig az alvilágról és a híres vallon-flamand maffiáról (Bikanyak, D'Ardennen, A hűséges, vagy a tavalyi Örömlányok) - ennek fényében pláne különös megfigyelni, hogy a gyerekek mennyire hasonló mechanizmus szerint működnek. Főleg, ha belegondolunk, hogy a mi időnkben is így ment ez, és akkor ezt a világ legtermészetesebb dolgának gondoltuk, ezek szerint tévesen. A Bikanyak jelöltségét leszámítva ezeket a filmeket az AMPAS nem nagyon értékelte eddig, de gyerekszereplőkkel ez hátha másképp lesz.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Japán: ドライブ・マイ・カー (Drive My Car) [Vezesd az autómat] - Színházi rendező és forgatókönyvíró felesége sikeres alkotópárt alkotnak, amíg az asszony hirtelen meg nem hal. Ezután két évvel a rendezőt Hirosimába hívja egy megbízás: a Ványa bácsit kell megrendeznie, aminek ő avatott szakértője. Az itteni színház azonban - megelőzendő, hogy valamilyen balesetet szenvedjen, vagy pláne okozzon - hivatásos sofőrt ad mellé: egy lányt, aki fiatal kora ellenére elég profi a szakmában, hiszen egész életében nem is csinált semmi mást. A két, teljesen más körből érkező ember - a magasan kvalifikált művész és az élet iskolájában végzett lány (ugyebár "ahol Isten a tanár !!!44!!4!!4!", de a helyesírás valahogy mindig hiányzik a tantervből) - idővel azonban kommunikálni kezd, és egyre több közös vonást fedeznek föl életükben, múltukban, magányukban. A közös utazásoknak természetesen itt is megvan a maga - már-már szájbarágós - lelki és szellemi vetülete, ennek megfelelően ez is egy hosszú autós túrában csúcsosodik ki.
Van ez a Murakami Haruki nevű író, akit mostanában szokás szeretni, habár a rajongói szerint a megfilmesítések az eredeti művek közelébe sem jönnek - legalábbis a Norwegian Wood után valaki avatott ezt mondta nekem. Bizonyára nem véletlen, hogy ennek is egy Beatles-szám a címe, habár említett dal egyszer sem hangzik el a filmben. (A Norwegian Wood-ban legalább eljátszották gitáron, ellenben annak egy kockája sem játszódott Norvégiában. Most legalább tényleg van szó autóról.) Ja és a pár évvel ezelőtt túlértékelt, dél-koreai Burning is az ő egyik novellája alapján készült. Szóval ez is egy lassú, melankolikus, emlékekben és érzésekben utazó, a rohanó világot az áhított lelki nyugalommal szembeállító műre lehet számítani. Akinek ez bejön, annak a három órás hossz is rövidnek tűnhet.
Esélyek: A korábbi két említett mű a kritikusoknak bejött, bizonyára ez is be fog. Nem beszélve arról, hogy pár éve az iráni Az ügyfél, ami szintén egy készülő színdarab cselekménye és a főhős élete közötti párhuzamra épült, megnyerte az Oscart. (Annak a rendezője, Ászgár Fárhodi egyébként idén szintén indul filmmel a kategóriában, őt meg biztos nehéz lesz a saját fegyverével legyőzni.)
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Olaszország: Isten keze (È stata la mano di Dio) - Tinédzser fiú Nápolyban tölti az életét, tartalmatlanul élvezi a nyolcvanas éveket, és csodálja a pont a Napoliba igazoló, majd a '86-os VB-n kézzel gólt szerző Maradonát. Ezzel eltelik egy óra, jön egy negatív fordulat, eltelik megint egy óra, és már vége is a műnek. Valamiféle felnövéstörténet szeretne lenni, de történet nélkül elég nehéz annak lennie. Elvileg a rendező, Paolo Sorrentino saját ifjúkorát dolgozza föl, ami ezek szerint elég unalmasan telt, de azt még nem szükségszerű unalmasan is filmre vinni. Tipikus példa arra, amikor a rendező szerelmes a saját filmjébe, és elfelejti, hogy másnak ez nem nosztalgiázás, hanem szeretne valamit látni is. Ráadásul a családtagok is csak egy darabig szerethetőek, aztán idővel mindegyikükből előbukik a másokkal puszta örömből kiszúró, modortalan és kellemetlen alak. Nagyjából olyan, mintha a Szólíts a neveden!-ből kivennénk a meleg-szálat, és mindent, amitől az nézhető volt. Ezt a benyomást erősítik az abból vett pofátlan lopások is - nem utalások, nem megidézések, nem tisztelgések, hanem lopások.
Esélyek: Olasz filmtől már régóta nem várok semmit, de ettől azért reméltem egy kellemes csalódást - annak ellenére is, hogy Sorrentino korábbi nevezését, A nagy szépséget is már erősen túlértékeltnek tartottam. Sajnos ez is csak az előbbi sort bővíti - ám ha azt vesszük, hogy A nagy szépség megnyerte az Oscart, és most ezt a filmet is nagyon sztárolják, akkor most is lehetséges bármi.
Izgalom: [ ] Érzelem: [** ] Humor: [* ] Mondanivaló: [ ]
Spanyolország: A jó főnök (El buen patrón) - A jó főnök (Javier Bardem) egy nagy gyárat vezet, ahol az alkalmazottakkal látszólag barátságos, bensőséges viszonyt ápol, sőt el is intéz nekik egy-egy szvességet, de persze sosem önzetlenül. Valójában pofátlanul kontrollál, manipulál és kihasznál mindenkit maga körül, és csakis a saját gyarapodását tartja szem előtt. Persze olykor kerül némi homokszem a gépezetbe, például amikor az aktuálisan ágyba vitt gyakornok kislány a vártnál ügyesebben fog ki rajta, vagy amikor a kirúgott beosztott egyszemélyes tüntetése már kínosan zavarja a látképet. Vajon a több évtizedes rutin ebből is segíti kimászni, vagy mégis elkerülhetetlen az összeomlás? A kapitalista nagyvállalatok és a káeurópai despoták filmjét most egy nyugat-európai ország csinálta meg, ennél fogva hiányzik is belőle minden, amiért a közép-keleti rensszerkritikus szatírákat szeretjük. (Vagy mondjuk az amerikai klasszikus Száll a kakukk fészkére-t, amit persze a cseh Miloš Forman rendezett.) Ám itt nincs semmi finom utalás vagy gondolkodásra ébresztés, vagy akár csak mélyebbre hatolás a rendszer vagy a "jó főnök" még mélyebbre rejtett bugyraiba - csupán a nyilvánvaló igazságok felszínes szájbarágása. Javier Bardemet is természetesen jó látni (majdnem) bármiben, de itt neki se kellett különösebben megerőltető alakítást nyújtania.
Esélyek: Spanyolország nevezett már nemrég vígjátékot, ami otthon közönségsiker volt, de azon kívül nem nagyon mozgatta meg a szakmát. Az AMPAS tagjai alighanem ismerik a fenti filmes hagyományokat, és tudják, mi az, ami ebből hiányzott a pozitív értékelhetőséghez.
Izgalom: [ ] Érzelem: [ ] Humor: [** ] Mondanivaló: [** ]
Előző részek: I.
Következő rész: III.
